#impression (helyek)

Egyszerre indulok előre és hátra. Egy helyben állok. Mozdulnék – és néha mozdulok is –, de akkor jön valami, valami nálam sokkal hatalmasabb és rámutat a helyemre. 

De hol is van most pontosan a helyem? 

Mózes végignézte, ahogy izzó ujjbegyével az Úr a kőtáblákba égette a Szavakat. Aztán lemutatott a Sínai-hegyről az aranyborjús népre és elküldte prófétáját törvényt hirdetni. Mózesnek ott volt a helye, ahol a kőtáblák összetörtek. 

Én is végignéztem. Nekem is lemutatott, de a helyemet végül kiüresítette és elvette. Most más helyre mutat. Nincs mit tenni, követem. 

Összetört bennem egy aranyborjú, de egyáltalán nem kár érte. „Beszennyezte a helyemet.” Pedig a helyek jók, ismerősek – de egyáltalán nem ugyanazok. 

…kétszer ugyanarra a helyre…, unos-untalan…

Nem találom a helyemet. Lehet, hogy amiket eddig helyeimnek gondoltam, azok csak állomások voltak? Lehet, hogy nincs is olyan, hogy: az enyém, az én helyem?

Ha magunkon kívül hiszünk bármiben is, előbb vagy utóbb eljutunk addig a pillanatig, hogy feltegyük a kérdést: amit kint „látunk”, „érzékelünk”, az lenne a valóság? Vagy ez csak a számunkra adatott világ? 

Nem hiszek és sosem hittem abban, hogy a születéssel vagy a halállal az, ami én vagyok, létrejön vagy elpusztul. Nem ismerek egyetlen olyan dolgot sem, ami az energiamegmaradás törvényét felülírná. Az a szubsztanciális „valami”, ami az időtlen örökkévalóságban rezegve-hullámozva áramlik, amit karteziánus énnek nevezhetek: örök – akár a Teremtő Isten és a Λόγος. 

A hit nem lehetőség, a hit maga a feltárulkozó valóság, amely egyesegyedüliként értelmezhetővé teszi ezt a paltóni árnyékvilágot. 

---

Kép forrása: https://www.fengshuibolt.hu/

Marita

Ma, éppen most egy éve. Még mindig felfoghatatlan. Nem tudok sem normális viszonyt, se megszépítő távolságot kialakítani a halálod pillanatával. Ott és akkor valami alapvetően megváltozott bennem, és biztos vagyok benne, hogy semmi sem lesz már olyan, mint előtte volt. Valami mély, elemi igazságot kellene éreznem és írnom neked, de ha az utolsó lélegzetvételedre vagy szívverésedre gondolok, minden kitörlődik a fejemből. Letelt életem legrövidebb örökkévalósága. Nagyon hiányzol.

#impression (biopiac::jegyzet)

Elaludtam. Késve, de kijöttem a piacra. Hajnalban szoktam ideérni. Most reggel hét óra. Világos van már és hat fok. Kellemes az idő. Egy évvel ezelőtt ilyenkor arra készültünk, hogy meghalsz. Te vártad a halált, én készülődtem a halálodra. Elviselhetetlen volt. (Aztán rájöttem, hogy a halálodra nem lehetett felkészülni.) Egy évvel ezelőtt már egyáltalán nem érdekelt a biohús vagy az egészséges táplálkozás; tésztát ettél tésztával, édességeket és McDonald’s-szemetet, „szabadon”. Azt se tudtam, mit hordjak haza, amit szívesen megennél még és nem vagy tőle rosszul. Akár a „halálsoron”, még egyszer és még egyszer, egy-egy utolsó vacsora a kedvenc ételeidből. Olyan voltam, mint egy konyharobot. Tulajdonképpen úgy is maradtam. Beállok a húsoshoz. Négy éve nála veszem a darált marhát és a velőscsontot. Megismer, mosolyog. Nem tudja, hogy mi történt. Visszamosolygok, ahogy szoktam. Még most sem könnyű elviselni a hiányodat. Egy pillanatra narancssárgára festi az eget a felkelő Nap. Azért sokkal jobb már. 

#impression (influenza::jegyzetek)

Az influenzától elgyötörten fekszem és a notebookomon egy fiatal ausztrál elméleti fizikus kutatásáról nézek videót. Mindegy is, hogy mennyit értek belőle, mert már rég nem azt figyelem, hogy mit mond. Az „eltűnt időn” gondolkodom, az „elillant időn”, amit az (eddigi) életemnek szoktam nevezni. Az a vonatkoztatási rendszer, ami az első ötvenöt évemet bennfoglalta, már sem tér, sem idő; a változtatás elkerülhetetlen. Meg kell reformálnom az általam meghatározott [mozgás]teret. 

Epikurosz szerint a halál nem érint minket, mert amíg élünk, nincs jelen, amikor meghalunk, mi már nem létezünk. (A más-halála – és az ahhoz való viszonyulásunk – persze nem vonatkozik erre a veteményeskerti bölcselkedésre, de ezt most nem feszegetném.) Szóval, nem az a kérdés, hogy mit rontottam el, mit csinálhattam volna másképpen és „mivé lehettem volna, ha...”, hanem az, hogy mit kezdek a második ötvenöttel – ami lehet, hogy csak egy, de lehet, hogy huszonkilenc-millió percre korlátozódik: az idő ugyanis irreleváns, nem fundamentális. 

Változtatni sohasem késő. Na persze, hogy képes vagyok-e a változásra, már más kérdés. Mindenesetre rajta vagyok. Nem az életkoromból fakadóan vagyok túlontúl statikus, hanem a habitusom olyan, hogy amit a fejembe veszek, azt nehezen engedem el: emberek, érzések, illatok, helyek…, mind az első ötvenöthöz kapcsolnak, és egyiket sem tudom vagy akarom kitörölni az emlékezetemből. Ezek viszont alapvetően meghatároznak...

Semmi sem statikus! A Föld, a Naprendszer vagy a galaxisunk óriási sebességgel száguld az univerzumban; nincsenek stabil pontok, amelyek körül kifordítható lenne a világ. Tényleg nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (A többi csak szójáték a nevekkel.) Amióta megszülettem a Föld ezernégyszáz-negyvenmilliárd kilométert tett meg a világűrben, tehát minden pillanatban a téridő egy másik pontján vagyunk: a hely stabilitása csak a „térismeret” és a lokális biztonság hamis érzetének ábrándja. Ha viszont semmi sem statikus, akkor sem sikertelen, sem ábrándozó, sem özvegy nem vagyok! (Tehát semmi sem vagyok?) És tényleg!

Nézem a fiatal ausztrál elméleti fizikust. Mit tagadjam: irigylem. Változtatnom kell, de ha a második ötvenötöt egy olyan bot keresésével töltöm majd, amellyel a nem-létező sarokpontba illesztve kifordíthatóvá teszem a világot, akkor még a saját halálomkor sem leszek jelen. 

#impression (újra::jegyzet)

(Újraszületünk a halálnak? Akkor te talán most bújsz ki nyákosan, visítva [új] anyád méhéből? Újra az anyagban, ...és talán reményben, hogy elhagyod egyszer ezt a világot: békében, [meg]üdvözülve. Nem [is] tudom... Visszahúztalak?

Felkelt a Nap. Huszonnégy óránként bizonygatja, hogy minden – amit látunk – valóságos és permanensen ismétlődő. Ős[meg]vallás: hisszük is, nem is. Akarjuk. Lelkünkből. Könnyebbé teszi az estéket, éjszakákat. Lódíthatunk magunknak, hogy ez jó... „Piros az ég alja, aligha…”

Ablakom előtt havas fenyőágat lenget a jeges szél. Tűlevelek közt hókupacok. Hiába rezeg az ág alattuk, nem esnek le, fenn maradnak makacsul. Reménykedjem?)

#impression (nem-még::már)

(„Álmodtam”: rosszat. Nem kezdem újból. Maradjon egy fejbiccentés. [Habár, okát nem látom haragodnak. Már most nekem volna rá okom.] Nem érdekel. Semmi.

Hogy méltánytalan volt? Az [volt].

– Legalább te megöregedtél.)

Havas hegytető. Szél fúj. Lent a völgyben még reszket az erdő. Csupasz ágat tör le a kemény fagy. (Kéményfüst szag; mint régen.) Meddig tart ez a tél?! Lesz még tavasz?! Porhót sodor a fagyott sírok közt, ledönt száraz virágot, korhadt fejfát. Madár nem csicsereg. Fehér lettél? Nem látlak.

... ment, ... maradt. 

Már fiatal élet lobog. Őrzöm tüzét. 

#impression (rorate-monológ::már)

Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est: domus sanctificationis tuac et gloriae tuae, ubi laudaverunt te patres nostri. 

Égbe kiáltok. Hová legyek?! 

Hétezer-száznyolcvan óra telt el. Nem panaszkodom. Vele és nélküle. Pedig volna (rá) okom. Úgy ment el, ahogy jött: mezítelen, üres kézzel. Karom nem tartja, vállamon nincs már szép feje. Párnán sincs – azon a napon eltűnik sebhelye –, csak urnában hamu. 

Beteljesült már? Vagy ennyi volna?! Nem mozdulnak helyükről a hegyek?

(Krisztus Jézusért már a rabbihoz megyek.)

#impression (érintés::napló)

Havazik. Mindent betemetett már a friss hó. A házban kilenc fok volt, amikor Ciceróval felértünk. Hat órája fűtök, de még most is sugározzák a falak a hideget. Hajnal négykor keltem, de éjszaka egy vagy kettő lesz majd, mire kifűtöm annyira a házat, hogy reggel még elviselhető legyen a hőmérséklet. Ma sem alszom sokat. Mindegy, főzök majd egy jó erős feketét, amíg megrakom a tüzet. Minden este azt várom, hogy reggel majd kávézom egyet. Itt alaposan fel kell hozzá öltözni, mert tizenhét foknál nemigen lesz melegebb a konyhában. 

November tizenhatodikán volt a születésnapja, de nem tudtam feljönni a sírjához, nem volt hozzá erőm. Kétszer indultam neki, aztán mindkétszer visszafordultam. Most olyan messzinek tűnik a múlt szombat, hogy ma végre ki tudtam sétálni a temetőbe. Csak a kereszt látszik, minden mást vastag hóréteg takar. Azt mondta, hogy azért szeretné, hogy Mátraszentimrén temessem el, mert itt folyton csicseregnek a madarak és a temetőből csodálatos látvány nyílik a Csörgő-patak völgyére, meg az Ágasvárra. Igaza volt, körben mindenhol sötétszürke hófelhők takarják a vidéket, de a völgy és a távolabbi hegyek fölött világoskéken szikrázik az ég. 

Cicero közben megszökött, végül a temetővel szemközti sík területen találtam meg, elbújt a hó alá, valami gödröt áshatott, előjött belőle a kotorék vér. 

Szinte egész éjjel fent voltam, nem tudtam aludni. Olvastam, zenét hallgattam és időközönként raktam a tűzre. Kávét se főzök most, ha álmos leszek, majd alszom egyet és folytatom a dolgomat utána, nincs semmi olyan, ami ne várhatna egy órát. 

Nem olyan már itt, mint amilyen azelőtt. Nem is lesz. A Mátra életem első felében a világ közepe volt. Amikor megvettük a házat, alig bírtam máshol lenni. Amikor beteg lett és egyik műtét követte a másikat, ide jött fel gyógyulni, én pedig innen jártam dolgozni, itt volt nekünk a legjobb. Minden nap hoztam neki valami finomságot Budapestről, imádott jókat enni. 

Aztán tavaly december nyolcadikán – vacsora közben – nagyon rosszul lett és mi másnap levittük apám kocsijával Budapestre. Sosem hagyta el magát, még akkor is a saját lábán ment ki az autóhoz. Szerintem csak én vettem észre, de út közben egyszer megállt egy pillanatra, óvatosan végigsimította a veranda falát a régi turistatérkép mellett, mint aki támaszkodni próbál, aztán rezzenéstelen arccal kicsoszogott a kertkapuhoz. Ő és én is tudtuk, hogy sosem fog többé visszajönni ide, hogy ezzel az apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal elköszönt a háztól és az élettől. Azt hiszem, belül sírt, de nem akart rámijeszteni. Most is tudom, hogy hol van a falon az az érintés. Nagyon nehéz még itt lenni. Talán ténylegesen nem is vagyok itt. 

Egész derekasan befűtöttem. Jó lenne ez a ház, csak minden annyira érintett... Nincs mese, eladni sosem fogom, tehát át kell rendeznem a magam szájíze szerint. Nem hagyhatom el magam! Viccesen, de pusztítóan rámpirítana, ha ilyen nyavalyásnak látna. Inkább mégis főzök egy kávét. Majd alszom éjszaka. 

#impression (krumpli)

„Maga egy jól funkcionáló depressziós. Ne féljen használni ezt a képességét!”

A tél után tavasz jön. Minden tavasz kopár fákkal indul. 

Az erkélyen ültem és egy pakli fekete John Player Special cigarettából próbáltam kihalászni egy szálat, de tapasztalatlan voltam, tizennégy éves, és mindjárt kettőt eltörtem, ahogy feszegettem. A pici, lakótelepi erkélyen – ami a Kelenföldi pályaudvar kocsirendezőjére nézett – apámék hatalmas faládában krumplit tartottak, ami – óramű pontossággal – minden év szilveszterére berohadt és olyan büdös volt, mint pálinkafőzőben a cefre. A doboz aljából februárra már barnás-fekete, ragadós lé csordogált a linóleumon. Azok pedig, amelyek nem rohadtak meg, a többi „humuszán” kicsíráztak; ha nagyritkán felemeltük a láda nehéz tetejét, rózsaszín hajtásaik az égnek meredeztek, mint a sündisznó tüskéi. Szüleim éveken keresztül kísérletezek hasonlókkal – mint disznóvágás, kenyérsütés, snidling termesztés –, de rémesen nagyvárosiak, kemény, értelmiségi emberek, a lakótelepi lét sem volt feltétlenül az életfelfogásuk része, de így alakult, ők meg igyekeztek mindenből a legjobbat kihozni. 

Szóval, életemben először megpróbáltam cigarettázni. Úgy tapasztaltam, hogy úriember az ilyen dolgoknak megadja a módját, ezért üvegpohárban feketekávét vittem ki magammal és elegánsan elhelyezkedtem az erjedő krumplik tetején. A harmadik szálat végre sikerült kihúznom és meggyújtanom; nagyot slukkoltam belőle, majd ugyanazzal a lendülettel kifújtam a hideg, téli levegőbe. Pöfékeltem. Ma sem tudnám eldönteni, hogy füst vagy pára borította be az arcomat, de nagyon büszke voltam magamra – ez volt az első alkalom, hogy felnőttnek éreztem magamat. Aztán életem első cigarettájától és kávéjától hánytam egy óriásit (de lehet, hogy a krumpli rettenetes szaga is segített ebben), és megfogadtam, hogy nyárig nem próbálkozom újra. 

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Az M7-es autópálya bevezető szakaszán jövök Budapest felé, Őrmező mellett araszolgatok a dugóban. Valami ormótlan irodaházat építettek a Kérő utcai tömbház mellé, teljesen megfojtották a lakótelepet a körbeépítésekkel, pedig azelőtt se volt szép helyen a pályaudvar és a Budaörsi út között. Lám-lám, még a rosszon is lehet valamit rontani. Vajon mit mondanék ma annak a kamasznak, aki az erkélyen – tervekkel és reményekkel telve – dohányozni és kávézni próbált? Hogy kispajtás, kibaszott szar ez az élet és inkább ugorj le az ötödikről, mert nincs itt semmi látnivaló, vagy azt, hogy lesz két sikeres, gyönyörű gyereked, de sosem leszel felhőtlenül boldog, mert alkalmatlan vagy rá, esetleg azt, hogy semmire se viszed, a nagy terveidet pedig most felejtsd el, mert nem vagy elég tehetséges a megvalósításukra? Vagy ezeket a gondolatokat csak az öregedés generálja bennem? Nem hiszem. Aki ötvenöt évesen nem azt látja, hogy az emberi élet a folytonos önfeladások és gigászi túlélések láncolata, az félkegyelmű vagy Isten báránykája. Aki azt hiszi, hogy megérkezett, még el sem indult. 

Egyre hidegebb van, már minden kopasz, de a csupasz fák néhány hónap múlva ismét kihajtanak. Mert kihajtanak! Ha nem undorodnék a cigarettától, vennék egy paklival és elszívnék egy szálat az erkélyen. Most mindenféle szerszámot tartok ott egy dobozban. Jókora paradoxon az is. 

#impression (Minotaurusz)

A χρόνος az ógörög nyelvben egy időszakot, időszakaszt jelöl, amelyet gyakran összekeverünk a αἰών-nal, azaz a korszakkal, és amelyeket leggyakrabban egy καιρός, vagyis [alkalmas] pillanat zár le. Az αἰών-t ugyanakkor örökkévalóságnak is fordíthatjuk, ahogy az ἀεί határozószóból képzett ἀΐδιος és ἀϊδιότης szavakat. Mi következik ebből? 

A világon semmi. Azaz mégis valami: azt hittem, hogy az életem, amelyet gyerekkorom óta átsző a klasszikus Görögország kultúrájának szeretete, inkább az αἰών szóval lesz jellemezhető vagy rokonítható, semmint a χρόνος-szal. De nem így lett. Eddigi életem – hosszabb-rövidebb – szakaszokból állt, amelyeket egyáltalán nem a „legalkalmasabb” pillanatok zártak, sokkal inkább apokaliptikus katasztrófák. 

Arra például álmomban sem gondoltam, hogy a Maritával töltött idő „csak” egy „epizód”, egy χρόνος lesz; mindig úgy éreztem, hogy ő az, aki a halálig kísér majd. Erre én kísértem őt a halálba – meg egy jókora adagot magamból is vele eresztettem Kharón billegő, korhadt ladikjába. Nem bízom semmiben, főleg a jövőben nem. Pedig kellene. Klóthó fonja az élet fonalát, Lakheszisz megméri és itt-ott megcsomózza azt, a kérlelhetetlen Atroposz pedig elvágja ott, ahol neki tetszik. 

A labirintusba zárt őrjöngő Minotaurusz lenne a mindenkori ember egyéni jövőjének rejtett allegóriája?

#impression (erősen-gyenge-gondolatok)

Akarom hinni vagy hiszem is? Elég volna a Törvényt betartanom, vagy hinnem is kell annak igazságában és eredetének metafizikájában? Ha hiszek, a Törvényt Isten adta, ha nem hiszek, nincs és sosem volt semmilyen törvény. A világ nem tud valahogy „félig [meg]lenni”. 

Senki sem hisz és senki sem tart be semmit! Isten a teremtés aktusa óta magányos és reménytelenül elcsigázott. Nietzschének igaza volt, a moralitás semmi egyéb, mint a gyengék fegyvere az erősekkel szemben. Az erőseket azonban csak ideig-óráig lehet sarokba szorítani, mert kis idő múltán elemi erővel és bestiális kegyetlenséggel törnek ki onnan, hogy a zsákmányállat-hordákban vonuló talajtalan, üres gyengeséget szétmarcangolják és felfalják. 

A hit nélküli gyengeség és a pusztító gonoszság egy tőről fakadnak.  

Istentelen világ ez, de nem azért, mert Isten nem létezik, hanem azért, mert nem veszünk róla tudomást. A rajtunk keresztül vagy bennünk meglelt isten, nem az Isten, csak Isten ideája, Descartes csaló istene – egy hamis ábránd. De ha sem általunk, sem bennünk, akkor hogyan lehetséges egyáltalán Isten elfogadása? In-der-Gott-sein!, azaz 

nem a világ (die Welt) határozza meg Istent, hanem Isten határozza meg a világot. Erre jó lett volna  mindenkor figyelmeznünk… 

...az ember világa tehát fenntarthatatlan struktúra. 

___

* A képet a Google Gemini AI-jal generáltam.

#impression (gólem)

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha minden tudásunk csak illúzió, de ezt az illúziót a fizikai valóság állítja elő? Mi van, ha nem a tudatunk formálja a valóságot, hanem a teremtés rettenetes valósága formálja a tudatunkat? Mi van, ha Isten már lemondott rólunk, mert elfogadta, hogy semmi jó nem származhat az emberből? Adaequatio intellectus et rei? Nietzschei gondolatok…

Istenre vonatkozik-e a kategorikus imperatívusz? „…és látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme nagyon jó volt.” Az ember, akit saját képére és hasonlatosságára megalkotott, semmiben sem feleltethető meg a legfőbb erkölcsi törvénynek. Mi hát az a „jó”, amit a Teremtő a hatodik nap végeztével láthatott? Mert, hogy nem az az ember volt, aki ma benépesíti a Földet, az egészen biztos. Mégis, hinnem kell, hogy Isten a kategorikus imperatívusz alapján hoz döntéseket, különben minden, ami „általa teremtetett” és létezik: értelmetlen. 

Ki az ember? A Teremtő szent lehelete (רוּחַ) által értelemmel bíró agyagfigura (gólem)? Legalábbis a hatodik napon az volt. Ez a רוּחַ volt az, amelyik a vízzel borított üres káosz (תֹהוּ וָבֹהוּ) felett lebegett, hogy értelemmel, lényeggel és a fizika törvényeivel töltse meg azt. A tátongó, üres és értelem nélküli anyagi létezés célt kapott, a gólem lelket és küldetést nyert Istentől. Jó csak ez lehetett. 

Az áteredő bűn fogalma egy félreértésen alapszik. Nem maga „a bűn” vagy „valamilyen bűn” száll át nemzedékről nemzedékre, hanem a bűn mint olyan, azaz a bűnre való zsigeri hajlam, illetve annak folyamatos, szükségszerű megjelenése és fékezetlen tombolása a világban. Mi történt az Édenben, a kárhozat helyén? Vajon a Paradicsom tényleg olyan idilli hely? 

Ádám és Éva már mi vagyunk. De akkor ki – és milyen – volt a gólem? 

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha egyszeriben egy nagyon is fizikai karosszékben találom magamat, kockás takaróval az ölemben, katatóm állapotban nézem az ablakon át az évszakokat, miközben óránként letörlik a kicsurgó nyálat a szájam széléről? Még bűnözhetek? Vagy gólemizálódhatok?

#impression (Hamlet::újból és újból)

Búzamező illat a műút mellett, színes vadvirágok nőnek a kalász között, lekanyarodom, de nem tudom, hogy hová, csak forgatom a kormányt, két oldalt hegyek közt fel is út, le is út, tudom, ismerem a templomtornyokat, őzek pihennek a tanúfák alatt, minden összekeveredett kint és bent, »kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyre tolni azt«. 

Van úgy, hogy az ember már azt sem tudja pontosan, hogy valami hol kezdődött és hol tart benne, meg azt sem, hogy vége van-e már, vagy még benne van, de csinálja szorgalmasan, amíg meg nem unja – vagy amíg meg nem hal. Az élet monotonitása független attól, hogy hogyan élek, a mozgás és a mozgás által generált hőfejlődés mindenkire egyként vonatkozik: megszületünk alacsony entrópiával, felnövünk és elérjük életünk komplexitásának csúcsát, majd egyre kevésbé leszünk komplexek, de egyre magasabb entrópiával megöregedve – ha megöregszünk! –, elhasználódva meghalunk. Ez az, amiért abban a kényszerképzetben élünk, hogy van valami, amit folyamatosan mérhetünk, ami az arisztotelészi, mozgásban tartott világ metrikáját jelenti, ami ütemet ad és ami az „előttünk” és „utánunk” nyugtalanító, ám annál transzcendensebb magyarázatával simogatja félelmeinket. 

De mi van, ha nincs mozgás? Mi van, ha minden, amit mozgásnak vélünk, csak a zénoni statikus pillanatok „egymásutánja” egy olyan világban, amelyben múlt, jelen és jövő nem létezik, csak egy kocsonyás, „befagyott” univerzum van (mint lét), amelyet Isten megteremtett? Ahol nincs mozgás, ott nincs idő! Na, mármost, 

ha nincs idő, márpedig nincs, akkor ennek az egésznek a világon semmi értelme. De ha nincs idő és nincs mozgás, akkor nincs szabad akarat sem, tehát annak sincs a világon semmi értelme. A Teremtő „kezdetben” megteremtette az örök és változatlan kozmoszt, amelyben Ő a csipkebokorban megjelenő immanens „aki voltam, vagyok és leszek”; akiben (és amiben) minden, amit érzékelünk, benne van, a transzcendens, időtlen Örökkévaló és Mindenható Isten, valamint az Ő lelkei, amelyek „mi vagyunk”.  

És akkor: ki vagyok „én”? Vagy ki volt „Marita”? Van-e értelme test és lélek egységének? Mert szerintem 

egyáltalán nincsen. Csak szerepek vannak, „valóságos” vagy az elme által kreált fizikai világba merevedett relativisztikus téridő statigráfiák, amelyekben mindegy hogy „mikor” és „hol” jelenünk meg, hogy a testbe-öltésünk „mikor” megy végbe („történik meg”), mert sem idő, sem folyamatosság nincs benne, csak tapasztalás és tanulás. Sőt, talán test sincs, csak hullámzó energiamezők vannak, amelyeket a Teremtő Isten szubsztanciájának lélek-szikrái töltenek meg értelemmel újra és újra – az Ő képére és hasonlatosságára. A „ki-vagyok-én?” vagy a „ki-volt-Marita?” kérdés tehát értelmetlen, hiszen nem személyek vagyunk, csak szerepeket játszó lelkek a végtelen hullámzásban, amelyek 

»fellobbannak mértékre és kialszanak mértékre« az Örökkévaló gondoskodásából és dicsőségére.  

A történelem nem más, mint a már megalkotott, egész és egy univerzum teljessége és megváltoztathatatlansága, amelyben minden, ami „volt, van és lesz” már eleve „létezik”, és amelyet a lélek szabad akaratából fakadóan „használunk”, hogy megismerjünk, tanuljunk, tapasztaljunk és valóban Istenhez hasonlatossá váljunk. A szabad akarat nem a világban mint olyanban van, hanem a Teremtőben, aki által és akiből eredünk, és akihez – újból és újból – visszatérünk. 

„…a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött…” Az Örökkévaló Szentlelke hat nap alatt megtöltötte értelemmel a semmiből alkotott „anyagi világot”. 

Ki volt tehát Ádám és Éva? Amíg Isten nem »lehelt éltető lelket« beléjük, csak „gólemek”, értelem nélküli hullámzások voltak, üres és a már létező történelembe merevedett, szabad akarattal nem rendelkező agyagfigurák, de a Teremtő Szentlelke élettel, értelemmel tölti meg őket – újból és újból –, hogy a megtapasztalás által lelkünk hozzá hasonlatossá váljék. 

Szabad akarat nem a „földön” van, nem a történelemben, hanem Istenben. Az Istenben lévő lélek szabad, a szerepek kötöttek és változtathatatlanok.

Úgy „érzem”, forgatom a kormányt, az autó „mozdul”, a táj forog velünk, πάντα ῥεῖ, pedig 

minden csak illúzió: az út, a hegyek, a templomtornyok, a vadvirágok, mind-mind öröktől fogva úgy vannak, hogy nincsenek is, vagy ha vannak, csak mi értünk, én értem. 

Van különbség egyáltalán én és te között? 

___

* A képet a Google Gemini AI-jal generáltam.

#impression (Madách)

Mit kezdjek magammal? Ami azelőtt volt, elmúlt. Most pedig itt állok ötvenöt évesen és nemhogy a világ dolgai, de még én magam se érdeklem engem. Kibékülnék az „életközepi válság” gondolatával, mert egészségesen szívesen elélnék száztíz évet, de reálisan szemlélve a környezetemet, ennek azért vajmi kevés esélye van, tehát nem volna igazságos ezzel takaróznom. Marad a szomorúság okozta tanácstalanság. Igazságtalan vagyok, mert tulajdonképpen egyáltalán nem kéne így éreznem, de ez van. Változnom és változtatnom kell. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megint elölről kell kezdenem a dolgaimat; Marita belépése az életembe olyan impulzus volt, amely majdnem minden addigi ténykedésemet lényegtelenné és felejthetővé tett, a halála viszont mindent, ami ő alatta volt, zárójelek közé rakott. Az elmúlt hét hónapban visszakaptam a bizonytalanságomat, ami azelőtt minden rossz döntésem alapja volt, és ami sikeresen felszínre hozta a gyengeségeimet és a korlátjaimat. Nem vagyok igazságos az életemmel, igaz, az élet sem igazságos velem. Nem tehetünk egymásnak szemrehányást. 

Az ókori Mykéne megmaradt emlékei közt ülök – a Sally-port és a ciszternák fölött – és a romváros feletti hegyeket bámulom. Éjszaka esett az eső, langyos szél fúj a Peloponnészoszon, ismerős mezei virágok és örökzöldek illatát érzem az orromban. Már többször láttam ezt, minden nagyon ismerős…, és akkor észreveszem, hogy olyan itt, mint otthon szokott lenni, amikor kisétálok a Piszkés-tető alá és belebámulok a Narád-oldal, Mátraszentimre és Bagolyirtás által körülölelt völgybe. A Mátra hasonlít Mykénére vagy Mykéne a Mátrára? Vagy ez a hasonlóság bennem, az emlékeimben, esetleg az orromban van? Gyerekkoromban a népterelő Agamemnón görbe hajókon futott partra bennem, azóta szeretem most ezt a vidéket. 

Talán épp Léda leánya, az újszülött Klytaimnésztra vagy, pont itt és pont most, mert nincs idő, ami feltorlódjon, csak „van, ami van”, az öröktől fogva létező mindenség, az örök Mykéne, mezei virágok és örökzöldek illata. Nem születünk és nem halunk meg, Isten örökkévaló művének epizodistái vagyunk, te most leendő királynő, én gyászoló turista – a bennem és benned kinyíló és pulzáló valóságban. Ne bánts!

Distomo kisvárosa Delphoi-tól tizennyolc, a tengerparttól kilenc és fél kilométerre, a Korinthoszi-öböl északi partján, a Helikon-hegy völgyében található, nagyjából négyszázötven méter magasan. Már a második nap tudják, hogy ki vagyok, a köszöntést finom görög (vagy török) kávéval együtt kapom, és a szálloda tulajdonosa is biccent a fejével, ha meglát. Az ember tragédiáját olvasom, a színeket tetszés szerinti rendben… Ma felfogtam végre, hogy nem haltál meg és én nem élek, mert egyik sem igaz; csak elhanyagolható részét tudjuk a buborék-valóságoknak, amiben összeütközünk – és kihunyunk mértékre, majd fellobbanunk mértékre, ahogy aratunk és vetünk Isten rendje szerint. Mást jelent a kárhozat és  mást a feltámadás – a test nem szabad, csak a lélek... Kihozzák a limonádémat. Esti misére harangoznak. Valamit végre érteni vélek. 

#impression (gyász)

Lassan bandukolunk Ciceróval az esti szürkületben a Hármashatárhegyi repülőtéren, visszafelé sétálunk az erdő irányába, hogy a teljes sötétség beállta előtt elérjük a parkolót, ahol az autót leraktuk. Két napja egy óriásit estem a késő esti séta alatt, megcsúsztam a pergő köveken, a kutya elrántott, én meg ráestem a tenyeremre és a bokámat is magam alá fordítottam, szóval semmi kedvem sincs éjszaka botorkálni, amíg helyre nem jövök. Eddig zenét hallgattam sétáltatás közben, de mostanában inkább a kabócákat, a távoli kutyaugatást vagy az esti misére hívó harangokat hallgatom. Cicero elmúlt egy éves, egyre fegyelmezettebb, nem kell folyton a nyakában loholnom, hogy el ne tűnjön vagy meg ne egyen valami förtelmet. Alig-alig vannak az erdőben, végre csend van körülöttem, emlékszem,

amikor hazajöttem a munkából, te a konyhában voltál és nekem készítettél valami harapnivalót, de nem vettelek észre, ezért a nappali felé indultam, így az étkezőben találkoztunk, elém jöttél a kék ruhádban, elegánsan – ahogy mindig, de rettenetesen sápadt voltál és ideges, megjött a szövettan eredménye, rosszindulatú volt a daganat; és akkor én mosolyogtam, hogy nem lesz itt semmi baj, intézem, nyugodj meg, te meg álltál ott ijedten, tehetetlenül és sírva a nyakamba borultál; és én tudtam, hogy nagyon nagy a baj, vége van, ebben a dologban most nem győzhetünk, csak addig még, amíg lehet, veled akarok lenni, és azt, hogy ne fájjon semmi, csak szépen, emelt fővel, másképpen te amúgy se tudnád: erőből, dacból, keményen…, ahogy meghaltál rá másfél évre, zokszó nélkül, a kezemet szorítva; 

te – és én. 

Azt mondják, a gyász minden nappal enyhül egy picit. Ezt szerintem csak olyanok mondják, akik nem gyászolnak. Mondtam is neked, hogy a pszichológia csak manipulatív lábjegyzetelése az életnek, semmire se való „titkárnő-tudomány”, többnyire műveletlen és gőgös bölcsészek veszélyes játékszere. Te se mentél vele semmire. Én se. Nekem „meg kellene élnem a gyászt”...; de neked mit is kellett volna csinálnod a halállal?! 

Mint a bölcs rabbinak, akinek még lett volna pár jó ötlete… Fáj a lelkem, a tenyerem és a bokám. „Megéljem…!?”

„A halál[od]hoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.” (Woody Allen)

#impression (cethal)

Mit higgyek el? Mi történt valójában? Meghaltál – „rendben”; de mit jelent ez?! [A valójában egy olyan szó, aminek csak akkor van értelme, ha létezik valóság, és ezt a valóságot teljes mértékben birtokoljuk (vagy a valóság birtokol minket?). Azt hiszem, a valóságot mint olyat veszítettem el február tizedikén, hajnali négy órakor. Azt nem tudom, hogy én nem hiszek már a valóságban vagy ő nem hisz bennem – ha birtokol –, de minden egyre metafizikusabbá válik azóta, hogy „elmentél”. Az esszenciális metafizika pedig – mint tudjuk – nem a köznapi értelemben vett valóság szinonimája…] Azt jelenti, hogy az örökkévalóság végtelensége nyelt el a szemem elől vagy azt, hogy egy „ideig nem látjuk egymást, de azután majd…”? Megkapaszkodom, amiben csak tudok, hogy az életemre tört cethal magával ne ragadjon. Mélység vagy magasság? Honnan kiáltok?! „Múlik az idő.” Vajon milyennek látsz most? Élek-e még? 

Vagy már együtt vagyunk?

* Kép: Általam a Google Gemini AI-jal generált kép

#impression (kazetták)

Néhány napja vettem egy új, kazettás walkmant. Fillérekbe került, Kínából rendeltem, de a hangja ugyanolyan jó, mint annakelőtte, amikor csak ilyeneket lehetett kapni és ezért még odafigyeltek a minőségre. Szombaton Hunor is meghallgatta, neki is tetszet..., azaz, kiállta a legkritikusabb próbát. Hozott is Hollandiából egy rakás műsoros kazettát, főleg komolyzeneiket, ahogy kértem. Két hete folyton a fülemen van, előkotortam a vezetékes fejhallgatómat és ezzel a földi jósággal múlatom az időt, amikor csak tudom. Tegnap azután levettem a könyvespolcról azt a négy ikeás dobozt, amelyben a sok évtizeddel ezelőtti kazettáimat tárolom és néhány órát a böngészésükkel töltöttem. Találtam benne olyan szalagot, amelyet még 1988-ban vettem föl az első, szüleimtől kapott magnómmal, meg olyat is, amelyet a húszas éveimben Hunorral, vagy később, az egyetemi éveim alatt veszegettem fel. A sok kazetta összekeveredve, évtizedek óta hányódott a dobozokban, a legtöbbje tok nélkül vagy nem a saját tokjában, így nem csoda, ha nem szerettem belenyúlni vagy hallgatni ezeket. 

Talán a második dobozban találtam csupaszon egy BASF 60 perces szalagot, amelyen a The Tannahill Weavers Land of Light című lemezének 1986-os felvétele van. Nem emlékeztem sem az együttesre, sem erre a kazettára, fogalmam se volt, hogy honnét van, kinek a holmiját találtam meg (a számomra idegen írás a címkéjén sem segített), csak betettem a magnóba és belehallgattam. Ahogy megszólalt, rögtön tudtam, hogy ismerem: egy skót zenekar, amely hagyományos skót dallamokra írt dalokat játszik, Kájé alatt – a kétezres évek első felében – rongyosra hallgattuk ezt is, meg Ross Daly-t is…, szóval betettem az asztali deckbe és fülsiketítő hangerővel végighallgattam az egész kazettát, miközben igyekeztem rendbe tenni a dobozok tartalmát. 

Az utolsó ikeás dobozban találtam meg a hozzá való tokot. Heuréka érzés! Forró Laci kazettája! Emlékszem! Egy angol nőtől kapta, nagydarab, de formás lány volt – csak fényképen láttam –; akkor ajándékozta Forrókának, amikor az kiment Írországba és valahogy összekavarodtak néhány napra. Felírta a számok címeit, közé meg Laci fotóját ragasztotta – ilyet se láttam még! Úgy tűnik, fényt kapott a rövidgatyás magyar bonviván sármjától. Mindjárt írtam is Forrónak, hogy miféle kincsre leltem, aki a hír hallatán néhány órára – tőle szokatlan módon – belerévült rögös, ám dicső múltja és a méretes angol lány emlékezetébe… Drága barátom, ő se lesz már fiatalabb! 

A kazettát Kájé idejében tényleg rongyosra hallgattuk, ezért kikerestem az egyik zenei streaming szolgáltatónál a felvételt és ott is meghallgattam. Szellemtelenül tiszta hangzása van a felújított és megtisztított anyagnak…, szóval, maradok a zajos kazettánál – és egy darabig magam is belerévedek a saját üledékes, de annál formásabb múltamba. 

