#impression (Madách)

Mit kezdjek magammal? Ami azelőtt volt, elmúlt. Most pedig itt állok ötvenöt évesen és nemhogy a világ dolgai, de még én magam se érdeklem engem. Kibékülnék az „életközepi válság” gondolatával, mert egészségesen szívesen elélnék száztíz évet, de reálisan szemlélve a környezetemet, ennek azért vajmi kevés esélye van, tehát nem volna igazságos ezzel takaróznom. Marad a szomorúság okozta tanácstalanság. Igazságtalan vagyok, mert tulajdonképpen egyáltalán nem kéne így éreznem, de ez van. Változnom és változtatnom kell. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megint elölről kell kezdenem a dolgaimat; Marita belépése az életembe olyan impulzus volt, amely majdnem minden addigi ténykedésemet lényegtelenné és felejthetővé tett, a halála viszont mindent, ami ő alatta volt, zárójelek közé rakott. Az elmúlt hét hónapban visszakaptam a bizonytalanságomat, ami azelőtt minden rossz döntésem alapja volt, és ami sikeresen felszínre hozta a gyengeségeimet és a korlátjaimat. Nem vagyok igazságos az életemmel, igaz, az élet sem igazságos velem. Nem tehetünk egymásnak szemrehányást. 

Az ókori Mykéne megmaradt emlékei közt ülök – a Sally-port és a ciszternák fölött – és a romváros feletti hegyeket bámulom. Éjszaka esett az eső, langyos szél fúj a Peloponnészoszon, ismerős mezei virágok és örökzöldek illatát érzem az orromban. Már többször láttam ezt, minden nagyon ismerős…, és akkor észreveszem, hogy olyan itt, mint otthon szokott lenni, amikor kisétálok a Piszkés-tető alá és belebámulok a Narád-oldal, Mátraszentimre és Bagolyirtás által körülölelt völgybe. A Mátra hasonlít Mykénére vagy Mykéne a Mátrára? Vagy ez a hasonlóság bennem, az emlékeimben, esetleg az orromban van? Gyerekkoromban a népterelő Agamemnón görbe hajókon futott partra bennem, azóta szeretem most ezt a vidéket. 

Talán épp Léda leánya, az újszülött Klytaimnésztra vagy, pont itt és pont most, mert nincs idő, ami feltorlódjon, csak „van, ami van”, az öröktől fogva létező mindenség, az örök Mykéne, mezei virágok és örökzöldek illata. Nem születünk és nem halunk meg, Isten örökkévaló művének epizodistái vagyunk, te most leendő királynő, én gyászoló turista – a bennem és benned kinyíló és pulzáló valóságban. Ne bánts!

Distomo kisvárosa Delphoi-tól tizennyolc, a tengerparttól kilenc és fél kilométerre, a Korinthoszi-öböl északi partján, a Helikon-hegy völgyében található, nagyjából négyszázötven méter magasan. Már a második nap tudják, hogy ki vagyok, a köszöntést finom görög (vagy török) kávéval együtt kapom, és a szálloda tulajdonosa is biccent a fejével, ha meglát. Az ember tragédiáját olvasom, a színeket tetszés szerinti rendben… Ma felfogtam végre, hogy nem haltál meg és én nem élek, mert egyik sem igaz; csak elhanyagolható részét tudjuk a buborék-valóságoknak, amiben összeütközünk – és kihunyunk mértékre, majd fellobbanunk mértékre, ahogy aratunk és vetünk Isten rendje szerint. Mást jelent a kárhozat és  mást a feltámadás – a test nem szabad, csak a lélek... Kihozzák a limonádémat. Esti misére harangoznak. Valamit végre érteni vélek.