Nagymamám almás pitéje Lipton Yellow Label teával volt a legfinomabb, amit ő készített hozzá. Az üdülőben a teát mindig reggel hét körül raktuk a villanytűzhelyre egy alumínium vízmelegítőben, majd miután kiázott benne a filter, cukrot szórt és citromot facsart bele, mindenből rengeteget. Az így elkészített teaszirupot fehér-piros pöttyös bögrékbe töltötte és tálcán hozta ki a teraszra. A tea egyszerre volt ragadósan édes és nyálcsavaróan savanyú, de tíz perc után kihűlt és egy szuszra felhajthattuk. Amikor nagyobbak lettünk, tányéron almás pitét is terített hozzá, reggeli étvágycsinálónak, amivel persze egyáltalán nem értett egyet, tudta, hogy mindet felesszük és reggelizni már nem fogunk, de a barátoktól látta, hogy ott így szokás, ezért belement a játékba. Az almás pitét még otthon sütötte meg, aztán szalvétával kibélelt fémdobozokba rakta, majd felérve, az üdülőben mindet eldugta a ruhásszekrényébe, hogy ne faljuk fel egyszerre. A nagymamám almás pitéjéhez hasonlót azóta se ettem, minden édességnél jobban szerettem. A reszelt almában pici darált dió és méz volt (néha még mazsola is került, ha csak nekem készítette), pár csepp citrom; alul puha, vastagabb, felül pengevékony tésztaréteg, tojássárgája-mázzal megsütve. A néhány napos dobozban-érlelés hatására a töltelék átnedvesítette az alsó tésztacsík belső oldalát, amitől olyan könnyű volt nyelni, hogy figyelni kellett rá, nehogy egy tepsivel lecsússzon. Felvágva mindig összenyomódott, ahogy ettük, a kezünkre ragadt a kemény, narancssárga tetejére szórt porcukor. A pite mellett nem is tűnt olyan édesnek a tea, de az biztos, hogy reggelire már semmit se ettünk, emiatt viszont mindig veszekedett velünk, pedig pontosan tudta, hogy ez a játékszabályok durva megsértése volt. Már nyolc éve nem ehetek mértéket nem ismerő módon az almás pitéjéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése