#impulzus (hipokrita)

Ötvenhatodik napja tart az orosz-ukrán háború, és mi még mindig tankolhatunk a járműveinkbe, fűthetjük az otthonainkat, gyárainkat, azaz utazhatunk, lakhatunk, élhetünk, dolgozhatunk; egy kisebb döccenőt leszámítva semmit sem változott az életünk az ötvenhét nappal ezelőttihez képest. Vagy talán mégis: napi huszonnégy órán keresztül nyomasztva érezzük magunkat, ami kellemetlen diszkomfort érzetet okoz. A világ fejlett országaiban élők a kezdeti rémületből sajnálkozásba, a sajnálkozásból szakértésbe, mostanra pedig a közönyös elfogadásba estek át. A háború eseményei a nagyobb internetes portálokon eltűntek a kiemelt hírek közül, azaz ötvenhat nap alatt a nyugati világ elfogadta és megszokta azt, hogy közvetlen határain túl az emberek halomra gyilkolják egymást. Visszatért az élet a megszokott kerékvágásba, tavaszi ünnepeinket üljük és tervezgetjük a nyári vakációt, de nem szűnő szorgalommal – társaságban vagy az interneten, tisztes européer polgár módjára – elborzadunk az Ukrajnából jövő hírek miatt, ugyanakkor ezek a gesztusaink egyre inkább hasonlítanak a szíriai háború „megélésére” vagy egy afrikai etnikai mészárlás megítélésére; begyakorolt felsóhajtásaink intenzitása napról-napra veszít őszinteségéből, és minden bizonnyal idővel megszokott és üres sajnálkozássá aljasul majd. Hogy mire alapozom ezt? Az európai polgárok egyik része állva tapsol az oroszok ellen hozott szankcióknak, és az orosz elnök fejét követeli a NATO-tól, míg a másik része ennél mérsékeltebb álláspontot alakított ki, és igyekszik szofisztikáltabb képet kialakítani az eseményekről. Egyben azonban megegyeznek: bárhogyan történnek a dolgok Ukrajnában, a jóléti társadalom színvonalából (kinek-kinek országa és gazdasága szerint) egyik oldal sem enged egy fikarcnyit sem, mert a mindennapi megborzongáson túl már komfortfokozat-esést implikálna, ha tovább vezetné magában a hatásmechanizmust, és a végeredményt kötelező érvényűnek tartaná önmagára és a környezetére nézve. A jóléti társadalom européer nyárspolgára akkor is begyújtja a cirkót a lakásban, ha tizennyolc fok van bent, ahelyett, hogy kardigánba bújna, és tankol az autójába, ha egyébként az elkerülhető lenne; vagyis a szankciók csak addig érnek ovációt, amíg nem jelentenek közvetlen hátrányokat a dolgos mindennapokban. Úgy vélem, hogy a vakációt tervezők egy százaléka sem gondol bele abba, hogy Európa nagyobbik részén minden liter üzemanyag árának egy szignifikáns részéből orosz fegyverek lesznek, amivel gyilkolni fognak, de elvárja, hogy választott politikusai kemény szavakkal és mások kárára hozott szankciókkal ítéljék el ezt a véres háborút. Azaz az európai polgár a felszínen megköveteli a feltétlen politikai tisztaságot választott vezetőitől, de saját jóléti életformájának megtartása érdekében a hipokrita attitűdöt is hallgatólagosan elfogadja, sőt, támogatja, ha az közvetlen előnyökkel jár. Tulajdonképpen kutya nehéz dolog öblös szavakkal szapulni az orosz agressziót, miközben szemet hunyunk opportunista értékítéletünk és hedonista életmódunk felett. De hát..., sokszáz éve így élünk már Európában, az elfordulás és a megalkuvás kultúránk megtartó és esszenciális építőeleme. Büszkék lehetünk magunkra és egymásra! Rémes ez a háború...