Látlak-e még? Ahogy reggel a kutyával sétáltam, belém hasított a gondolat, hogy talán soha – ebben a kocsonyás örökkévalóságban – nem találkozunk már, vagy ha igen, akkor az nem te leszel, nem az, akit szerettem és szeretek, hanem valaki más; csak bent, legbelül ugyanaz; de ha nem tudlak vagy nem lehet kibontanom téged, sosem ismerhetlek fel, sosem kapcsolódhatunk össze úgy, mint ebben az életben, ebben a nyavalyás, fájdalmas, lezáratlan életünkben. Vagy ha mégis újra együtt leszünk, nem fogunk emlékezni arra, hogy milyen jó volt itt nekünk, csak kezdünk mindent elölről, mint egy amnéziás. És hol születünk újjá? A múltban, a jövőben? Miért gondoljuk, hogy az „idő folyása”, az entrópia a létezés egy másik dimenziójában ugyanúgy törvényszerű, ugyanolyan meghatározó, mint ebben a siralmas, „pusztuló” anyagi világban? Miért ne születhetnénk újra az ókori Egyiptomban vagy a periklészi Athénban, esetleg a humanista középkorban, ahol te ábrándos hercegkisasszony vagy, én meg kóborló, szerető lovag; vagy éppen valami rémes apokaliptikus falanszterben?
Múlt, jelen és jövő csak konszenzuális kérdés… Mindig újra éljük a mások testének életét? A történelem – Isten hatalmas és örök Terve – nem változik, csak újabb és újabb testekben éljük át azt? Folyton a mások teste vagyunk? Egy végtelen örökkévalóságban mindenkire legalább egyszer sor kerül…? Szent Ágoston mindenhol Istent kereste és végül önmaga legmélyén találta meg. Talán ez az, amit léleknek nevezünk, ami legalapvetőbben önmagunk esszenciája, ami Istenből és Istentől ered – és amit Ádámba és Évába lehelt a Teremtő, mert enélkül ők csak élettelen gólemek lettek volna a leendő Paradicsomban. Mert mi is a Paradicsom, mi is az Édenkert, ha nem a teremtett világ – mereven el-nem-múló, kocsonyás időbe ágyazott – történelme… Amit én az időm múlásának érzékelek, azt te már a végtelen örökkévalóság felől nézve látod az álló pillanatok ide-oda hullámzó és megálló egymásutánjának. Hol lehetsz most?