[Nem értem, hogy miért nem tudok megszabadulni végre a múlttól. Másoknál ez már az öregedés, rosszabb esetben a demencia jele, és nosztalgiázásnak vagy rögeszmének szokták nevezni, az én esetemben viszont egy kontinuus belerévülés a középkorom elejébe, egyetemi életem csodálatos és őrületes delelőjébe, amelyben egyszerre lehettem boldog és elveszett. Valaki azt mondta, hogy ez egy függőség, és akkor ez igaznak is tűnt, de később rájöttem, hogy nincs pontosan meghatározva: az alany vagy a tárgy hiányzik a mondatból. Ma sem tudom.
Tegnap az Akadémia könyvtárában igyekeztem befejezni a konferenciaanyagomat. Nem sikerült, de attól még nagyon jó volt beülni és belemerülni egy egészen másfajta munkába, mint amivel mindennap foglalkozom. Amióta nem érdekel a bölcsészkarrier és boldog jólétben élek, egyre-másra kapom a lehetőségeket, felkéréseket tanításra, konferencia részvételre vagy olyan munkákra, amelyekről korábban nem is álmodhattam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök ezeknek, de egyre fáradtabb vagyok a rengeteg féle feladattól, amelyeket nap mint nap igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel és tisztességgel elvégezni. Munka, egyetem, tanítások, konferencia, fordítás…, elértem a teljesítőképességem határára. De ez most egyáltalán nem probléma, sőt! Túl rövid az élet ahhoz, hogy lustán, álmos szemmel hagyjuk leperegni magunk előtt! Nem is hagyom!
Koczó a hetvenes, én a hetvenötös asztalhoz ültem le, egymással szemben. Régen is ide kértem helyet, közel a szótárakhoz. A köztünk lévő üvegparavánról visszatükröződött a tükörképem, szemüveges, öregedő arcom beleolvadt Koczó barátom rákból felgyógyult, elgyötört, borostás képmásába. Emlékszem, egyszer Forsi és Kájé ültek egymással szemben ugyanígy, aztán Forsi odajött hozzám és elmondta, hogy a frász töri ki, mert az arca az üvegen keresztül beleolvad Kájé tekintetébe, és ettől neki egyáltalán nincs jó érzése, pedig a világon semmi baja sincs Kájéval, de azért ezt már túlzásnak érzi, főleg az előzmények tükrében... Feldúlt volt, amit akkor egyáltalán nem értettem és érzéketlen lezserséggel kiröhögtem.
Kinek tegyek: milyen panaszt?
3 megjegyzés:
Károlyi Amy
Utószó egy képeskönyvhöz
Önkéntelenül ráérzünk, ha egy korszak véget ér. Amikor csattanással, villámmal, halállal: nem lehet nem észrevenni, de van, amikor hosszan vásik, mint a madzag, s a szakadás már csak posthumus bizonyíték.
A dolgok általában a jelenben érnek véget, szemünk előtt válnak múlttá, ritkább dolog, mikor a múlt fejeződik be, mint egy régi film, amit szívességből újra vetítettek nekünk vagy kényszerítettek, hogy újra végigéljük. Ilyenkor aztán a múlt végleg befejeződik, minden és mindenki a helyére kerül, a halottak újra élnek, s az élők (mármint az akkor élők) újra halnak. Újra kapunk sorsdöntő levelet, újra válaszolunk legjobb tudásunk szerint, persze mit sem tesz, hogy már ismerjük a végkifejlést, mint aki a végén kezdi olvasni a regényt. Azért nem mondanám, hogy nem izgalmas ez az újraélés. Rég elszáradt virágok az élet vizébe hajítva újra bimbókat hajtanak, hamu és homok alól újra hajt a fa. Egyszerre izgalmas és kétségbeejtő újra élni az elmúlást, mert először csak a jelen vált múlttá, de most a múlt válik jelenné. Hogy végleg kihűlve és felgombostűzve kerüljenek a jeles percek a lepkegyűjteménybe kronológiai vagy fontossági sorrendben, egymást vonzva vagy taszítva, mondhatnám dialektikus viszonylatban.
A kísérő zenét a történéshez a tárgyak és hátterek szolgáltatják, a gyerekkori piros, csatos cipőcske, fivéreim kék selyem kravátlija, anyám gyöngyös kalaptűje. A járda bazalt kockakövei, a félkilós kapukulcs, a cipőmadzag, amit hasat-csikorító félelmemben az iskolától, reggelente fűzögettem. S Klammer Mariska a festőállványával és a mi virágzó almafáink. K. M. oly mennyiségben teremtette újra őket, hogy bizonyára van még lakás, melynek falán a mi almafáink függenek.
Aztán mint a sakkozók figurái, előre-hátra lépked az emlékanyag, lóugrással átrugtat életkorokon, tájakon, országokon. Hol gyermek az ember, hol felnőtt, hol sikeres, hol kinullázott, hol boldog, hol kínlódó, hol segítségre szorul, hol már maga segíthet. Hol egy zsebkendő megvásárlása nagyobb gondot okoz, mint később egy kerté. A forró és hideg váltakozásától az ember elszédül, az évtizedek tömény átélése megviseli.
Mire visszaérkezik a jelenbe, zúg a füle, mint a légnyomás-különbségtől. Hozzá kell szokni a klíma-különbséghez, s mire az ember elnyugszik öregsége megállapodott hőmérsékletén, rájön, hogy az élet nem hiába hosszú, csak kis mennyiségekben adagolva lehet elviselni.
Károlyi Amy A szobrok elindulnak c. kötetéből (pp. 200-201)
Nagyon szép szöveg, és általában igaz is. Általában. Ha ez velem kapcsolatban, rám is teljesen igaz lenne, talán meg se írtam volna ezt a bejegyzést. Vagy nem is tudom…
Egész nap ezen gondolkodom, szép a szöveg, köszönöm szépen.
Nagyon szép szöveg, és általában igaz is. Általában. De ha ez teljesen igaz lenne, talán meg se írtam volna ezt a bejegyzést. Vagy talán mégis? Tényleg nem tudom.
Egész nap ezen gondolkodom, szép a szöveg, köszönöm szépen.
Megjegyzés küldése