A múlt héten Londonban sikerült végre vennem egy John Berryman The Dream Songs kötetet. Azt hiszem, már régen örültem könyvnek ennyire, évek óta vágytam rá. Pedig nagyon szomorúan indult a könyv-túrám.
A Trafalgar felől a Charing Cross Roadon felfelé egymást követik a jóféle, obskúrus antikváriumok, jártam bennük évekkel ezelőtt többször is, így aztán jó esélyekkel vágtam neki a felkutatásuknak; biztos voltam a sikerben. Bevallom, Berryman ugyan nem volt az eszemben, de egy évekkel ezelőtt látott, az Artúr-legenda irodalmi hagyományait feldolgozó oxfordi monográfia annál inkább - elvágyódás térben és időben az inzuláris kelta kultúrába, igazi téli olvasmánynak ígérkezett.
Már az első antikváriumnál kezdett valami fura rosszérzés kerülgetni; a polcok feltűnően üresek, viszont olyan kiadványok, amelyek diákkoromban még kuriózumnak számítottak, most rogyásig állnak a polcokon: antik szerzők kétnyelvű, kritikai kiadásai, átfogó művészettörténeti monográfiák, középkori keresztény és zsidó filozófusok munkái - csupa olyan csemege, amelyekre régen vadászni kellett még Londonban is. A levegő áporodott, az ajtót csak igen ritkán nyithatják ki.
A második antikvárium, amelyben annak idején a keresett kötetet forgattam, és amelyik a föld alatt egy hatalmas labirintusban teljesedett ki, most negyedakkora sincs, a pincerészt pár éve leválasztották és a mellette álló bolthoz kapcsolták. Arra azért figyeltek, hogy az antik nyomdagép beépített részét megtartsák, ahol régen egy szamovárból teát szürcsölhetett néhány mocskos bögréből a szomjas vásárló, de a polcok többnyire üresek, a kínálat pedig siralmas; olcsó ponyvákkal és tucatárú Shakespeare-kiadásokkal igyekeznek leplezni az érdektelenség okozta döbbent tanácstalanságot - ráadásul már teát se kínálnak, igaz, nem is igen lenne kinek.
Ezután már azon sem csodálkoztam, hogy feljebb az úton, a hatalmas könyváruház helyén ruhabolt áll. Csalódottan kullogtam át a túloldalra, miközben egy furgon kis híján elgázolt, mert rossz irányba pislogtam, és éppen azon filóztam, hogy megvigasztalom magam egy bögre kávéval, amikor a Charing Cross 107 alatt megláttam a Foyles könyváruház bejáratát.
Azt hiszem, Rabbi Akibán valami hasonló érzés lehetett úrrá, amikor az Édenkert bejáratát meglátta, amikor bement, amikor körülnézett, és amikor ép elmével kijött onnét. A nyomasztóan nem várt szellemi sivárság közepén a Foyles maga a Paradicsom!
A többszintes áruház tematikus rendben sorjázza a könyveket, az ember azt sem tudja, hová legyen örömében! Azok a vásárlók, akik az antikváriumból hiányoztak, itt ülnek a polcok között a földön és olvasnak a mindent betöltő új kötetek illatában.
Artúrról elfelejtkeztem, igazából már nem kerestem semmit, csak úsztam az árral, hagytam magam sodortatni a bőség okozta eufóriával. Ekkor akadtam Berrymanre és a régóta vágyott kötetre egy olyan polcon, amelyiket háromnegyed részt azonnal hazavittem volna, de választanom kellett, így fél óra idegtépő gyötrődés és komikus téblábolás után Sylvia Plath maradt, “Henry” jött velem. Most itt van a táskámban, a Duna se fagyott be, mégis, annyi dolog van, ami felszakad bennem, ha olvasom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése