#impression (kocsonya::amnézia)

Látlak-e még? Ahogy reggel a kutyával sétáltam, belém hasított a gondolat, hogy talán soha – ebben a kocsonyás örökkévalóságban – nem találkozunk már, vagy ha igen, akkor az nem te leszel, nem az, akit szerettem és szeretek, hanem valaki más; csak bent, legbelül ugyanaz; de ha nem tudlak vagy nem lehet kibontanom téged, sosem ismerhetlek fel, sosem kapcsolódhatunk össze úgy, mint ebben az életben, ebben a nyavalyás, fájdalmas, lezáratlan életünkben. Vagy ha mégis újra együtt leszünk, nem fogunk emlékezni arra, hogy milyen jó volt itt nekünk, csak kezdünk mindent elölről, mint egy amnéziás. És hol születünk újjá? A múltban, a jövőben? Miért gondoljuk, hogy az „idő folyása”, az entrópia a létezés egy másik dimenziójában ugyanúgy törvényszerű, ugyanolyan meghatározó, mint ebben a siralmas, „pusztuló” anyagi világban? Miért ne születhetnénk újra az ókori Egyiptomban vagy a periklészi Athénban, esetleg a humanista középkorban, ahol te ábrándos hercegkisasszony vagy, én meg kóborló, szerető lovag; vagy éppen valami rémes apokaliptikus falanszterben?

Múlt, jelen és jövő csak konszenzuális kérdés… Mindig újra éljük a mások testének életét? A történelem – Isten hatalmas és örök Terve – nem változik, csak újabb és újabb testekben éljük át azt? Folyton a mások teste vagyunk? Egy végtelen örökkévalóságban mindenkire legalább egyszer sor kerül…? Szent Ágoston mindenhol Istent kereste és végül önmaga legmélyén találta meg. Talán ez az, amit léleknek nevezünk, ami legalapvetőbben önmagunk esszenciája, ami Istenből és Istentől ered – és amit Ádámba és Évába lehelt a Teremtő, mert enélkül ők csak élettelen gólemek lettek volna a leendő Paradicsomban. Mert mi is a Paradicsom, mi is az Édenkert, ha nem a teremtett világ – mereven el-nem-múló, kocsonyás időbe ágyazott – történelme… Amit én az időm múlásának érzékelek, azt te már a végtelen örökkévalóság felől nézve látod az álló pillanatok ide-oda hullámzó és megálló egymásutánjának. Hol lehetsz most?

#impression (entrópia::ὁ γὰρ καιρὸς ἐγγύς)

Az entrópia elvben megfordítható (alig-irreverzibilis), ugyanakkor a rendezetlenségből a kiindulási pont rendezettsége még sosem volt rekonstruálható, ahogy a széttört borospohár üvegszilánkjai sem lesznek képesek ugyanolyan borospohárrá összeállni, vagy az elhamvasztott és porrá zúzott emberi test sem lesz újból Maritává. Irreverzibilis folyamat, visszafordíthatatlansága univerzumunk egyik faktuma. (A világ tények és nem dolgok összessége.) Már én sem leszek olyan, mint néhány perce, órája, napja vagy hónapja; biológiai és egzisztenciális értelemben sodor az entrópia a rendezetlenség irányába. Örök visszatérés?! Nohiszen! 

Nagyon nehezemre esik a gondolkodás. Néhány napja még az is eszembe jutott, hogy talán agydaganatom van…, úgy látszik, a kelleténél több időt töltöttünk kórházakban. Aztán rájöttem, hogy nincs a világon semmi bajom, csak szomorú vagyok. A pszichológia manapság előszeretettel nevezi ezt az állapotot depressziónak, ahogy én meg a pszichológiát áltudománynak, ami egy megvalósult és tökéletes kölcsönösség, mert mindketten betegnek tartjuk a másikat. A gondolkodás azért esik nehezemre, mert folyton ugyanarra koncentrálok: az esszenciális Semmire, ami azáltal van, hogy képes vagyok ráfókuszálni az oszladozó figyelmemmel. Szomorú vagyok, habár Elifáz, Bildád és Cófár már megvigasztaltak, hogy nyugodjak meg „egyszer elmúlik, mert az élet körbenövi a gyászt…”, de szerintem fogalmuk sincs a valódi szomorúságról, ha ilyen istentelen ökörségeket képesek összehordani. Nehezemre esik gondolkodni, de hülye azért még nem vagyok. 

„Némi agresszivitást érzek a hangjában!” Tényleg?! Mit nem mond?! Talán, mert attól, hogy megözvegyültem, még nem lettem megbocsátóbb az emberi ostobasággal szemben, sőt, lényegesen rosszabbul viselem a címeres idiótákat – ami szintén entrópikus folyamat, akár az öregedésem. Lapozzunk!

Cicero kutya kamaszodik, a minap kellemesen eltöltött egy kurta pásztorórát egy ikeás díszpárnával. Nem hibáztatom a családalapítás ösztöne miatt, mindazonáltal választhatott volna ennél különlegesebb darabot is a lakásban, igénytelensége teljességgel megbocsáthatatlan. Nem érdemes semmiből sem engedni, a világ tényei nem csereszavatosak. (Ez nem ide tartozik, de „qui me amat, amat et canem meum”.)

Reverzibilis vagy alig-irreverzibilis, nem teljesen mindegy?! A kutyát se érdekli már. 

#impression (mogyoróvessző)

Mogyoróvesszők alatt pihensz, pedig el sem fáradtál. Tavaszodik; hajnali öt órakor pirkad és madárcsicsergésre ébredek. Még nem kell meglocsolnom a kerti virágaidat, de ha kinézek az ablakon, már látom zöldülni, bimbózni a növényeidet. Idén eddig nem fagyott el semmi, csak a gömbre vágott rózsa tört ketté egy viharban, de akkor még éltél, amikor megtaláltuk az elgurult koronáját. A karácsonyi fenyőt ültetem majd a helyére, amit már nem díszítettünk fel; jobb lesz itt neki a szabadban, ahogy most már neked is a madárcsicsergésben, csendben, békességben. Túléljük mindketten. 

Valahogy újból „vigyáznom kellene magamra”, mert úgy látszik, valami dolgom van még itten…, de nem tudom, hogy ezt hogyan kell csinálni. Akkor jó, ha az ember észre sem veszi, hogy él, de ha meghal belőle egy rész, mindjárt felértékelődik saját magának, vagy ha nem hiszi, hogy ér még valamit ez a világ, akkor csak áll, „szügyig mélabúban” és várja a halált. Engem nem érdekel a halál, ha rólam van szó, de a más halála annál inkább megvisel. Muszáj leszek kimászni a mogyoróvesszők árnyékából, mert „az élet megy tovább” és nekem – lehetőségeimhez mérten – mindent meg kellene csinálnom azokból a dolgokból, amiket megfogadtam neked és magamnak. 

No persze tudom én, hogy az élet nem megy sehová, az idő sem, mert sem élet, sem idő nem létezik, legalábbis úgy biztosan nem, ahogy azt naívan elképzeljük. Vagyunk, mint a vizek Isten lebegő-rezgő lelke alatt ebben a véges-végtelen kocsonyában, ami meghaladja minden tudásunkat és érzékszervünket, és amiben itt vagy ott szikrát vetünk, megcsillanunk és kihunyunk. A világ pont annyira felfoghatatlan az elménk számára, mint amennyivel a Mindenható több minálunk, és ez az ordító különbség a halálunkkal sem fog megváltozni. Az, amit mi életnek hívunk csak egy szakasz a lélek végtelen létezésében, amelyben találkozunk és elválunk, emlékezünk és felejtünk, élünk és meghalunk. Anyaméh vagy mogyoróvessző: egyre megy. Hiányzol. 

#impression (másképpen valaki)

Elmosódott képből nyíló éles fotó a fejemben, énbennem, mosolyog, szebb, mint valaha, piros, kötött felső, farmernadrág, nekem írt levelét tartja a kezében, tarkómat simogatja, valamit mutat a papíron, átölel…, hozzám és az ismert valósághoz képest halott, Istenhez és a végtelen univerzumhoz képest viszont csak másképpen valaki; valami egészen máshogyan élő lélek, ember, anyag vagy energia. Fizika itt is, ott is: az egyiket érteni véljük és birtokoljuk, a másik habitus vagy hit kérdése. Ellép mellőlem, megfordul, már sosem fogom látni, már nem rám mosolyog; lassan elfelejt, csak tapasztalás maradok, sejtszintű emlék, egy bejegyzés őbenne. Magam vagyok, magamra maradtam. 

#impression (::)

 ki[b]írhatatlan