#impression (semmi::jegyzet)

[Nem értem, hogy miért nem tudok megszabadulni végre a múlttól. Másoknál ez már az öregedés, rosszabb esetben a demencia jele, és nosztalgiázásnak vagy rögeszmének szokták nevezni, az én esetemben viszont egy kontinuus belerévülés a középkorom elejébe, egyetemi életem csodálatos és őrületes delelőjébe, amelyben egyszerre lehettem boldog és elveszett. Valaki azt mondta, hogy ez egy függőség, és akkor ez igaznak is tűnt, de később rájöttem, hogy nincs pontosan meghatározva: az alany vagy a tárgy hiányzik a mondatból. Ma sem tudom. 

Tegnap az Akadémia könyvtárában igyekeztem befejezni a konferenciaanyagomat. Nem sikerült, de attól még nagyon jó volt beülni és belemerülni egy egészen másfajta munkába, mint amivel mindennap foglalkozom. Amióta nem érdekel a bölcsészkarrier és boldog jólétben élek, egyre-másra kapom a lehetőségeket, felkéréseket tanításra, konferencia részvételre vagy olyan munkákra, amelyekről korábban nem is álmodhattam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök ezeknek, de egyre fáradtabb vagyok a rengeteg féle feladattól, amelyeket nap mint nap igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel és tisztességgel elvégezni. Munka, egyetem, tanítások, konferencia, fordítás…, elértem a teljesítőképességem határára. De ez most egyáltalán nem probléma, sőt! Túl rövid az élet ahhoz, hogy lustán, álmos szemmel hagyjuk leperegni magunk előtt! Nem is hagyom!

Koczó a hetvenes, én a hetvenötös asztalhoz ültem le, egymással szemben. Régen is ide kértem helyet, közel a szótárakhoz. A köztünk lévő üvegparavánról visszatükröződött a tükörképem, szemüveges, öregedő arcom beleolvadt Koczó barátom rákból felgyógyult, elgyötört, borostás képmásába. Emlékszem, egyszer Forsi és Kájé ültek egymással szemben ugyanígy, aztán Forsi odajött hozzám és elmondta, hogy a frász töri ki, mert az arca az üvegen keresztül beleolvad Kájé tekintetébe, és ettől neki egyáltalán nincs jó érzése, pedig a világon semmi baja sincs Kájéval, de azért ezt már túlzásnak érzi, főleg az előzmények tükrében... Feldúlt volt, amit akkor egyáltalán nem értettem és érzéketlen lezserséggel kiröhögtem.

Az elhagyott büfé sarkába állított asztalnál kávéztunk és eszegettünk, majd egy hirtelen ötlettől hajtva Koczó lefotózott minket. Na, mi is jó szarul nézünk ki, barátom! – mondtam elcsigázottan, mire Koczó önérzetesen kihúzta magát, Öregem, én nagyon jól nézek ki! – válaszolta, és egy hatalmas harapással betolta a szájába a csokis croissant háromnegyed részét. Ő jóízűen nyeldekelt, én a kerek presszó asztalt bámulva emlékeztem, és megnyugvással állapítottam meg, hogy vannak még dolgok, amelyek nem változtak egy fikarcnyit sem ebben az elbaszott, rohadék világban.] 

Kinek tegyek: milyen panaszt?