Vannak szavak, amelyeket nem mondunk ki, vagy ha sunyin, a szájszegletünk széléről, szemlesütve mégis kimondunk, akkor rossz érzésünk marad utána. Nem kell feltétlenül káromkodásnak, vagy káromlásnak lennie ahhoz, hogy szégyenérzetet keltsen bennünk, elég ha valami olyanhoz kötődik az emlékezetünkben, amitől undorodunk, vagy ami tisztázatlan. Ilyenkor ott állunk, figyeljük a saját gesztusainkat, miközben révült lassúsággal, vagy erőltetett sietséggel próbálunk elsiklani a kimondott szón, és új mederbe terelni a beszédet. Mint aki ki sem mondta, dünnyögünk, mormolunk – majd nagy levegőt veszünk, tettetett lelkesedéssel új lendületet adunk az elharapott mondatnak egy új megvilágításban, egy új környezetben – jaj!, egy új kon-tex-tus-ban… és repítjük tovább hazugságba ágyazott mondókánkat.
Megtanultam már, hogy a dolgok nem olyanok, amilyennek látom őket, hanem olyanok, amilyenek önmagukban is lennének, ha nem vennék róluk tudomást. Ha úgy tetszik, mondhatom ugyanezt Heideggert, illetve Leibniz-et parafrazeálva: a dolog létezése nem függ attól, hogy tudok-e róla egyáltalán, vagy, hogy ismerem-e külső vagy belső tulajdonságait. A dolog teljesen független tőlem, nem szorul rám.
"Bizonyos [...] s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van."
Szomorú igazság ez, de úgy tűnik, a világ megvan nélkülem is, nélkülünk is. Sőt! A fák zöldek, a hegyek magasak (vagy éppen lankásak), a Nap pedig minden reggel fölkel keleten és lenyugszik nyugaton. Minden olyan, amilyen, és „teszi a dolgát” – de egyiknek sem jut eszébe, hogy például az „ambivalencia” kifejezésen merengjen. Ilyen haszontalan és hazug dolgokat, szavakat, gondolatokat csak mi vagyunk képesek kitalálni, kimondani és átélni.
"Die Welt ist die Gesamtheit der Tatsachen, nicht der Dinge."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése