József (Seinkönnen)

Hatalmas fenyőágak hajoltak át az ösvényen. Talpuk alatt lehullott tűlevelek keveredtek a finom homokkal. Puha volt rajta a járás. Elől ment az öregasszony, hátul a derekán összekulcsolta a kezét, vékony, apró testét előre vetette, ahogy lassan, de kitartóan ment a hegycsúcs irányába. Mögötte ment némán a két gyerek, a kövérebb, okos tekintetű fiú komótosan, már-már teátrálisan lépkedett. Vékony barátja ide-oda izgett-mozgott, néha befutott az erdőbe, majd pár méterrel később kiszaladt és megint a kövérebb mellett szökdécselt. Leghátul ment a férfi, oldalán bőrtáska, kezében sétabot. Nem nézett a többiekre, lehorgasztott, elgondolkodott fejjel bandukolt mögöttük. 

Három órája mentek már a tikkasztó melegben. A gyerekek a férfi kezét fogták, aki Józsefről és Jákobról, Potifárról, szűk és bő esztendőkről, egyiptomiakról és zsidókról mesélt nekik. A gyerekek révült bűvölettel hallgatták. A kövérebb fiú néha belekérdezett a történetbe, az izgága csak hallgatta, és már nem ugrált, hanem gondolatban ott járt Izraél és Micrájim földjén, kútból szabadult és bölcs jövendölésekkel szabadította ki magát az egyiptomiak börtönéből. 

– Nagymama! Ez a te kedvenc könyved? – kérdezte kedves tudálékossággal a kövérebb fiú az öregasszonyt. 

– Igen, de én a Thomas Mann-féle változatot szeretem, nem a bibliait – válaszolta a nagyanyja.

– Én is azt mesélem nekik, édesanyám – mondta a férfi –, én is azt szeretem jobban. 

Az izgága gyerek benyargalt az erdőbe, hogy kidöntsön egy száraz, vékony fát, amíg azok kint megbeszélik Thomas Mannt, mert most valahogy nem igazán esett jól neki a valóság. Ő már József is volt, és ebben a minőségében lényegtelennek érezte, hogy kinek az agyszüleménye, Istené-e vagy egy német héroszé. 

– Hol vagy, kiskutyám? – kiáltotta a férfi az erdőbe. 

– Itt vagyok már, jövök! – süvöltötte a gyerek, és teljes erejéből visszaszaladt a férfi kezéhez, belecsapta apró markát az övébe, és máris az új valóságban, a fáraónál volt. 

A nyári délután még a hegytető közelében elterülő réten is pokolian forró volt. A kis csapat négy óra tájban vágott át a csúcs alatti, patakkal keresztezett mezőn, amikor József halálához ért a történet. A kövérebb, műveltebb fiú az apjával vitatkozott valami morális összefüggésen, amiből a barátja semmit sem értett, mert nem volt képes odafigyelni. Minden megváltozott benne, és csak erre akart koncentrálni. Már nem az az izgága gyerek volt, aki eszetlenül szaladgált egy órája az erdőben, hanem egy okos zsidó fiú, aki túlél mindent, bölcs lesz és száztíz évig fog megbecsülésben élni. A morális kérdések ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelték, ahogy Kerényi levélváltása sem az íróval. Kívülről nézte magát, és minden idegszálával azon volt, hogy megfeleljen az elvárásoknak, hogy bölcs legyen, hogy megértse azt, ami körülveszi, de legfőképpen, hogy elfogadják. Soha többé nem akart már nyegle, izgága és idegesítő kölyök lenni.