#impression (időtlen örökkévalóság::Zénon)

Hosszú idő óta először tudtam belefeledkezni abba az egyszerű, de mostanra mégis különlegessé és ezáltal megbecsülté vált állapotba, hogy jól érzem magam, nyugodt vagyok, és a Mátra végre valami nagyon hasonló dolgot jelent, mint amit régen, gyerekkoromban – vagy még néhány éve is. Reggel kimentem Ciceróval a falu határán elterülő füves focipályára, hogy labdát hajigálhassak neki, a fülembe pedig Vangelis Chariots Of Fire című lemezét dugtam és úgy futtattam oda-vissza ezt az energiától duzzadó törpe daxlit. 

Fogalmam sincs, hogy miért kötődött össze bennem Vangelis zenéje és az ógörög világ, de 1981 óta – amikor először hallottam ezt az albumot –, számomra egyet jelentett Odüsszeusz bolyongásának „zenei aláfestésével”. Éveken át hallgattam mindenkor és mindenhol, ez a zene jelentette számomra az elszakadást attól az élettől, amelyben mindent túl szűknek, unalmasnak és leegyszerűsítettnek éreztem. Pedig se egyszerű, se unalmas nem volt az eddigi életem, ha vágytam is rá néha – vagy ha nem. 

Napok óta azon tűnődöm, hogy a halálnak semmi értelme sincs, meg azon, hogy az életnek se sok, legalábbis nem úgy, ahogy és amit érteni szoktunk alatta. A modern fizika és mérnöktudományok ma már egyáltalán nem vonják kétségbe Einstein paradigmaváltó relativitáselméletét, ehelyett inkább az űrtechnikában vagy a távközlésben használják fel nap mint nap a benne rejlő természettudományos finomságokat. Márpedig Einstein elméletének egyik drámai következménye, hogy mi most egy blokkuniverzumban élünk, egy lezárt és végtelen kocsonya-buborékban, ahol a szokásos értelemben vett szabadság helyett egy négydimenziós, szövetszerű életútmátrix van, és ahol minden egyszerre – mégis időtlenül – van jelen. A születésünk, az életünk és annak eseményei, valamint a halálunk úgyanúgy egyszerre léteznek (és léteztek mindig is), mint a kozmosz bármely más dolgai (Wittgensteinnel szólva: a logikai tér tényei) és – a hozzájuk kötődő – események. A relativitáselmélet szerint ugyanis csak a megfigyelőtől függ, hogy valami mikor és hol van, nincsenek kitüntetett pontok és nincs egyidejűség sem a világban. Amit én „mostnak” látok vagy érzékelek, az egy kellően messze lévő megfigyelő számára lehet a múltam, de a jövőm is; azaz az én múltam és jövőm a „mostani énemmel”, a „mostnak” érzékelt pillanatommal együtt egyszerre és mindenkor létezik az örökkévaló és időtlen életútmátrixban. Vagyis a fogantatásom pillanata éppen úgy „most van”, mint halálom után a testem elbomlása a földben, vagy az, hogy most ülök a mátrai ház kertjében és ezeket a sorokat ütöm be a gépembe. Azaz egyszerre, egyben vagyok egy „élet” az univerzumban, és az időhöz a világon semmi közöm sincs, ahogy másnak sem. Zénoni volna a modern fizika?! 

No de akkor mi az „élet”? És mi a lélek, ami által ez a kérdés a mátrai ház kertjében „most” feltehető? Talán valami egészen más, mint amit „tudottnak” vélünk vagy tartunk a tényekkel és a lélekkel kapcsolatban? A lelkek talán csak összetapadnak egy-egy életúttal, egy-egy ténnyel (énnel) a végtelen mátrixban? Amit pedig „időnek” vagy az „idő nyilának” érzünk, nem más, mint a folyamatos hőtermelés és entrópia (érzete) által keltett ámulat, ami eltakarja előlünk a mindent, hogy a lélek meg ne roppanjon a Teremtő tudásától és a teljes életútmátrix átlátásától? Ha így van, mi értelme a születésnek vagy a halálnak? Azt hiszem, hogy semmi. Az emberiség annyira elbizakodottá vált saját nagyszerűségében, hogy mostanra már az örökkévalóságában időtlen Teremtő Isten helyébe képzeli magát, miközben saját tudásának és korlátozott lehetőségeinek csapdájában „él”. 

Kizökkent az idő; – ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt…

Ma nem megyek ki Marita sírjához, ugyanis egyáltalán nem hiszek abban, hogy nincs már, hogy valóban meghalt, csak abban, hogy Isten – a mindent elfedő entrópia „képében” – lezárta előlem és előle azokat a metszéspontokat, eseményhorizontokat, amelyekben össze vagyunk kapcsolódva. Ő most is él, „most” is van, „most” is jelen az életútmátrixban – magának és nekem. Ontológiai értelemben semmi sem változott, nincs kétségem afelől, hogy most is együtt ülünk a konyhában, ő főz, én a gépemet nyomkodom, vagy ott ülök a kórházban az ágya mellett és tehetetlenül figyelem, ahogy lezárja ezt az életutat előlem. Marita nem halott és nem élő; nem múlt, nem jelen és nem jövő, hanem egy rögzített és örökkévaló tény vagy valóság – egy „életfonal” az Isten által teremtett világ végtelen szövetében. 

(Lezárja..., nohiszen! Talán szenvedő szerkezetben volna tényszerűbb, a „lezáratik élete Isten örökkévalóságba rögzített életútmátrixában” lenne pontosabb és igazságosabb.) 

Vagy szépen-lassan kezdek ténylegesen megtébolyodni, vagy egyre inkább kezdem megérteni Istent és az általa teremtett valóságot – egyre mélyebb tudással és hittel. De mindegy is, hogy melyik az igaz, így vagy úgy jó lesz nekem.  

#impression (Angel Levine contra Newton)

Dobozokban élünk, apró kartondobozokban, amelyeket az élet egymás mellé préselt. Hiába hisszük, hogy ide-oda megyünk, vágunk át tereken vagy földrészeken, ugyanabban a dobozban ficergünk egész életünkben. 

A tér csak illúzió – nem színpad! 

A Károlyi utcában sétálok az Irányi utca felé. Férfi előz meg öles léptekkel; egy-egy fehér nejloncekker a kezében, széles vállán jól szabott, piszkos, fekete szövetkabát; zsíros, ősz haja hátrafésülve – cipője divatos, talán néhány hónapos. A Ferenczy utcánál átvág a túloldalra, megáll, megfordul. Rám néz, engem méreget. Megállok. Ismerem talán? Csak pár hete lehet az utcán, mosdatlansága eleganciát takar, nézése tiszta, de szúrós. Hát ez meg mit akar?! Megtorpanok egy pillanatra, aztán újból útnak indulok. Nem engem néz, nem is lát, a semmibe mered, egy belvárosi szobor, amelyik most lett, most emelkedett. 

Talán mindig is itt volt – vagy ő én vagyok? Dobozom oldalán a jövő csak egy tükörképet hagyott? Ilyenné leszek vagy már ilyen vagyok? Ki látott [meg] engem: egy-semmit, az átlagot? 

...vagy próféta volt, dobozokba belátó angyal? Majd pont nekem áll ott nejlonzacskó helyett egy lángoló karddal! 

(A Teremtésben nekünk nincs mozgás, mozdulat.) 

–––

Kép: Gemini AI-jal generálva

#impression (nem-ugyanaz::szójátékok)

Meddig tartok? Hol vannak a határaim? Honnan kezdődöm én és honnét az univerzum? Kutya és gazdi probléma... Én is unom, de már megint erre ébredtem.

Kitavaszodott. Ha kinézek a hálószobám ablakán, most is fákat látok, ahogy a régi lakásomban, ahonnét végre – a múlt hónapban – elköltöztem. Egyik napról a másikra kipattantak a levelek és szinte teljesen eltakarják a szomszéd házat. A közeli arborétumból virágok illatát sodorja ide a szél, és néha olyan mesés madárcsicsergés zengi be a Gellérthegy csendes utcáit, mintha nem is a város közepén lennénk. 

A számomra annyira kedves tavaszi ünnep, a húsvét is elmúlt már, igaz, idén picit valahogy több volt benne a Pészach, mint ahogy lenni szokott. És nagyon jó volt ez így. Az elmúlt évben lett egy új barátom, a szentendrei, fiatal Chábád rabbi, Mendy Myers, akivel minden héten, sorról-sorra olvassuk Mózes öt könyvét, a Tórát, és vesszük hozzá aprólékos igyekezettel a kommentárokat, elsősorban Rashit, de néha másokat is, ahogy Mendy éppen jónak látja. Ennyire kedves és intelligens embert már régen nem találtam, maníroktól mentes és végtelenül hiteles lelki vezetője a – jelenleg még picinyke – zsidó közösségének. Ha tehetem, akkor személyesen, ha nem, akkor online tanulunk, de – lehetőségeimhez mérten – igyekszem minden péntek este kijárni hozzá a Shabbat bejövetelére, mert – noha eddig a מִנְיָן még sosem volt meg szombatonként (amikor kint voltam) – minden alkalommal igazi élvezet hallgatni azt, ahogy Mendy imádkozik, vagy látni, ahogy a két kislánya ima közben odafut hozzá és átöleli a derekát vagy a lábát. Sosem kérdez tőlem semmit arról, hogy mit érzek vagy mit gondolok – ami távolról sem érdektelenség, sokkal inkább a maximális tapintat és mélyen gyökerező érzékenység jele –, de mindig meghallgat, ha úgy látja, hogy valami nagyon foglalkoztat vagy zavar. Ma is kimegyek hozzá – feltöltődni. 

Mendy Myers mellett rettentő hülyének és tréflinek érzem magam, de ez igazán nem az ő hibája.

Lassan visszazökkenek a régi életembe, habár abban biztos vagyok, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. A könyvek lassan polcra kerülnek, a dobozok eltűnnek a szobákból és – reményeim szerint – ma eljutok odáig, hogy Hunor barátomtól egy hete ajándékba kapott, vadonatúj hangszóróimat kibonthatom és beüzemelhetem. 

Egy hét múlva minden megváltozik. Nagyon várom, de szorongok is tőle egy picikét – azt hiszem, ez teljesen természetes. Nem, nem ugyanaz a folyó, hiszen πάντα ῥεῖ, de valahogy mégis az – az elnevezése, ahogyan utalunk rá, az az, amitől önmagával azonos valami. Szójáték ez is, mint minden más ezen a dolgokkal teleaggatott világban. 

___

* Kép forrása: https://index.hu/urbanista/2016/06/09/kerteszeti_egyetem/

#impression (...csupa meglepetés)

Az élet egy hullámvasút, amire a szüleim vették a jegyet anélkül, hogy megkérdezték volna, fel akarok-e szállni. De ha már felültettek, legalább idejében szólhattak volna, hogy a periodikusan ismétlődő lejtmenetekben folytonosan az ölembe fogok hányni! 

* Kép forrása: https://nlc.hu/szabadido/20250315/20-ev-utan-lebontasra-kerul-a-hullamvasut/

#impression („Hiszem, mert lehetetlen”)

Richard Feynman a The Feynman Lectures on Physics című tankönyvsorozatának kvantumfizikával foglalkozó harmadik kötetében* írja az elektronok híres kétrés-kísérletével (a hullám-részecske kettősségével) kapcsolatban, hogy „Olyan jelenséget választunk vizsgálatra, amelyet klasszikus módon lehetetlen, abszolút lehetetlen megmagyarázni, és amely magában hordozza a kvantummechanika lényegét. Valójában ez az egyetlen rejtély”. Azaz, aki ezt az első, reprezentatív kísérletet egyszer megérti, az egyszersmind megérti a kvantumfizikát mint olyat is. 

Jézus Krisztus a Máté 5,39-ben mondja, hogy „ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is”. Én pedig azt állítom – Feynman fenti idézetét parafrazeálva –, hogy aki ezt a parancsot képes magáévá tenni és megélni, az nem csak a legteljesebb és legmélyebb módon hívő lélek, hanem – kilépve a vulgáris idő látszatából – valóban megértette és magáévá tette a Messiás megváltó munkáját, tanítását és mindenkor-jelenvalóságát. Aki ezt a parancsot beépíti az életébe, az az esszenciális metafizikát építi be a teremtett, fizikai világba. 

Nem ismerek egyetlen ilyen embert sem – és szerintem nem is volt ilyen ember egy sem a történelemben.  

Jézus hegyi beszéde hemzseg az olyan parancsoktól, amelyek a legteljesebb mértékben távol állnak az ember eredendő, morális attitűdjétől (azaz továbbra is, megrögzötten az „ősbűn állapotában” dagonyázó emberétől), belátásuk és betartásuk egy olyan létállapotot eredményezne, amely az élő, hívő lelket kiragadná az emberi társadalomból és már földi életében a megváltás egyszerre transzcendens és eszkatologikus egzisztenciájába, létmódjába emelné. A kereszténység azonban az elmúlt kétezer évben megfosztotta a hegyi beszédet – és ezáltal Jézus Krisztust is – a fundamentális metafizikai megalapozásától, helyette egy morális kijelentéshalmazzá alacsonyította minden egyes mondatát; a kierkegaardi „hit botrányának” feloldhatatlan paradoxonát pedig a dogmatika mellébeszélésével és a liturgia álságos felmagasztalásával igyekszik azóta is „megszelidíteni”, a maga aljas igényeinek „megzabolázni” – és szentesíteni. Nietzschének igaza volt, amikor megállapította, hogy az ilyen, hit nélkül betarthatatlan, tehát betartatlan moralitás nem több, mint a gyengék fegyvere az erősekkel szemben. Isten tehát az egoista, önelégült ember számára mindaddig valóban „halott” marad, amíg a teremtmény nem képes – magától értetődő módon – odatartani a bal után a jobb arcát is egy méretes pofonnak. 

* Magyarul A Feynman-előadások fizikából III. 

---

Kép forrása: ChatGPT által létrehozva (kenetteljes zsánerképet kértem az igekártyák stílusában)

#impression (tavaszi rántott hús::barna-virágmintás bögre)

Elől állok, zakóban, elegánsan1. Tülekedés. Lökdösnek, de nem mozdulok. Egy láda hever a lábam előtt. Zsíros papírok közt frissen sült rántott húsok illatoznak. Egyenesen előre nézek. Szemből zenészek jönnek, fiatalok, magabiztosak. Az egyik én vagyok. Felém jövök, de mielőtt magamhoz érnék, jobbra elkanyarodom. Észre sem veszem magamat. Hatalmas platán van felettem, nyár van, érzem a fiatal fa erős illatát. Elől állok, mereven magam elé nézek. Már egyáltalán nem érdekel, hogy itt is mindenki én vagyok. Értem és elfogadom, hogy megértettem. Mindenhogyan jó: [...] ege alatt.

Szüleim lakásán a gyerekkori barna-virágmintás bögréből szürcsölöm a kávét. Közöm van megint a „világhoz”, a világomhoz2. A múltba mártogatott jövő képes egyedül értelmet adni a jelennek. Mit érdekel, ha semmi sem valódi?!3 Lényegtelen. Azaz – pontosabban fogalmazva –, nem ez a lényeg. A pillanatokon keresztül meghatározott öndefiníció, na az már lényeges!4 Mi az én és hogy viszonyul magamhoz, hozzám – a világomban5. Egy bögre kávé, egy barna-virágos bögrében, a kezemben, szürcsölöm...: a karteziánus-én igazsága6, az én valóságom. Aki meghalt a világnak: „él”; aki a világban van: „halott”.7 Nincs más, csak föl-földobott kő – újra meg újra.8 Felébredtem.9 

A tülekedés álmomban: ugyanaz10.

---

1. vel potius „...Pista ...neve napján”

2. cf. Heidegger, „In-der-Welt-sein”

3. Mert nem az, de flocci non facio....

4. „ὁ γὰρ καιρὸς ἐγγύς” (Jel. 1,3)

5. cf. Heidegger, ibid.

6. cf. Descartes, „cogito ergo sum”

7. Gal. 6,14 parafrázisa

8. cf. Ady Endre

9. sicut Róm. 13,11-12

10. cf. a jelen (és előd) blog 2006-tól (ut ita dicam, sine intermissione)..., ill. Sartre-nál A lét és a semmiben a „L'en-soi” (abszolút önazonosság) fogalma

#impression (helyek)

Egyszerre indulok előre és hátra. Egy helyben állok. Mozdulnék – és néha mozdulok is –, de akkor jön valami, valami nálam sokkal hatalmasabb és rámutat a helyemre. 

De hol is van most pontosan a helyem? 

Mózes végignézte, ahogy izzó ujjbegyével az Úr a kőtáblákba égette a Szavakat. Aztán lemutatott a Sínai-hegyről az aranyborjús népre és elküldte prófétáját törvényt hirdetni. Mózesnek ott volt a helye, ahol a kőtáblák összetörtek. 

Én is végignéztem. Nekem is lemutatott, de a helyemet végül kiüresítette és elvette. Most más helyre mutat. Nincs mit tenni, követem. 

Összetört bennem egy aranyborjú, de egyáltalán nem kár érte. „Beszennyezte a helyemet.” Pedig a helyek jók, ismerősek – de egyáltalán nem ugyanazok. 

…kétszer ugyanarra a helyre…, unos-untalan…

Nem találom a helyemet. Lehet, hogy amiket eddig helyeimnek gondoltam, azok csak állomások voltak? Lehet, hogy nincs is olyan, hogy: az enyém, az én helyem?

Ha magunkon kívül hiszünk bármiben is, előbb vagy utóbb eljutunk addig a pillanatig, hogy feltegyük a kérdést: amit kint „látunk”, „érzékelünk”, az lenne a valóság? Vagy ez csak a számunkra adatott világ? 

Nem hiszek és sosem hittem abban, hogy a születéssel vagy a halállal az, ami én vagyok, létrejön vagy elpusztul. Nem ismerek egyetlen olyan dolgot sem, ami az energiamegmaradás törvényét felülírná. Az a szubsztanciális „valami”, ami az időtlen örökkévalóságban rezegve-hullámozva áramlik, amit karteziánus énnek nevezhetek: örök – akár a Teremtő Isten és a Λόγος. 

A hit nem lehetőség, a hit maga a feltárulkozó valóság, amely egyesegyedüliként értelmezhetővé teszi ezt a paltóni árnyékvilágot. 

---

Kép forrása: https://www.fengshuibolt.hu/

Marita

Ma, éppen most egy éve. Még mindig felfoghatatlan. Nem tudok sem normális viszonyt, se megszépítő távolságot kialakítani a halálod pillanatával. Ott és akkor valami alapvetően megváltozott bennem, és biztos vagyok benne, hogy semmi sem lesz már olyan, mint előtte volt. Valami mély, elemi igazságot kellene éreznem és írnom neked, de ha az utolsó lélegzetvételedre vagy szívverésedre gondolok, minden kitörlődik a fejemből. Letelt életem legrövidebb örökkévalósága. Nagyon hiányzol.

#impression (biopiac::jegyzet)

Elaludtam. Késve, de kijöttem a piacra. Hajnalban szoktam ideérni. Most reggel hét óra. Világos van már és hat fok. Kellemes az idő. Egy évvel ezelőtt ilyenkor arra készültünk, hogy meghalsz. Te vártad a halált, én készülődtem a halálodra. Elviselhetetlen volt. (Aztán rájöttem, hogy a halálodra nem lehetett felkészülni.) Egy évvel ezelőtt már egyáltalán nem érdekelt a biohús vagy az egészséges táplálkozás; tésztát ettél tésztával, édességeket és McDonald’s-szemetet, „szabadon”. Azt se tudtam, mit hordjak haza, amit szívesen megennél még és nem vagy tőle rosszul. Akár a „halálsoron”, még egyszer és még egyszer, egy-egy utolsó vacsora a kedvenc ételeidből. Olyan voltam, mint egy konyharobot. Tulajdonképpen úgy is maradtam. Beállok a húsoshoz. Négy éve nála veszem a darált marhát és a velőscsontot. Megismer, mosolyog. Nem tudja, hogy mi történt. Visszamosolygok, ahogy szoktam. Még most sem könnyű elviselni a hiányodat. Egy pillanatra narancssárgára festi az eget a felkelő Nap. Azért sokkal jobb már. 

#impression (influenza::jegyzetek)

Az influenzától elgyötörten fekszem és a notebookomon egy fiatal ausztrál elméleti fizikus kutatásáról nézek videót. Mindegy is, hogy mennyit értek belőle, mert már rég nem azt figyelem, hogy mit mond. Az „eltűnt időn” gondolkodom, az „elillant időn”, amit az (eddigi) életemnek szoktam nevezni. Az a vonatkoztatási rendszer, ami az első ötvenöt évemet bennfoglalta, már sem tér, sem idő; a változtatás elkerülhetetlen. Meg kell reformálnom az általam meghatározott [mozgás]teret. 

Epikurosz szerint a halál nem érint minket, mert amíg élünk, nincs jelen, amikor meghalunk, mi már nem létezünk. (A más-halála – és az ahhoz való viszonyulásunk – persze nem vonatkozik erre a veteményeskerti bölcselkedésre, de ezt most nem feszegetném.) Szóval, nem az a kérdés, hogy mit rontottam el, mit csinálhattam volna másképpen és „mivé lehettem volna, ha...”, hanem az, hogy mit kezdek a második ötvenöttel – ami lehet, hogy csak egy, de lehet, hogy huszonkilenc-millió percre korlátozódik: az idő ugyanis irreleváns, nem fundamentális. 

Változtatni sohasem késő. Na persze, hogy képes vagyok-e a változásra, már más kérdés. Mindenesetre rajta vagyok. Nem az életkoromból fakadóan vagyok túlontúl statikus, hanem a habitusom olyan, hogy amit a fejembe veszek, azt nehezen engedem el: emberek, érzések, illatok, helyek…, mind az első ötvenöthöz kapcsolnak, és egyiket sem tudom vagy akarom kitörölni az emlékezetemből. Ezek viszont alapvetően meghatároznak...

Semmi sem statikus! A Föld, a Naprendszer vagy a galaxisunk óriási sebességgel száguld az univerzumban; nincsenek stabil pontok, amelyek körül kifordítható lenne a világ. Tényleg nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (A többi csak szójáték a nevekkel.) Amióta megszülettem a Föld ezernégyszáz-negyvenmilliárd kilométert tett meg a világűrben, tehát minden pillanatban a téridő egy másik pontján vagyunk: a hely stabilitása csak a „térismeret” és a lokális biztonság hamis érzetének ábrándja. Ha viszont semmi sem statikus, akkor sem sikertelen, sem ábrándozó, sem özvegy nem vagyok! (Tehát semmi sem vagyok?) És tényleg!

Nézem a fiatal ausztrál elméleti fizikust. Mit tagadjam: irigylem. Változtatnom kell, de ha a második ötvenötöt egy olyan bot keresésével töltöm majd, amellyel a nem-létező sarokpontba illesztve kifordíthatóvá teszem a világot, akkor még a saját halálomkor sem leszek jelen. 

#impression (újra::jegyzet)

(Újraszületünk a halálnak? Akkor te talán most bújsz ki nyákosan, visítva [új] anyád méhéből? Újra az anyagban, ...és talán reményben, hogy elhagyod egyszer ezt a világot: békében, [meg]üdvözülve. Nem [is] tudom... Visszahúztalak?

Felkelt a Nap. Huszonnégy óránként bizonygatja, hogy minden – amit látunk – valóságos és permanensen ismétlődő. Ős[meg]vallás: hisszük is, nem is. Akarjuk. Lelkünkből. Könnyebbé teszi az estéket, éjszakákat. Lódíthatunk magunknak, hogy ez jó... „Piros az ég alja, aligha…”

Ablakom előtt havas fenyőágat lenget a jeges szél. Tűlevelek közt hókupacok. Hiába rezeg az ág alattuk, nem esnek le, fenn maradnak makacsul. Reménykedjem?)

#impression (nem-még::már)

(„Álmodtam”: rosszat. Nem kezdem újból. Maradjon egy fejbiccentés. [Habár, okát nem látom haragodnak. Már most nekem volna rá okom.] Nem érdekel. Semmi.

Hogy méltánytalan volt? Az [volt].

– Legalább te megöregedtél.)

Havas hegytető. Szél fúj. Lent a völgyben még reszket az erdő. Csupasz ágat tör le a kemény fagy. (Kéményfüst szag; mint régen.) Meddig tart ez a tél?! Lesz még tavasz?! Porhót sodor a fagyott sírok közt, ledönt száraz virágot, korhadt fejfát. Madár nem csicsereg. Fehér lettél? Nem látlak.

... ment, ... maradt. 

Már fiatal élet lobog. Őrzöm tüzét. 

#impression (rorate-monológ::már)

Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est: domus sanctificationis tuac et gloriae tuae, ubi laudaverunt te patres nostri. 

Égbe kiáltok. Hová legyek?! 

Hétezer-száznyolcvan óra telt el. Nem panaszkodom. Vele és nélküle. Pedig volna (rá) okom. Úgy ment el, ahogy jött: mezítelen, üres kézzel. Karom nem tartja, vállamon nincs már szép feje. Párnán sincs – azon a napon eltűnik sebhelye –, csak urnában hamu. 

Beteljesült már? Vagy ennyi volna?! Nem mozdulnak helyükről a hegyek?

(Krisztus Jézusért már a rabbihoz megyek.)

#impression (érintés::napló)

Havazik. Mindent betemetett már a friss hó. A házban kilenc fok volt, amikor Ciceróval felértünk. Hat órája fűtök, de még most is sugározzák a falak a hideget. Hajnal négykor keltem, de éjszaka egy vagy kettő lesz majd, mire kifűtöm annyira a házat, hogy reggel még elviselhető legyen a hőmérséklet. Ma sem alszom sokat. Mindegy, főzök majd egy jó erős feketét, amíg megrakom a tüzet. Minden este azt várom, hogy reggel majd kávézom egyet. Itt alaposan fel kell hozzá öltözni, mert tizenhét foknál nemigen lesz melegebb a konyhában. 

November tizenhatodikán volt a születésnapja, de nem tudtam feljönni a sírjához, nem volt hozzá erőm. Kétszer indultam neki, aztán mindkétszer visszafordultam. Most olyan messzinek tűnik a múlt szombat, hogy ma végre ki tudtam sétálni a temetőbe. Csak a kereszt látszik, minden mást vastag hóréteg takar. Azt mondta, hogy azért szeretné, hogy Mátraszentimrén temessem el, mert itt folyton csicseregnek a madarak és a temetőből csodálatos látvány nyílik a Csörgő-patak völgyére, meg az Ágasvárra. Igaza volt, körben mindenhol sötétszürke hófelhők takarják a vidéket, de a völgy és a távolabbi hegyek fölött világoskéken szikrázik az ég. 

Cicero közben megszökött, végül a temetővel szemközti sík területen találtam meg, elbújt a hó alá, valami gödröt áshatott, előjött belőle a kotorék vér. 

Szinte egész éjjel fent voltam, nem tudtam aludni. Olvastam, zenét hallgattam és időközönként raktam a tűzre. Kávét se főzök most, ha álmos leszek, majd alszom egyet és folytatom a dolgomat utána, nincs semmi olyan, ami ne várhatna egy órát. 

Nem olyan már itt, mint amilyen azelőtt. Nem is lesz. A Mátra életem első felében a világ közepe volt. Amikor megvettük a házat, alig bírtam máshol lenni. Amikor beteg lett és egyik műtét követte a másikat, ide jött fel gyógyulni, én pedig innen jártam dolgozni, itt volt nekünk a legjobb. Minden nap hoztam neki valami finomságot Budapestről, imádott jókat enni. 

Aztán tavaly december nyolcadikán – vacsora közben – nagyon rosszul lett és mi másnap levittük apám kocsijával Budapestre. Sosem hagyta el magát, még akkor is a saját lábán ment ki az autóhoz. Szerintem csak én vettem észre, de út közben egyszer megállt egy pillanatra, óvatosan végigsimította a veranda falát a régi turistatérkép mellett, mint aki támaszkodni próbál, aztán rezzenéstelen arccal kicsoszogott a kertkapuhoz. Ő és én is tudtuk, hogy sosem fog többé visszajönni ide, hogy ezzel az apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal elköszönt a háztól és az élettől. Azt hiszem, belül sírt, de nem akart rámijeszteni. Most is tudom, hogy hol van a falon az az érintés. Nagyon nehéz még itt lenni. Talán ténylegesen nem is vagyok itt. 

Egész derekasan befűtöttem. Jó lenne ez a ház, csak minden annyira érintett... Nincs mese, eladni sosem fogom, tehát át kell rendeznem a magam szájíze szerint. Nem hagyhatom el magam! Viccesen, de pusztítóan rámpirítana, ha ilyen nyavalyásnak látna. Inkább mégis főzök egy kávét. Majd alszom éjszaka. 

#impression (krumpli)

„Maga egy jól funkcionáló depressziós. Ne féljen használni ezt a képességét!”

A tél után tavasz jön. Minden tavasz kopár fákkal indul. 

Az erkélyen ültem és egy pakli fekete John Player Special cigarettából próbáltam kihalászni egy szálat, de tapasztalatlan voltam, tizennégy éves, és mindjárt kettőt eltörtem, ahogy feszegettem. A pici, lakótelepi erkélyen – ami a Kelenföldi pályaudvar kocsirendezőjére nézett – apámék hatalmas faládában krumplit tartottak, ami – óramű pontossággal – minden év szilveszterére berohadt és olyan büdös volt, mint pálinkafőzőben a cefre. A doboz aljából februárra már barnás-fekete, ragadós lé csordogált a linóleumon. Azok pedig, amelyek nem rohadtak meg, a többi „humuszán” kicsíráztak; ha nagyritkán felemeltük a láda nehéz tetejét, rózsaszín hajtásaik az égnek meredeztek, mint a sündisznó tüskéi. Szüleim éveken keresztül kísérletezek hasonlókkal – mint disznóvágás, kenyérsütés, snidling termesztés –, de rémesen nagyvárosiak, kemény, értelmiségi emberek, a lakótelepi lét sem volt feltétlenül az életfelfogásuk része, de így alakult, ők meg igyekeztek mindenből a legjobbat kihozni. 

Szóval, életemben először megpróbáltam cigarettázni. Úgy tapasztaltam, hogy úriember az ilyen dolgoknak megadja a módját, ezért üvegpohárban feketekávét vittem ki magammal és elegánsan elhelyezkedtem az erjedő krumplik tetején. A harmadik szálat végre sikerült kihúznom és meggyújtanom; nagyot slukkoltam belőle, majd ugyanazzal a lendülettel kifújtam a hideg, téli levegőbe. Pöfékeltem. Ma sem tudnám eldönteni, hogy füst vagy pára borította be az arcomat, de nagyon büszke voltam magamra – ez volt az első alkalom, hogy felnőttnek éreztem magamat. Aztán életem első cigarettájától és kávéjától hánytam egy óriásit (de lehet, hogy a krumpli rettenetes szaga is segített ebben), és megfogadtam, hogy nyárig nem próbálkozom újra. 

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Az M7-es autópálya bevezető szakaszán jövök Budapest felé, Őrmező mellett araszolgatok a dugóban. Valami ormótlan irodaházat építettek a Kérő utcai tömbház mellé, teljesen megfojtották a lakótelepet a körbeépítésekkel, pedig azelőtt se volt szép helyen a pályaudvar és a Budaörsi út között. Lám-lám, még a rosszon is lehet valamit rontani. Vajon mit mondanék ma annak a kamasznak, aki az erkélyen – tervekkel és reményekkel telve – dohányozni és kávézni próbált? Hogy kispajtás, kibaszott szar ez az élet és inkább ugorj le az ötödikről, mert nincs itt semmi látnivaló, vagy azt, hogy lesz két sikeres, gyönyörű gyereked, de sosem leszel felhőtlenül boldog, mert alkalmatlan vagy rá, esetleg azt, hogy semmire se viszed, a nagy terveidet pedig most felejtsd el, mert nem vagy elég tehetséges a megvalósításukra? Vagy ezeket a gondolatokat csak az öregedés generálja bennem? Nem hiszem. Aki ötvenöt évesen nem azt látja, hogy az emberi élet a folytonos önfeladások és gigászi túlélések láncolata, az félkegyelmű vagy Isten báránykája. Aki azt hiszi, hogy megérkezett, még el sem indult. 

Egyre hidegebb van, már minden kopasz, de a csupasz fák néhány hónap múlva ismét kihajtanak. Mert kihajtanak! Ha nem undorodnék a cigarettától, vennék egy paklival és elszívnék egy szálat az erkélyen. Most mindenféle szerszámot tartok ott egy dobozban. Jókora paradoxon az is. 

#impression (Minotaurusz)

A χρόνος az ógörög nyelvben egy időszakot, időszakaszt jelöl, amelyet gyakran összekeverünk a αἰών-nal, azaz a korszakkal, és amelyeket leggyakrabban egy καιρός, vagyis [alkalmas] pillanat zár le. Az αἰών-t ugyanakkor örökkévalóságnak is fordíthatjuk, ahogy az ἀεί határozószóból képzett ἀΐδιος és ἀϊδιότης szavakat. Mi következik ebből? 

A világon semmi. Azaz mégis valami: azt hittem, hogy az életem, amelyet gyerekkorom óta átsző a klasszikus Görögország kultúrájának szeretete, inkább az αἰών szóval lesz jellemezhető vagy rokonítható, semmint a χρόνος-szal. De nem így lett. Eddigi életem – hosszabb-rövidebb – szakaszokból állt, amelyeket egyáltalán nem a „legalkalmasabb” pillanatok zártak, sokkal inkább apokaliptikus katasztrófák. 

Arra például álmomban sem gondoltam, hogy a Maritával töltött idő „csak” egy „epizód”, egy χρόνος lesz; mindig úgy éreztem, hogy ő az, aki a halálig kísér majd. Erre én kísértem őt a halálba – meg egy jókora adagot magamból is vele eresztettem Kharón billegő, korhadt ladikjába. Nem bízom semmiben, főleg a jövőben nem. Pedig kellene. Klóthó fonja az élet fonalát, Lakheszisz megméri és itt-ott megcsomózza azt, a kérlelhetetlen Atroposz pedig elvágja ott, ahol neki tetszik. 

A labirintusba zárt őrjöngő Minotaurusz lenne a mindenkori ember egyéni jövőjének rejtett allegóriája?

#impression (erősen-gyenge-gondolatok)

Akarom hinni vagy hiszem is? Elég volna a Törvényt betartanom, vagy hinnem is kell annak igazságában és eredetének metafizikájában? Ha hiszek, a Törvényt Isten adta, ha nem hiszek, nincs és sosem volt semmilyen törvény. A világ nem tud valahogy „félig [meg]lenni”. 

Senki sem hisz és senki sem tart be semmit! Isten a teremtés aktusa óta magányos és reménytelenül elcsigázott. Nietzschének igaza volt, a moralitás semmi egyéb, mint a gyengék fegyvere az erősekkel szemben. Az erőseket azonban csak ideig-óráig lehet sarokba szorítani, mert kis idő múltán elemi erővel és bestiális kegyetlenséggel törnek ki onnan, hogy a zsákmányállat-hordákban vonuló talajtalan, üres gyengeséget szétmarcangolják és felfalják. 

A hit nélküli gyengeség és a pusztító gonoszság egy tőről fakadnak.  

Istentelen világ ez, de nem azért, mert Isten nem létezik, hanem azért, mert nem veszünk róla tudomást. A rajtunk keresztül vagy bennünk meglelt isten, nem az Isten, csak Isten ideája, Descartes csaló istene – egy hamis ábránd. De ha sem általunk, sem bennünk, akkor hogyan lehetséges egyáltalán Isten elfogadása? In-der-Gott-sein!, azaz 

nem a világ (die Welt) határozza meg Istent, hanem Isten határozza meg a világot. Erre jó lett volna  mindenkor figyelmeznünk… 

...az ember világa tehát fenntarthatatlan struktúra. 

___

* A képet a Google Gemini AI-jal generáltam.

#impression (gólem)

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha minden tudásunk csak illúzió, de ezt az illúziót a fizikai valóság állítja elő? Mi van, ha nem a tudatunk formálja a valóságot, hanem a teremtés rettenetes valósága formálja a tudatunkat? Mi van, ha Isten már lemondott rólunk, mert elfogadta, hogy semmi jó nem származhat az emberből? Adaequatio intellectus et rei? Nietzschei gondolatok…

Istenre vonatkozik-e a kategorikus imperatívusz? „…és látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme nagyon jó volt.” Az ember, akit saját képére és hasonlatosságára megalkotott, semmiben sem feleltethető meg a legfőbb erkölcsi törvénynek. Mi hát az a „jó”, amit a Teremtő a hatodik nap végeztével láthatott? Mert, hogy nem az az ember volt, aki ma benépesíti a Földet, az egészen biztos. Mégis, hinnem kell, hogy Isten a kategorikus imperatívusz alapján hoz döntéseket, különben minden, ami „általa teremtetett” és létezik: értelmetlen. 

Ki az ember? A Teremtő szent lehelete (רוּחַ) által értelemmel bíró agyagfigura (gólem)? Legalábbis a hatodik napon az volt. Ez a רוּחַ volt az, amelyik a vízzel borított üres káosz (תֹהוּ וָבֹהוּ) felett lebegett, hogy értelemmel, lényeggel és a fizika törvényeivel töltse meg azt. A tátongó, üres és értelem nélküli anyagi létezés célt kapott, a gólem lelket és küldetést nyert Istentől. Jó csak ez lehetett. 

Az áteredő bűn fogalma egy félreértésen alapszik. Nem maga „a bűn” vagy „valamilyen bűn” száll át nemzedékről nemzedékre, hanem a bűn mint olyan, azaz a bűnre való zsigeri hajlam, illetve annak folyamatos, szükségszerű megjelenése és fékezetlen tombolása a világban. Mi történt az Édenben, a kárhozat helyén? Vajon a Paradicsom tényleg olyan idilli hely? 

Ádám és Éva már mi vagyunk. De akkor ki – és milyen – volt a gólem? 

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha egyszeriben egy nagyon is fizikai karosszékben találom magamat, kockás takaróval az ölemben, katatóm állapotban nézem az ablakon át az évszakokat, miközben óránként letörlik a kicsurgó nyálat a szájam széléről? Még bűnözhetek? Vagy gólemizálódhatok?

#impression (Hamlet::újból és újból)

Búzamező illat a műút mellett, színes vadvirágok nőnek a kalász között, lekanyarodom, de nem tudom, hogy hová, csak forgatom a kormányt, két oldalt hegyek közt fel is út, le is út, tudom, ismerem a templomtornyokat, őzek pihennek a tanúfák alatt, minden összekeveredett kint és bent, »kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyre tolni azt«. 

Van úgy, hogy az ember már azt sem tudja pontosan, hogy valami hol kezdődött és hol tart benne, meg azt sem, hogy vége van-e már, vagy még benne van, de csinálja szorgalmasan, amíg meg nem unja – vagy amíg meg nem hal. Az élet monotonitása független attól, hogy hogyan élek, a mozgás és a mozgás által generált hőfejlődés mindenkire egyként vonatkozik: megszületünk alacsony entrópiával, felnövünk és elérjük életünk komplexitásának csúcsát, majd egyre kevésbé leszünk komplexek, de egyre magasabb entrópiával megöregedve – ha megöregszünk! –, elhasználódva meghalunk. Ez az, amiért abban a kényszerképzetben élünk, hogy van valami, amit folyamatosan mérhetünk, ami az arisztotelészi, mozgásban tartott világ metrikáját jelenti, ami ütemet ad és ami az „előttünk” és „utánunk” nyugtalanító, ám annál transzcendensebb magyarázatával simogatja félelmeinket. 

De mi van, ha nincs mozgás? Mi van, ha minden, amit mozgásnak vélünk, csak a zénoni statikus pillanatok „egymásutánja” egy olyan világban, amelyben múlt, jelen és jövő nem létezik, csak egy kocsonyás, „befagyott” univerzum van (mint lét), amelyet Isten megteremtett? Ahol nincs mozgás, ott nincs idő! Na, mármost, 

ha nincs idő, márpedig nincs, akkor ennek az egésznek a világon semmi értelme. De ha nincs idő és nincs mozgás, akkor nincs szabad akarat sem, tehát annak sincs a világon semmi értelme. A Teremtő „kezdetben” megteremtette az örök és változatlan kozmoszt, amelyben Ő a csipkebokorban megjelenő immanens „aki voltam, vagyok és leszek”; akiben (és amiben) minden, amit érzékelünk, benne van, a transzcendens, időtlen Örökkévaló és Mindenható Isten, valamint az Ő lelkei, amelyek „mi vagyunk”.  

És akkor: ki vagyok „én”? Vagy ki volt „Marita”? Van-e értelme test és lélek egységének? Mert szerintem 

egyáltalán nincsen. Csak szerepek vannak, „valóságos” vagy az elme által kreált fizikai világba merevedett relativisztikus téridő statigráfiák, amelyekben mindegy hogy „mikor” és „hol” jelenünk meg, hogy a testbe-öltésünk „mikor” megy végbe („történik meg”), mert sem idő, sem folyamatosság nincs benne, csak tapasztalás és tanulás. Sőt, talán test sincs, csak hullámzó energiamezők vannak, amelyeket a Teremtő Isten szubsztanciájának lélek-szikrái töltenek meg értelemmel újra és újra – az Ő képére és hasonlatosságára. A „ki-vagyok-én?” vagy a „ki-volt-Marita?” kérdés tehát értelmetlen, hiszen nem személyek vagyunk, csak szerepeket játszó lelkek a végtelen hullámzásban, amelyek 

»fellobbannak mértékre és kialszanak mértékre« az Örökkévaló gondoskodásából és dicsőségére.  

A történelem nem más, mint a már megalkotott, egész és egy univerzum teljessége és megváltoztathatatlansága, amelyben minden, ami „volt, van és lesz” már eleve „létezik”, és amelyet a lélek szabad akaratából fakadóan „használunk”, hogy megismerjünk, tanuljunk, tapasztaljunk és valóban Istenhez hasonlatossá váljunk. A szabad akarat nem a világban mint olyanban van, hanem a Teremtőben, aki által és akiből eredünk, és akihez – újból és újból – visszatérünk. 

„…a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött…” Az Örökkévaló Szentlelke hat nap alatt megtöltötte értelemmel a semmiből alkotott „anyagi világot”. 

Ki volt tehát Ádám és Éva? Amíg Isten nem »lehelt éltető lelket« beléjük, csak „gólemek”, értelem nélküli hullámzások voltak, üres és a már létező történelembe merevedett, szabad akarattal nem rendelkező agyagfigurák, de a Teremtő Szentlelke élettel, értelemmel tölti meg őket – újból és újból –, hogy a megtapasztalás által lelkünk hozzá hasonlatossá váljék. 

Szabad akarat nem a „földön” van, nem a történelemben, hanem Istenben. Az Istenben lévő lélek szabad, a szerepek kötöttek és változtathatatlanok.

Úgy „érzem”, forgatom a kormányt, az autó „mozdul”, a táj forog velünk, πάντα ῥεῖ, pedig 

minden csak illúzió: az út, a hegyek, a templomtornyok, a vadvirágok, mind-mind öröktől fogva úgy vannak, hogy nincsenek is, vagy ha vannak, csak mi értünk, én értem. 

Van különbség egyáltalán én és te között? 

___

* A képet a Google Gemini AI-jal generáltam.

#impression (Madách)

Mit kezdjek magammal? Ami azelőtt volt, elmúlt. Most pedig itt állok ötvenöt évesen és nemhogy a világ dolgai, de még én magam se érdeklem engem. Kibékülnék az „életközepi válság” gondolatával, mert egészségesen szívesen elélnék száztíz évet, de reálisan szemlélve a környezetemet, ennek azért vajmi kevés esélye van, tehát nem volna igazságos ezzel takaróznom. Marad a szomorúság okozta tanácstalanság. Igazságtalan vagyok, mert tulajdonképpen egyáltalán nem kéne így éreznem, de ez van. Változnom és változtatnom kell. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megint elölről kell kezdenem a dolgaimat; Marita belépése az életembe olyan impulzus volt, amely majdnem minden addigi ténykedésemet lényegtelenné és felejthetővé tett, a halála viszont mindent, ami ő alatta volt, zárójelek közé rakott. Az elmúlt hét hónapban visszakaptam a bizonytalanságomat, ami azelőtt minden rossz döntésem alapja volt, és ami sikeresen felszínre hozta a gyengeségeimet és a korlátjaimat. Nem vagyok igazságos az életemmel, igaz, az élet sem igazságos velem. Nem tehetünk egymásnak szemrehányást. 

Az ókori Mykéne megmaradt emlékei közt ülök – a Sally-port és a ciszternák fölött – és a romváros feletti hegyeket bámulom. Éjszaka esett az eső, langyos szél fúj a Peloponnészoszon, ismerős mezei virágok és örökzöldek illatát érzem az orromban. Már többször láttam ezt, minden nagyon ismerős…, és akkor észreveszem, hogy olyan itt, mint otthon szokott lenni, amikor kisétálok a Piszkés-tető alá és belebámulok a Narád-oldal, Mátraszentimre és Bagolyirtás által körülölelt völgybe. A Mátra hasonlít Mykénére vagy Mykéne a Mátrára? Vagy ez a hasonlóság bennem, az emlékeimben, esetleg az orromban van? Gyerekkoromban a népterelő Agamemnón görbe hajókon futott partra bennem, azóta szeretem most ezt a vidéket. 

Talán épp Léda leánya, az újszülött Klytaimnésztra vagy, pont itt és pont most, mert nincs idő, ami feltorlódjon, csak „van, ami van”, az öröktől fogva létező mindenség, az örök Mykéne, mezei virágok és örökzöldek illata. Nem születünk és nem halunk meg, Isten örökkévaló művének epizodistái vagyunk, te most leendő királynő, én gyászoló turista – a bennem és benned kinyíló és pulzáló valóságban. Ne bánts!

Distomo kisvárosa Delphoi-tól tizennyolc, a tengerparttól kilenc és fél kilométerre, a Korinthoszi-öböl északi partján, a Helikon-hegy völgyében található, nagyjából négyszázötven méter magasan. Már a második nap tudják, hogy ki vagyok, a köszöntést finom görög (vagy török) kávéval együtt kapom, és a szálloda tulajdonosa is biccent a fejével, ha meglát. Az ember tragédiáját olvasom, a színeket tetszés szerinti rendben… Ma felfogtam végre, hogy nem haltál meg és én nem élek, mert egyik sem igaz; csak elhanyagolható részét tudjuk a buborék-valóságoknak, amiben összeütközünk – és kihunyunk mértékre, majd fellobbanunk mértékre, ahogy aratunk és vetünk Isten rendje szerint. Mást jelent a kárhozat és  mást a feltámadás – a test nem szabad, csak a lélek... Kihozzák a limonádémat. Esti misére harangoznak. Valamit végre érteni vélek. 

#impression (gyász)

Lassan bandukolunk Ciceróval az esti szürkületben a Hármashatárhegyi repülőtéren, visszafelé sétálunk az erdő irányába, hogy a teljes sötétség beállta előtt elérjük a parkolót, ahol az autót leraktuk. Két napja egy óriásit estem a késő esti séta alatt, megcsúsztam a pergő köveken, a kutya elrántott, én meg ráestem a tenyeremre és a bokámat is magam alá fordítottam, szóval semmi kedvem sincs éjszaka botorkálni, amíg helyre nem jövök. Eddig zenét hallgattam sétáltatás közben, de mostanában inkább a kabócákat, a távoli kutyaugatást vagy az esti misére hívó harangokat hallgatom. Cicero elmúlt egy éves, egyre fegyelmezettebb, nem kell folyton a nyakában loholnom, hogy el ne tűnjön vagy meg ne egyen valami förtelmet. Alig-alig vannak az erdőben, végre csend van körülöttem, emlékszem,

amikor hazajöttem a munkából, te a konyhában voltál és nekem készítettél valami harapnivalót, de nem vettelek észre, ezért a nappali felé indultam, így az étkezőben találkoztunk, elém jöttél a kék ruhádban, elegánsan – ahogy mindig, de rettenetesen sápadt voltál és ideges, megjött a szövettan eredménye, rosszindulatú volt a daganat; és akkor én mosolyogtam, hogy nem lesz itt semmi baj, intézem, nyugodj meg, te meg álltál ott ijedten, tehetetlenül és sírva a nyakamba borultál; és én tudtam, hogy nagyon nagy a baj, vége van, ebben a dologban most nem győzhetünk, csak addig még, amíg lehet, veled akarok lenni, és azt, hogy ne fájjon semmi, csak szépen, emelt fővel, másképpen te amúgy se tudnád: erőből, dacból, keményen…, ahogy meghaltál rá másfél évre, zokszó nélkül, a kezemet szorítva; 

te – és én. 

Azt mondják, a gyász minden nappal enyhül egy picit. Ezt szerintem csak olyanok mondják, akik nem gyászolnak. Mondtam is neked, hogy a pszichológia csak manipulatív lábjegyzetelése az életnek, semmire se való „titkárnő-tudomány”, többnyire műveletlen és gőgös bölcsészek veszélyes játékszere. Te se mentél vele semmire. Én se. Nekem „meg kellene élnem a gyászt”...; de neked mit is kellett volna csinálnod a halállal?! 

Mint a bölcs rabbinak, akinek még lett volna pár jó ötlete… Fáj a lelkem, a tenyerem és a bokám. „Megéljem…!?”

„A halál[od]hoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.” (Woody Allen)

#impression (cethal)

Mit higgyek el? Mi történt valójában? Meghaltál – „rendben”; de mit jelent ez?! [A valójában egy olyan szó, aminek csak akkor van értelme, ha létezik valóság, és ezt a valóságot teljes mértékben birtokoljuk (vagy a valóság birtokol minket?). Azt hiszem, a valóságot mint olyat veszítettem el február tizedikén, hajnali négy órakor. Azt nem tudom, hogy én nem hiszek már a valóságban vagy ő nem hisz bennem – ha birtokol –, de minden egyre metafizikusabbá válik azóta, hogy „elmentél”. Az esszenciális metafizika pedig – mint tudjuk – nem a köznapi értelemben vett valóság szinonimája…] Azt jelenti, hogy az örökkévalóság végtelensége nyelt el a szemem elől vagy azt, hogy egy „ideig nem látjuk egymást, de azután majd…”? Megkapaszkodom, amiben csak tudok, hogy az életemre tört cethal magával ne ragadjon. Mélység vagy magasság? Honnan kiáltok?! „Múlik az idő.” Vajon milyennek látsz most? Élek-e még? 

Vagy már együtt vagyunk?

* Kép: Általam a Google Gemini AI-jal generált kép

#impression (kazetták)

Néhány napja vettem egy új, kazettás walkmant. Fillérekbe került, Kínából rendeltem, de a hangja ugyanolyan jó, mint annakelőtte, amikor csak ilyeneket lehetett kapni és ezért még odafigyeltek a minőségre. Szombaton Hunor is meghallgatta, neki is tetszet..., azaz, kiállta a legkritikusabb próbát. Hozott is Hollandiából egy rakás műsoros kazettát, főleg komolyzeneiket, ahogy kértem. Két hete folyton a fülemen van, előkotortam a vezetékes fejhallgatómat és ezzel a földi jósággal múlatom az időt, amikor csak tudom. Tegnap azután levettem a könyvespolcról azt a négy ikeás dobozt, amelyben a sok évtizeddel ezelőtti kazettáimat tárolom és néhány órát a böngészésükkel töltöttem. Találtam benne olyan szalagot, amelyet még 1988-ban vettem föl az első, szüleimtől kapott magnómmal, meg olyat is, amelyet a húszas éveimben Hunorral, vagy később, az egyetemi éveim alatt veszegettem fel. A sok kazetta összekeveredve, évtizedek óta hányódott a dobozokban, a legtöbbje tok nélkül vagy nem a saját tokjában, így nem csoda, ha nem szerettem belenyúlni vagy hallgatni ezeket. 

Talán a második dobozban találtam csupaszon egy BASF 60 perces szalagot, amelyen a The Tannahill Weavers Land of Light című lemezének 1986-os felvétele van. Nem emlékeztem sem az együttesre, sem erre a kazettára, fogalmam se volt, hogy honnét van, kinek a holmiját találtam meg (a számomra idegen írás a címkéjén sem segített), csak betettem a magnóba és belehallgattam. Ahogy megszólalt, rögtön tudtam, hogy ismerem: egy skót zenekar, amely hagyományos skót dallamokra írt dalokat játszik, Kájé alatt – a kétezres évek első felében – rongyosra hallgattuk ezt is, meg Ross Daly-t is…, szóval betettem az asztali deckbe és fülsiketítő hangerővel végighallgattam az egész kazettát, miközben igyekeztem rendbe tenni a dobozok tartalmát. 

Az utolsó ikeás dobozban találtam meg a hozzá való tokot. Heuréka érzés! Forró Laci kazettája! Emlékszem! Egy angol nőtől kapta, nagydarab, de formás lány volt – csak fényképen láttam –; akkor ajándékozta Forrókának, amikor az kiment Írországba és valahogy összekavarodtak néhány napra. Felírta a számok címeit, közé meg Laci fotóját ragasztotta – ilyet se láttam még! Úgy tűnik, fényt kapott a rövidgatyás magyar bonviván sármjától. Mindjárt írtam is Forrónak, hogy miféle kincsre leltem, aki a hír hallatán néhány órára – tőle szokatlan módon – belerévült rögös, ám dicső múltja és a méretes angol lány emlékezetébe… Drága barátom, ő se lesz már fiatalabb! 

A kazettát Kájé idejében tényleg rongyosra hallgattuk, ezért kikerestem az egyik zenei streaming szolgáltatónál a felvételt és ott is meghallgattam. Szellemtelenül tiszta hangzása van a felújított és megtisztított anyagnak…, szóval, maradok a zajos kazettánál – és egy darabig magam is belerévedek a saját üledékes, de annál formásabb múltamba. 

#impression (aranyág)

Ami nekem a hátralévő életem, az neked egy idő nélküli pillanat. Mert tudom és hiszem, hogy most is vagy, hogy az, amit születésnek és halálnak hívunk nem több, mint egy-egy pont az örökkévalóságban, ami belemártogat az idő illúziójába; tanulás és tapasztalás – külön, együtt és megint külön –, de mi összetartozunk az időtlen-idő-illúziójának végezetéig, bármi történjék is ebben a kiszolgáltatott marionett-színházban. Együtt vagyunk. 

Nyílnak a pipacsok: születésnapom lesz. Nem érdekel. Sokáig azért nem érdekeltek az ünnepek, mert zavaros volt az életem, most azért nem, mert megöregedtem és nem látom értelmét megünnepelni a látszatot vagy azt, ami nem is létezik. 

Tegnap fent voltam a sírodnál. Három hete nem volt erőm felmenni hozzád, illetve inkább az emlékhelyedhez, hiszen igazából a világon semmi közöd sincs ahhoz a kis, kereszttel megjelölt „szent helyhez”, amely a temetőben van és amelyen a neved áll. „A görög liturgiában szabály volt, hogy engesztelő áldozat bemutatásakor az áldozat felajánlója nem érinthette az áldozati tárgyat, és a szertartás végeztével folyóvízben vagy forrásban meg kellett mosnia testét és ruháit, mielőtt a városba vagy saját házába lépett.”* Én megpusziltam a fejfádat, ahogy mindig is szoktam – az arcod helyett; aztán visszamentem a házba és letusoltam, mert rettenetesen kimelegedtem a fűnyírástól és a fahordástól. Majdnem aranyág…

Szépül a kert. Ültettem egy szomorúfűzet a kert közepére, a kaspókba színes virágokat úgy, ahogy te szoktad, kitettem a kerti bútorokat és elindítottam a nyarat… De ez a kert már nem olyan, mint annakelőtte. Ez a nyár se. Már semmi se. Pedig nincs is...!

___

* G. Frazer, Aranyág

(Kép: https://ankert.hu/a-fuzfa-salix-jellemzese-ultetese-es-gondozasa/)

#impression (Pannonhalma)

Elmondom újra és újra addig, amíg már a saját hangomat se hallom, a főhajó fojtott nesztelensége összeolvad a bennem megszülető csenddel. Tíz perce, hogy befejeződött a vesperás, a gyertyákat elfújták, a villanyt leoltották, de a nyári naplemente utolsó fénysugarai fehérre festik a mennyezeti boltíveket. Egyedül vagyok a padban, mint az a satanowi tudós rabbi, aki Isten létezésén töprengett, mert nem értette, hogy miért van valami ahelyett, hogy semmi se lenne. De most se Báál Sém Tov, se egy constat de supernaturalitate Mária-jelenés, hanem csak van, ami van: a kieszközölt magány. El nem emésztő tűz gyúl lobogva bennem. 

Néha naívan elhiszem még, hogy van értelme a mozdulatoknak és gesztusoknak, aztán rájövök, hogy egyáltalán nincsenek is ilyenek, Zénónnak igaza volt, minden csak áll önmagába merevedve – mint egy fotó – az örökkévalóságban. Az entrópia törvényét Descartes istene a folytonosság illúzióját keltve alkotta meg számunkra, hogy elfedje előlünk múlt, jelen és jövő mindenkoriságát, az אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה* valódi értelmét és drámáját. De akkor mit jelent a szabadság?! És mit jelent a születés vagy a halál? Van-e olyan, hogy jelentés, vagy csak platóni tények vannak, amelyek Wittgenstein szóhasználatában koptak világot „leíró” fogalmakká?

Lesétálok a Pannonhalmi Arborétum felső bejáratához és a szűkre nyírt „tujakapun” keresztül elindulok lefelé a domboldalon. A későtavaszi meleg szellő illatáradatában sétálva most először érzem biztosan, hogy sem a halál, sem az élet nincs befolyással rám, mert ami nincs, az kölcsönhatásba sem léphet velem – hiszen én sem vagyok. Akim meghalt: él; aki megszületik: halott. A tények másképpen ugyanazok. 

Bogár repül a szemembe. Nem ingat meg. 

___

*Ex. 3,14 (vagyok, aki vagyok)