#impression (aranyág)

Ami nekem a hátralévő életem, az neked egy idő nélküli pillanat. Mert tudom és hiszem, hogy most is vagy, hogy az, amit születésnek és halálnak hívunk nem több, mint egy-egy pont az örökkévalóságban, ami belemártogat az idő illúziójába; tanulás és tapasztalás – külön, együtt és megint külön –, de mi összetartozunk az időtlen-idő-illúziójának végezetéig, bármi történjék is ebben a kiszolgáltatott marionett-színházban. Együtt vagyunk. 

Nyílnak a pipacsok: születésnapom lesz. Nem érdekel. Sokáig azért nem érdekeltek az ünnepek, mert zavaros volt az életem, most azért nem, mert megöregedtem és nem látom értelmét megünnepelni a látszatot vagy azt, ami nem is létezik. 

Tegnap fent voltam a sírodnál. Három hete nem volt erőm felmenni hozzád, illetve inkább az emlékhelyedhez, hiszen igazából a világon semmi közöd sincs ahhoz a kis, kereszttel megjelölt „szent helyhez”, amely a temetőben van és amelyen a neved áll. „A görög liturgiában szabály volt, hogy engesztelő áldozat bemutatásakor az áldozat felajánlója nem érinthette az áldozati tárgyat, és a szertartás végeztével folyóvízben vagy forrásban meg kellett mosnia testét és ruháit, mielőtt a városba vagy saját házába lépett.”* Én megpusziltam a fejfádat, ahogy mindig is szoktam – az arcod helyett; aztán visszamentem a házba és letusoltam, mert rettenetesen kimelegedtem a fűnyírástól és a fahordástól. Majdnem aranyág…

Szépül a kert. Ültettem egy szomorúfűzet a kert közepére, a kaspókba színes virágokat úgy, ahogy te szoktad, kitettem a kerti bútorokat és elindítottam a nyarat… De ez a kert már nem olyan, mint annakelőtte. Ez a nyár se. Már semmi se. Pedig nincs is...!

___

* G. Frazer, Aranyág

(Kép: https://ankert.hu/a-fuzfa-salix-jellemzese-ultetese-es-gondozasa/)

#impression (Pannonhalma)

Elmondom újra és újra addig, amíg már a saját hangomat se hallom, a főhajó fojtott nesztelensége összeolvad a bennem megszülető csenddel. Tíz perce, hogy befejeződött a vesperás, a gyertyákat elfújták, a villanyt leoltották, de a nyári naplemente utolsó fénysugarai fehérre festik a mennyezeti boltíveket. Egyedül vagyok a padban, mint az a satanowi tudós rabbi, aki Isten létezésén töprengett, mert nem értette, hogy miért van valami ahelyett, hogy semmi se lenne. De most se Báál Sém Tov, se egy constat de supernaturalitate Mária-jelenés, hanem csak van, ami van: a kieszközölt magány. El nem emésztő tűz gyúl lobogva bennem. 

Néha naívan elhiszem még, hogy van értelme a mozdulatoknak és gesztusoknak, aztán rájövök, hogy egyáltalán nincsenek is ilyenek, Zénónnak igaza volt, minden csak áll önmagába merevedve – mint egy fotó – az örökkévalóságban. Az entrópia törvényét Descartes istene a folytonosság illúzióját keltve alkotta meg számunkra, hogy elfedje előlünk múlt, jelen és jövő mindenkoriságát, az אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה* valódi értelmét és drámáját. De akkor mit jelent a szabadság?! És mit jelent a születés vagy a halál? Van-e olyan, hogy jelentés, vagy csak platóni tények vannak, amelyek Wittgenstein szóhasználatában koptak világot „leíró” fogalmakká?

Lesétálok a Pannonhalmi Arborétum felső bejáratához és a szűkre nyírt „tujakapun” keresztül elindulok lefelé a domboldalon. A későtavaszi meleg szellő illatáradatában sétálva most először érzem biztosan, hogy sem a halál, sem az élet nincs befolyással rám, mert ami nincs, az kölcsönhatásba sem léphet velem – hiszen én sem vagyok. Akim meghalt: él; aki megszületik: halott. A tények másképpen ugyanazok. 

Bogár repül a szemembe. Nem ingat meg. 

___

*Ex. 3,14 (vagyok, aki vagyok)

#impression (Iphis)

Süt a nap és virágzik a bodza, meg a hárs. Tavaszi illat, Pasaréten delet harangoznak, Cicero az erkélyen napozik, én pedig hirtelen azon kapom magam, hogy nyugodt vagyok. Miféle ember az, aki elveszíti a feleségét, de az első késő tavaszi vagy kora nyári napon – ha egyetlen pillanatra is, de – elfelejti a gyászát és belefeledkezik az időjárás szépségeibe?! Ma három hónapja, hogy Marita meghalt, és eddig nem múlt még el egyetlen perc sem, hogy ne gondoltam volna rá. Tulajdonképpen most is rá gondolok, csak közben észrevétlenül áteresztem magamon a külvilágot, talán most először azóta, hogy nincs többé velem. 

Tegnap a MÜPÁ-ban voltam, Händel Jephta című operáját néztem meg. Egészen kiváló produkció volt! Ilyen jó előadást talán a rendszerváltás idején láttam utoljára, John Eliot Gardinerrel és a Monteverdi Kórussal, Händel Messiását. Az instrumentális nyitányt a Zebul szerepét éneklő Cody Quattlebaum áriája követte, amitől azt is elfelejtettem, hogy hol ülök és mi van körülöttem. Ilyen tisztán basszust már rég nem hallottam énekelni, Quattlebaum hangjában annyi erő, lendület és tisztaság van, hogy rezgett belé a Bartók terem. Aztán belém hasított, hogy Maritának mennyire tetszene itt, amitől rossz kedvem lett, mert tudom, hogy már napokkal előtte utána olvasott volna a darabnak, a bibliai történetnek, a zenekarnak, meg az énekeseknek; hosszan válogatott volna az ezer ruhája között egy arra a napra legalkalmasabb, szolidan elegáns viseletért, a szünetben perecet evett volna; de általában véve csillogó szemmel és bármilyen arisztokrata úriasszonyt szégyenben hagyva vibrált volna az örömtől, hogy ott lehet. Már semmi sem lesz olyan, mint vele volt. Lesz és van már, hogy jó, de nem olyan, mint ővele, nem olyan, mint Maritával. Minden más lett. Nagyon pazarló ez a világ, ha a feleségem hamvai egy apró urnában várják a feltámadást, miközben én a Jephtán ülök és Händel muzsikáját hallgatom! Megérdemlem én ezt?! Miért nem lehetett ő is Iphis?! Miért nem jött el érte is az angyal, hogy megmentse a sorsa elől?! 

Tavasz van; ha süt a nap, kifejezetten meleg az idő. Ilyenkor kint süttette magát egy kávéval a ház melletti padon és élvezte a világot, amit maga körül olyan széppé és édessé tett, amilyenné csak tudott – mert tudott; és beragyogta minden szegletét ennek a nyomorult, elárvult univerzumnak… 

Szeretnék a fénynél sebesebben röpülni! 

#impression (borostyán::töredék)

…ügyedet intézem, egy kanapén ülök a bankban, megint összekevertek valamit, halotti anyakönyvi kivonat a kezemben, hordom-viszem, már egy ideje leszoktam a telefonom nyomkodásáról, ha valahol várnom kell, inkább gondolkodom; új cipő a lábamon, farmer és kockás ing, új óra, amit a múlt hónapban vettem…

…eltűnődtem: ha ott, ahol te vagy, nincs idő, csak az örökkévalóság, akkor egyszerre látod a most-engem, meg őt, aki még nem vagyok, a majd-ént, még újabb ruhákban, még többet várni itt vagy ott, megöregedni és meghalni, vagy aki voltam-ént megszületni, iskolába járni, megismerni téged: az egyik pillanatban, egy szemhunyásban most-engem a bankban, a másikban talán majd-ént öregen vagy holtan…

…ide-oda abban, amit mi időnek érzékelünk, de amit te már csak egy örökkévaló, mozdulatlan, fagyott világnak látsz, amiben újra és újra meghalsz a kórházban, és én a nyakadon nézem a pulzusodat, vagy ülök a bankban és az ügyedet intézem új, álló órámmal a kezemen, egyedül, örökké nélküled és újra veled… 

…azt hiszem, már láttad, hogy lecsatolom az órámat, nincs miért hazudni magunknak…

…folyton mozgón-mozdulatlan rovarok vagyunk az örökkévalóság borostyánjában, mert nincs szabad akarat, hanem csak „van, ami van”…

*Kép forrása: https://ifashion-hu.decorexpro.com/kamni-i-mineraly/nasekomye-i-zhivotnye/

#impression (naplóbejegyzés::leltár)

Itt maradtam rengeteg díszüvegcsével, táskáidban a használt papírzsebkendőkkel, millió ruháddal, a szalmakalapjaiddal, kertészkesztyűddel, kiültetett és benti virágaiddal, fényképeiddel, nyelv- és szakácskönyveiddel, téli és nyári parfümöddel, konyhai csecsebecséiddel, egy kopott borotvapengével, karácsonyi és húsvéti díszeiddel, a kiskutyáddal, a mindent beszövő emlékeddel és a síroddal. Nem tudom, hogy mit kezdjek most a Mátrával, mindent felülírtál, átrajzoltál, mindennek új értelmet adtál, aztán egyszeriben itt hagytál. 

Bagolyirtásról Mátraszentimre központjába menet jobbról megyünk el a temető mellet, amit onnantól fogva, hogy megtanultam olvasni, minden évben végigpásztáztam új sírok után kutatva. Ezt egyszer el is mondtam neked, úgyhogy attól fogva már együtt néztük minden tavasszal a sírokat. A tiéd csak nehezen vehető észre a bekötőútról, mert fent van, egészen a felső kerítés mellett, az erdő fáinak árnyékában, de minden áldott este megcsodálhatod az Ágasvár mögé lebukó napot, ahogy szeretted volna, amikor még itt voltál és elmondtad, hogy mit kell tennem, ha majd meghaltál. Pont oda temettelek, ahová szeretted volna. Persze, most nem csak nézegetek befelé, hanem be is megyek, ültetgetek és magamban (magammal?) beszélgetek. Ideiglenes sír, végleges állapot. „Nem jól van ez így.” 

Anyai nagymamám öt évtizeden át gyászolta a nagyapámat; ha megkérdezték, hogy miért nem ment újra férjhez, mindig csak annyit válaszolt, hogy a „Misi halott”, és ma már pontosan értem, hogy mit értett ezen és mit érezhetett közben. Nem az én életem lesz elpazarolt, hanem a te halálod volt igazságtalan és felesleges. De tulajdonképpen mindegy. Nem vagyunk egyformák. „Ez sincs jól.”

Ma húst sütöttem, úgy, ahogy te szoktad (volt) csinálni: undorogva, fintorogva és gyorsan, hogy hamar túl legyek az egészen. Most pont úgyanúgy nem kívánom megenni, ahogy te sem, amikor ebédet csináltál nekem. Eltelés: háziasszony sors. „Ez se hiányzott.”

#impression (οὐροβόρος)

Beletörődtem. Belenyugodni sohase tudnék: hajlíthatatlan vagyok. Inkább eltörtem, és most darabokban vagyok lezárt életed teljessége. Körülölellek. 

#impression (kocsonya::amnézia)

Látlak-e még? Ahogy reggel a kutyával sétáltam, belém hasított a gondolat, hogy talán soha – ebben a kocsonyás örökkévalóságban – nem találkozunk már, vagy ha igen, akkor az nem te leszel, nem az, akit szerettem és szeretek, hanem valaki más; csak bent, legbelül ugyanaz; de ha nem tudlak vagy nem lehet kibontanom téged, sosem ismerhetlek fel, sosem kapcsolódhatunk össze úgy, mint ebben az életben, ebben a nyavalyás, fájdalmas, lezáratlan életünkben. Vagy ha mégis újra együtt leszünk, nem fogunk emlékezni arra, hogy milyen jó volt itt nekünk, csak kezdünk mindent elölről, mint egy amnéziás. És hol születünk újjá? A múltban, a jövőben? Miért gondoljuk, hogy az „idő folyása”, az entrópia a létezés egy másik dimenziójában ugyanúgy törvényszerű, ugyanolyan meghatározó, mint ebben a siralmas, „pusztuló” anyagi világban? Miért ne születhetnénk újra az ókori Egyiptomban vagy a periklészi Athénban, esetleg a humanista középkorban, ahol te ábrándos hercegkisasszony vagy, én meg kóborló, szerető lovag; vagy éppen valami rémes apokaliptikus falanszterben?

Múlt, jelen és jövő csak konszenzuális kérdés… Mindig újra éljük a mások testének életét? A történelem – Isten hatalmas és örök Terve – nem változik, csak újabb és újabb testekben éljük át azt? Folyton a mások teste vagyunk? Egy végtelen örökkévalóságban mindenkire legalább egyszer sor kerül…? Szent Ágoston mindenhol Istent kereste és végül önmaga legmélyén találta meg. Talán ez az, amit léleknek nevezünk, ami legalapvetőbben önmagunk esszenciája, ami Istenből és Istentől ered – és amit Ádámba és Évába lehelt a Teremtő, mert enélkül ők csak élettelen gólemek lettek volna a leendő Paradicsomban. Mert mi is a Paradicsom, mi is az Édenkert, ha nem a teremtett világ – mereven el-nem-múló, kocsonyás időbe ágyazott – történelme… Amit én az időm múlásának érzékelek, azt te már a végtelen örökkévalóság felől nézve látod az álló pillanatok ide-oda hullámzó és megálló egymásutánjának. Hol lehetsz most?

#impression (entrópia::ὁ γὰρ καιρὸς ἐγγύς)

Az entrópia elvben megfordítható (alig-irreverzibilis), ugyanakkor a rendezetlenségből a kiindulási pont rendezettsége még sosem volt rekonstruálható, ahogy a széttört borospohár üvegszilánkjai sem lesznek képesek ugyanolyan borospohárrá összeállni, vagy az elhamvasztott és porrá zúzott emberi test sem lesz újból Maritává. Irreverzibilis folyamat, visszafordíthatatlansága univerzumunk egyik faktuma. (A világ tények és nem dolgok összessége.) Már én sem leszek olyan, mint néhány perce, órája, napja vagy hónapja; biológiai és egzisztenciális értelemben sodor az entrópia a rendezetlenség irányába. Örök visszatérés?! Nohiszen! 

Nagyon nehezemre esik a gondolkodás. Néhány napja még az is eszembe jutott, hogy talán agydaganatom van…, úgy látszik, a kelleténél több időt töltöttünk kórházakban. Aztán rájöttem, hogy nincs a világon semmi bajom, csak szomorú vagyok. A pszichológia manapság előszeretettel nevezi ezt az állapotot depressziónak, ahogy én meg a pszichológiát áltudománynak, ami egy megvalósult és tökéletes kölcsönösség, mert mindketten betegnek tartjuk a másikat. A gondolkodás azért esik nehezemre, mert folyton ugyanarra koncentrálok: az esszenciális Semmire, ami azáltal van, hogy képes vagyok ráfókuszálni az oszladozó figyelmemmel. Szomorú vagyok, habár Elifáz, Bildád és Cófár már megvigasztaltak, hogy nyugodjak meg „egyszer elmúlik, mert az élet körbenövi a gyászt…”, de szerintem fogalmuk sincs a valódi szomorúságról, ha ilyen istentelen ökörségeket képesek összehordani. Nehezemre esik gondolkodni, de hülye azért még nem vagyok. 

„Némi agresszivitást érzek a hangjában!” Tényleg?! Mit nem mond?! Talán, mert attól, hogy megözvegyültem, még nem lettem megbocsátóbb az emberi ostobasággal szemben, sőt, lényegesen rosszabbul viselem a címeres idiótákat – ami szintén entrópikus folyamat, akár az öregedésem. Lapozzunk!

Cicero kutya kamaszodik, a minap kellemesen eltöltött egy kurta pásztorórát egy ikeás díszpárnával. Nem hibáztatom a családalapítás ösztöne miatt, mindazonáltal választhatott volna ennél különlegesebb darabot is a lakásban, igénytelensége teljességgel megbocsáthatatlan. Nem érdemes semmiből sem engedni, a világ tényei nem csereszavatosak. (Ez nem ide tartozik, de „qui me amat, amat et canem meum”.)

Reverzibilis vagy alig-irreverzibilis, nem teljesen mindegy?! A kutyát se érdekli már. 

#impression (mogyoróvessző)

Mogyoróvesszők alatt pihensz, pedig el sem fáradtál. Tavaszodik; hajnali öt órakor pirkad és madárcsicsergésre ébredek. Még nem kell meglocsolnom a kerti virágaidat, de ha kinézek az ablakon, már látom zöldülni, bimbózni a növényeidet. Idén eddig nem fagyott el semmi, csak a gömbre vágott rózsa tört ketté egy viharban, de akkor még éltél, amikor megtaláltuk az elgurult koronáját. A karácsonyi fenyőt ültetem majd a helyére, amit már nem díszítettünk fel; jobb lesz itt neki a szabadban, ahogy most már neked is a madárcsicsergésben, csendben, békességben. Túléljük mindketten. 

Valahogy újból „vigyáznom kellene magamra”, mert úgy látszik, valami dolgom van még itten…, de nem tudom, hogy ezt hogyan kell csinálni. Akkor jó, ha az ember észre sem veszi, hogy él, de ha meghal belőle egy rész, mindjárt felértékelődik saját magának, vagy ha nem hiszi, hogy ér még valamit ez a világ, akkor csak áll, „szügyig mélabúban” és várja a halált. Engem nem érdekel a halál, ha rólam van szó, de a más halála annál inkább megvisel. Muszáj leszek kimászni a mogyoróvesszők árnyékából, mert „az élet megy tovább” és nekem – lehetőségeimhez mérten – mindent meg kellene csinálnom azokból a dolgokból, amiket megfogadtam neked és magamnak. 

No persze tudom én, hogy az élet nem megy sehová, az idő sem, mert sem élet, sem idő nem létezik, legalábbis úgy biztosan nem, ahogy azt naívan elképzeljük. Vagyunk, mint a vizek Isten lebegő-rezgő lelke alatt ebben a véges-végtelen kocsonyában, ami meghaladja minden tudásunkat és érzékszervünket, és amiben itt vagy ott szikrát vetünk, megcsillanunk és kihunyunk. A világ pont annyira felfoghatatlan az elménk számára, mint amennyivel a Mindenható több minálunk, és ez az ordító különbség a halálunkkal sem fog megváltozni. Az, amit mi életnek hívunk csak egy szakasz a lélek végtelen létezésében, amelyben találkozunk és elválunk, emlékezünk és felejtünk, élünk és meghalunk. Anyaméh vagy mogyoróvessző: egyre megy. Hiányzol. 

#impression (másképpen valaki)

Elmosódott képből nyíló éles fotó a fejemben, énbennem, mosolyog, szebb, mint valaha, piros, kötött felső, farmernadrág, nekem írt levelét tartja a kezében, tarkómat simogatja, valamit mutat a papíron, átölel…, hozzám és az ismert valósághoz képest halott, Istenhez és a végtelen univerzumhoz képest viszont csak másképpen valaki; valami egészen máshogyan élő lélek, ember, anyag vagy energia. Fizika itt is, ott is: az egyiket érteni véljük és birtokoljuk, a másik habitus vagy hit kérdése. Ellép mellőlem, megfordul, már sosem fogom látni, már nem rám mosolyog; lassan elfelejt, csak tapasztalás maradok, sejtszintű emlék, egy bejegyzés őbenne. Magam vagyok, magamra maradtam. 

#impression (::)

 ki[b]írhatatlan

#impression (Marita::250210)

Nem tudok és nem is szeretek olyan dologról beszélni, amit nem értek. És én egyáltalán nem értem, hogy miért kellett meghalnia. Miért kellett ötven évesen meghalnia annak, aki szeretett élni? És miért élnek olyanok, akik gyűlölik magukat és a világot? Hétfőn hajnalban, három óra ötvenötkor abbahagyta a zihálást, lecsendesült a légzése és egy pillanattal később már nem vett többé levegőt. A szíve még percekig dobogott, de négy órakor az is megállt. Ott feküdt a feleségem holtan, és én egyáltalán nem értem, hogy miért. Nem alszom, rémálmaim vannak. Nem érzem, hogy velem lenne. Hiányzik. Volt időm felkészülni, most mégis hiányzik, de nem érzem, hogy itt lenne, pedig azt mondtuk egymásnak, hogy holtában is velem marad. Nem maradt, már máshol van, csak én maradtam itt, ebben az érthetetlen, kietlen, rohadék világban, amit valóságnak gúnyolunk! Nincs is kedvem erről beszélni. Nem is tudok. 

Hatodik napja halott; két előadás között bemegyek a Petőfi Irodalmi Múzeumba és megnézem az időszaki kiállítást, amit írók és költők naplóiból, tárgyaiból rendeztek. Az első szobában csak lődörgök, nem találom a helyemet; írógépek középen, majd az installáción észreveszem Babits egyik kinagyított, legépelt versének fotóját: „Előbb meg kell halnia annak, aki feltámadni akar: meghalni is, feltámadni is csak az tud aki fiatal”. Kétségbeesésemben körbeforgatom a fejemet, hátha meglátom valahol, hiszen üzent, ezzel a szöveggel nyilván üzenni akart, de csak elhagyott tárgyak vannak – szépen, elrendezetten – mindenhol; elhagyott tárgyak, amilyen én is vagyok. Se Marita, se ragyogó fény a sarokban, se égzengés, csak nyomott csend és félhomály. A kiállítás szép, egy időre legalább elfelejtem, hogy mibe keveredtem, indiszkréten kukkolom mások magánvalóját, aztán azon kapom magam, hogy megint a Babits-kézirat előtt állok és várom, hogy legyen valami, de semmi sem történik. Hogy lesz ez most?! Hogy lesz majd ezután?! 

Tizenkét napja halott; ülök egy előadáson az egyetemen, dogmatika, az előadó kiváló, tetszik, ahogy és amiről beszél. Keresztelő Szent János alámeríti Jézust a Jordánban, a Szentlélek galamb alakjában alászáll, az Atya szózata és gyönyörködése a Fiúban…, aki meghal, mert a halál áldozatát adja a megváltásunkért. Megmerítkezik, hogy meghaljon – és ő tudja ezt! Mit jelent Istennek az Ember halála? Mi a halál? Jézus elkerülhette volna, vagy őt is megfosztotta Atyja a szabad akarattól – de még a látszatától is –, hogy egy einsteini véges-végtelen masszában mozogva, újra és újra kínhalált haljon érettünk? Az Atyának van egyáltalán szabad akarata, vagy őt is befolyásolják az általa alkotott fizika törvényei? Hol van ebben a sürgésforgásban a halál mint olyan? A Nagy Egészben számítunk mi bármit is, vagy csak fellobbanunk mértékre és kialszunk mértékre? Hol van most a Maritám?! Kire vagy mire legyek dühös?! Baszhatom az egészet!