#impression (Moleskine)

Üres, műbőrbe kötött Moleskine füzet az asztalomon. Írnék bele, de a tabula rasa megnyugtató rendjét nincs szívem megbolygatni. Valamit, amit nem én hoztam létre, így vettem, rendezett ürességgel, és most beleírnám a földhözragadt gondolataimat? Napok óta halogatom a megírt szöveg tisztázását. Előveszem a füzetet a fiókból, aztán idegesen visszateszem; a lapokra írt jegyzeteimet bővítgetem és a hátsó borító zsebébe csúsztatom, hogy ezzel is húzzam az időt. Vis consili expers mole ruit sua*. Nem ronthatom el az első oldalt egy hibás szóval vagy sorral! 

Régen a számítógépbe írtam rögtön, mert szerettem, hogy mindjárt „nyomdakész” állapotban látom a szöveget. A dőlten írt szó dőlt, a vastagon szedett pedig vastag betűvel jelent meg a monitoron, nem kellet aláhúzással vagy más egyéb jelzéssel babrálnom, hogy a kiemeléseket valahogy rögzíthessem. Észre sem vettem, hogy milyen sokszor elkalandoztam közben a rengeteg figyelemelterelő villózástól vagy üzenettől, amelyeket a gép küldött, hogy saját fontosságát vagy elsőbbségét a maga tolakodó észrevétlenségével megerősítse bennem. Szeretem a technikai eszközeimet, de néhány éve rájöttem, hogy ők írnak engem és nem én írok beléjük. Emiatt már egy ideje csak a tisztázott szöveg véglegesítésére használom a gépeimet. Sokkal hosszabb folyamat, de azóta közelebb érzem magam az általam írott anyaghoz, mint előtte. Egyébként is, minek kellene sietnem?!

A fenti, szövegbe szőtt Horatius idézet már régóta motoz a fejemben. Időtlen, de talán sosem volt ennyire aktuális, mint manapság. Az a bizonytalanság, amely megállítja a kezemet a tiszta, fehér papírlap láttán, csak kevesek kiváltsága. Erre ma már büszke vagyok. Persze, hogy ez valóban kiváltság és nem pedig nyűg, azt nem tudom biztosan. Úgy vélem, a humán értelmiség intellektuális válsága nem ekvivalens a világ pusztulásával, csak az eszmétlenség gyötrelmes megnyilvánulása. Évezredek óta sarokigazságnak tartott definíciók oldódnak fel a poszthumanizmus kemencéjében, de újbóli formába öntésükre sem tudás, sem akarat nem mutatkozik mostanában. Ami manapság zajlik a gondolkodás egyetemes „fehér lapjain”, az biztosan nem a folytonos változás és a dialektika törvényei alapján megismert, illetve megszokott szabályokat mutatja; s noha a legkiválóbb gondolkodók kérdésfelvetéseiből indult, mára inkább a középszer szabályszegésének és felszínességének – mindenre kiterjedő – tombolásává aljasult. A lényeg tűnt el, ha mondható ilyen egyáltalán – és nem kúszna bele fejünkbe a kétség, hogy a lényeg szó is kiürült már abban az értelemben, ahogy évezredek óta használjuk. 

Könyveket gyűjtök; civilizációnk minden olyan csúcsteljesítménye képviselteti magát a polcomon, amelyről azt gondolom, hogy túl fogja élni, mert túl kell élnie a szellem világégését. Az elektronikus könyvekről már régen leszoktam, kell a „könyvtárillat”, megnyugtat, valahányszor csak megérzem. Megteremtettem a magam alexandriai könyvtárát vagy turris eburnea-ját, ahol bármeddig vacillálhatok azon, hogy mikor és mit írjak az asztalfiókomba rejtett Moleskine füzetembe első szó vagy mondat gyanánt. Szabad vagyok.

---

* Horatius, Az énekek harmadik könyve, In: Horatius összes versei, Corvina Kiadó, Budapest, 1961. pp. 194-195. 65. sor („Bölcs eszme nélkül bármily erő ledől” [ford. Illyés Gyula])