…egyik talpamat rakom a másik után, szépen lassan; a lábujjaimat a homokba nyomom, miközben az elől lévő sarkammal mindig rátaposok a hátsó lábfejemre, amitől kibillenek egy pillanatra, majd lépek tovább. Semmi sem történik, csak homokszemek szóródnak a megsüllyedt lábnyomok helyére; finoman, szépen visszaperegnek a sarló alakú, vékony gödrökbe. Apró, csillogó kristályok szorulnak a körmök alá, feketére színezve a körömágyat és a köröm alatti rózsaszín réseket. Megfordulok, a bordaizmok megfeszülnek, ahogy a törzsem kifacsarodik a hírtelen mozdulattól. Nem látok semmit! Nyomtalanul eltűntem…
***
Találtam még egy doboz teát, amit Kínából hoztam. Valahogy becsúszhatott a többi kacat mögé a polcon, mert kibírta ezt a három évet bontatlanul. Amikor a kezembe vettem tudtam, hogy semmi baja sem lehet, meg azt is, hogy amikor felbontom, ugyanazt az illatot fogom érezni, amit abban a belvárosi sikátorban éreztem, ahol vettem. Óvatosan feltéptem a papírzacskót és füstös zöldtea illata csapott föl belőle. Olyan szag, mint Pekingben; mint amilyet a Déli Kapu melletti, lampionok között kóválygó pizsamás kínaiakkal zsúfolt hutongban ácsorogva éreztem. Emlékszem, hogy milyen furcsa, néha gyomorforgató volt ez a tömény zsír és füstszag, még azokban, a tehetős turistáknak nyitott pazar teázókban is, ahol végül fillérekért megvettem ezt a csomag füstös, dél-kínai zöldteát.
Ha az ember leönti a hosszú, összesodort leveleket forróvízzel, először feljönnek az edény tetejére, majd lassan elkezdik ereszteni azt a cserzőlé színű folyadékcsíkot, amitől pár perc múlva az egész elszíneződik és megillatosodik, majd lesüllyednek az edény fenekére, szétnyílnak és láthatóvá válik rajtuk az erezet – ilyenkor az átlátszó üvegedény szép, zöldes-barna színűre vált.
Ez az egész tulajdonképpen iszonyúan unalmas, de íze van, ahogy az életnek is. Aztán elillan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése