Hosszú idő óta először tudtam belefeledkezni abba az egyszerű, de mostanra mégis különlegessé és ezáltal megbecsülté vált állapotba, hogy jól érzem magam, nyugodt vagyok, és a Mátra végre valami nagyon hasonló dolgot jelent, mint amit régen, gyerekkoromban – vagy még néhány éve is. Reggel kimentem Ciceróval a falu határán elterülő füves focipályára, hogy labdát hajigálhassak neki, a fülembe pedig Vangelis Chariots Of Fire című lemezét dugtam és úgy futtattam oda-vissza az energiától duzzadó törpe daxlit.
Fogalmam sincs, hogy miért kötődött össze bennem Vangelis zenéje és az ógörög világ, de 1981 óta – amikor először hallottam ezt a lemezt –, számomra egyet jelentett Odüsszeusz bolyongásának „zenei aláfestésével”. Éveken át hallgattam mindenkor és mindenhol, ez a zene jelentette számomra az elszakadást attól az élettől, amelyben mindent túl szűknek, unalmasnak és leegyszerűsítettnek éreztem. Pedig se egyszerű, se unalmas nem volt az eddigi életem, ha vágytam is néha rá – vagy ha nem.
Napok óta azon tűnődöm, hogy a halálnak semmi értelme sincs, meg azon, hogy az életnek se sok, legalábbis nem úgy, ahogy és amit érteni szoktunk alatta. A modern fizika és mérnöktudományok ma már egyáltalán nem vonják kétségbe Einstein paradigmaváltó relativitáselméletét, ehelyett inkább az űrtechnikában vagy a távközlésben használják fel nap mint nap a benne rejlő természettudományos finomságokat. Márpedig Einstein elméletének egyik drámai következménye, hogy mi most egy blokkuniverzumban élünk, egy lezárt és végtelen kocsonya-buborékban, ahol a szokásos értelemben vett szabadság helyett egy négydimenziós, szövetszerű életútmátrix van, és ahol minden egyszerre – mégis időtlenül – van jelen. A születésünk, az életünk és annak eseményei, valamint a halálunk úgyanúgy egyszerre léteznek (és léteztek mindig is), mint a kozmosz bármely más dolgai (Wittgensteinnel szólva: tényei) és – a hozzájuk kötődő – események. A relativitáselmélet szerint ugyanis csak a megfigyelőtől függ, hogy valami mikor és hol van, nincsenek kitüntetett pontok és nincs egyidejűség sem a világban. Amit én „mostnak” látok vagy érzékelek, az egy kellően messze lévő megfigyelő számára lehet a múltam, de a jövőm is; azaz az én múltam és jövőm a „mostani énemmel”, a „mostnak” érzékelt pillanatommal együtt egyszerre és mindenkor létezik az örökkévaló és időtlen életútmátrixban. Vagyis a fogantatásom pillanata éppen úgy „most van”, mint halálom után a testem elbomlása a földben, vagy az, hogy most ülök a mátrai ház kertjében és ezeket a sorokat ütöm be a gépembe. Azaz egyszerre, egyben vagyok egy „élet” az univerzumban, és az időhöz a világon semmi közöm sincs, ahogy másnak sem. Zénoni volna a modern fizika?!
Kizökkent az idő; – ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt…
Ma nem megyek ki Marita sírjához, ugyanis már egyáltalán nem hiszek abban, hogy nincs, hogy valóban meghalt, csak abban, hogy Isten – az entrópia „képében” – lezárta előlem és előle azokat a metszéspontokat, eseményhorizontokat, amelyekben össze vagyunk kapcsolódva. Ő most is él, „most” is van, „most” is jelen az életútmátrixban – magának és nekem.
Vagy szépen-lassan kezdek ténylegesen megtébolyodni, vagy egyre inkább kezdem megérteni Istent és az általa teremtett valóságot – egyre mélyebb tudással és hittel. De mindegy is, hogy melyik az igaz, így vagy úgy jó lesz ez nekem.