 |
| Salvador Dalí |
a medence aljára merülök, letámasztom a térdemet és pont
annyi levegőt fújok ki az orromon, hogy egyensúlyban maradjak, se fel, se le,
csak könnyű lebegés a tompa csendben, a vízbefúvók monoton, távoli fütyülése
nem zaj, nem zavar; már nem ismerem a hangtalanságot, nem emlékszem rá, hogy
milyen volt a fojtott semmi, mielőtt zajjal lett tele, már pattog a fülem, a
nyomás nő, a levegőtlen örvény lefelé húzza a mellkasom, fel kell jönnöm a
zajba, kinyújtom a karom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése