Este
tizenegy óra van. Forró levegő járja át a Range Rover kabinját.
Kint még most is negyven fok van, a hatalmas terepjáró
oldalablakai a légkondicionálás ellenére is átmelegednek. A
sivatag felől tikkasztó esti szél mozgatja a pálmafák ágait.
Balra, a holdfényben fodrozódó tengeren, több tucat apró halászhajó
ringatózik, jobbra a kivilágított város kanyarog a part menti
műúttal, kilométereken keresztül.
A
rádióban a Thievery Corporation The Cosmic Game albuma szól;
az ütemesen lüktető zene és a közel-keleti tengerpart látványa
egy életre összemosódik a fejemben. Lehúzom a két első
ablakot, forró homokkal teli szél fúj át az elegáns, fehér utasfülkén.
Keleti fűszerek, sült hús, pálmafa, halszag és sós tengerillat
keveredik a levegőben. Az éjszakai sűrű forgalomban úgy haladnak
az autók, mint a terepasztalon, egyenletes lassúsággal és egyhangúsággal. Indiai motívum, nő énekel, dobok, vibráló
zene. Minden nyugodt és riasztóan idegen, pedig nagyon jól
ismerem. Reflektorok fényei szaladnak végig szabályos
egymásutánban a kabin belsejében.
Csinos
nő áll az út szélén a kocsija mellett, egy lámpa alatt. Feltorlódik előttem a forgalom, rettentő lassan hajtok el
mellette. Van időm megnézni. Egészen formás lány, nem lehet
több, mint tizennyolc-húsz éves. Egymásra mosolygunk. A tükörből még
látom, ahogy fürgén visszaszáll az autójába. Soha nem látom
többet. Eddig sosem éreztem ennek a szónak a jelentését. A soha
gondolata megrettent. Egy pillanat, amikor megtanulom átélni a véglegességet és a magányosságot.
A
zene vonatzakatolásba kezd, ütemes lüktetése eltompítja a
hirtelen jött megvilágosodást és szomorúságot. Kint elviselhetetlen a
meleg. Megéheztem. Megállok enni valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése