#impression (mogyoróvessző)

Mogyoróvesszők alatt pihensz, pedig el sem fáradtál. Tavaszodik; hajnali öt órakor pirkad és madárcsicsergésre ébredek. Még nem kell meglocsolnom a kerti virágaidat, de ha kinézek az ablakon, már látom zöldülni, bimbózni a növényeidet. Idén eddig nem fagyott el semmi, csak a gömbre vágott rózsa tört ketté egy viharban, de akkor még éltél, amikor megtaláltuk az elgurult koronáját. A karácsonyi fenyőt ültetem majd a helyére, amit már nem díszítettünk fel; jobb lesz itt neki a szabadban, ahogy most már neked is a madárcsicsergésben, csendben, békességben. Túléljük mindketten. 

Valahogy újból „vigyáznom kellene magamra”, mert úgy látszik, valami dolgom van még itten…, de nem tudom, hogy ezt hogyan kell csinálni. Akkor jó, ha az ember észre sem veszi, hogy él, de ha meghal belőle egy rész, mindjárt felértékelődik saját magának, vagy ha nem hiszi, hogy ér még valamit ez a világ, akkor csak áll, „szügyig mélabúban” és várja a halált. Engem nem érdekel a halál, ha rólam van szó, de a más halála annál inkább megvisel. Muszáj leszek kimászni a mogyoróvesszők árnyékából, mert „az élet megy tovább” és nekem – lehetőségeimhez mérten – mindent meg kellene csinálnom azokból a dolgokból, amiket megfogadtam neked és magamnak. 

No persze tudom én, hogy az élet nem megy sehová, az idő sem, mert sem élet, sem idő nem létezik, legalábbis úgy biztosan nem, ahogy azt naívan elképzeljük. Vagyunk, mint a vizek Isten lebegő-rezgő lelke alatt ebben a véges-végtelen kocsonyában, ami meghaladja minden tudásunkat és érzékszervünket, és amiben itt vagy ott szikrát vetünk, megcsillanunk és kihunyunk. A világ pont annyira felfoghatatlan az elménk számára, mint amennyivel a Mindenható több minálunk, és ez az ordító különbség a halálunkkal sem fog megváltozni. Az, amit mi életnek hívunk csak egy szakasz a lélek végtelen létezésében, amelyben találkozunk és elválunk, emlékezünk és felejtünk, élünk és meghalunk. Anyaméh vagy mogyoróvessző: egyre megy. Hiányzol.