#impression (pőrén)

Ilyennek képzeltem az otthonát. Nagy terek, könyvespolcok, néhány fotel és kanapé a helyiségekben, ízléses rendezetlenségben. Kedvesen beinvitál, kávéval kínál, de nem kérek, este van már. Leülünk egymással szembe; zuhogó eső veri az ablakpárkányt. Kérdez, én válaszolgatok, aztán belekezdek a mondókámba és egyvégtében elmesélem az életemet. Nagyon unom magamat hallgatni; olyan ez, mint valami színdarab monológja, amit százszor vagy ezerszer előadtam már. Leginkább szánalmasnak mondanám, de úgy hozzászoktam az évek alatt a múltbarévedéshez, hogy fel sem tűnik, milyen sokat beszélek róla. Azaz feltűnik, de egy ideje már nem is akarok ezen változtatni. Meghallgat, közben a pólóját hol a bal-, hol pedig a jobboldali hóna alá tűri szórakozottan, mint valami kényszerzubbonyt. Besétált a csapdámba, lehet, hogy unja, de én csak mesélek, mint aki sose fejezi be, ő meg gyűrögeti a pólóját és fészkelődik a foteljában. Aztán befejezem és elhallgatok. Mindketten hallgatunk. Feloldozás vagy elkárhozás? Pár másodperc csend, aztán felsóhajt és mosolyogva beszélni kezd. Feloldoz. Legalább ő. Én úgysem tudok senkinek sem hinni, csak a magam értékítéletének, az pedig elkárhoztat mindenért, amit elkövettem. Miközben kitárgyaljuk a dolgaimat, azon töprengek, hogy minek jöttem ide, ha úgysem vagyok képes egy másik ember, egy szakember véleményét elfogadni, mert továbbra is vezekelni fogok. Erre egy ideje már keresem a választ. Talán élvezem, hogy megszánnak? Vagy az elborzasztás szórakoztat, amit a történeteim váltanak ki a hallgatóságomból? Tényleg nem tudom. 

Végül ad néhány könyvet, amit nem vinne át az új otthonukba, baráti, kedves gesztus, zavarba is ejt vele. Lett egy Bacon Novum Organumom latin, kritikai kiadásban, aminek nagyon örülök; dobozba rakjuk a többivel együtt, aztán elindulok hazafelé. Az autónál megállok egy pillanatra; átgondolom, ami az elmúlt két órában történt: semmi új. Velem van a baj.

Egyre többet és egyre tisztább fejjel tudok visszagondolni az első házasságomra. Azt hiszem, hogy idő kell még hozzá, hogy minden a helyére kerüljön, hogy se bűnösnek, se áldozatnak ne érezzem magamat. Ugyanis mind a kettő hamis képet festene azokról a dolgokról, amelyek megestek velünk. A szakemberek szerint nincs is értelme ma már ezen rágódni, de ők nem én vagyok, tehát fogalmuk sem lehet arról, hogy mi van bennem, még akkor sem, ha sokukat megörvendeztettem már a történetemmel. A morális, belső vívódásokat az embernek magának kell elrendeznie a saját mércéje szerint, mert ez elsősorban nem tudományos kérdés, hanem egy viszonyrendszer önmagunk és a világ dolgai között.

És akkor még nem beszéltem arról a mindent elsöprő párhuzamosságról, amely olyanná tett, mint amilyen most vagyok, fiatal felnőtt korom boldogságos pokoljárásáról. Férfivá ekkor váltam, mindjárt egy hazug csalóvá, ahogy ez általában lenni szokott ilyen ügyekben, pedig sosem akartam, hogy így legyen. Nem is éreztem kényelmesnek, csak elementárisnak; azt hiszem, hogy akkor szoktam hozzá a bűntudathoz, mint valami lelki droghoz, ami ma is a motorját adja az életemnek. 

(Amikor idén nyáron a Géher-Kállay konferenciára készültem, sokkal alaposabban olvastam Géher István verseit, mint régebben, és ezért sokkal közelebb kerültem a szövegekhez, mint azelőtt bármikor. Az az intellektuális hullámzás, ami ezeket a verseket átjárja, bennem is tajtékokat kelt. Ma már mindent értek a verseiből; értem a szerelmet és a dilemmát, a döntéseket és a döntésekkel járó felelősséget és fájdalmat, a kárhozatot és a feloldozás vágyát. De önpusztításban jócskán alulmaradok.) 

Az ember nem sokszor érezhet valódi szerelmet, nekem háromszor volt, illetve van szerencsém megtapasztalni. Most tulajdonképpen felhőtlenül boldog vagyok, de azért az nyilvánvaló, hogy ma is van miért bűntudatomnak lennie; enélkül már mozdulni se tudnék, ez már velem marad. Így legalább lesz miről beszélnem boldog-boldogtalannak.