Kinyitom a szememet. Az ablaküveg megtöri a reggeli napsütés éles-sárga sugarait. Csend van. Az ágy ablak felőli oldalán fekszem. Párnát tömök a fejem alá és nézem, ahogy vöröses-barnára száradt, pöndörödő leveleket rezget a szél az erkély alatti platán foltos, hámló ágain. A boldogság illékony dolog, nem tart örökké, sokszor csak egy pillanatba sűrűsödve van, aztán eltűnik, feloldódik nyomtalanul. Ebben a pillanatban boldog vagyok, ezért teljesen valószínűtlen, hogy mindjárt elmúlik, pedig elmúlik, ahogy kigondolom, ahogy észreveszem. Amikor megszülettem nem tudtam, hogy bennem van az elmúlás, ez csak az idő előrehaladtával tudatosodik bennem egyre erősebben, egyre tolakodóbban. Minden relatív: idő, tér, boldogság, falevél, ablak, látvány, érzés. Levelet szakít le a tó felől befúvó szél, lassan megpördül és nekiütődik a korlátnak, majd eltűnik a szemem elől. Magamhoz térek: vége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése