#impression (opisztodomosz)

Már egészen fiatalon problémát éreztem a teológia fogalmával kapcsolatban. A θεός és a λόγος összetételéből kanyarított ógörög műszó egyszerre jelent istenről vagy méginkább istenekről szóló beszédet és istenről vagy az Istenről szóló tudományt, attól függően, hogy hol és milyen kontextusban jelenik meg éppen. Sosem gondoltam azt, hogy egy kalap alatt kezelhetnénk az olümposzi isteneket és a bibliai Teremtőt, de az ambivalens megérzésen kívül egyébre nem futotta a kedvemből és a tudásomból. Most azonban, hogy Arisztotelész Metafizikáját már sokadszorra rágom át görögül és különböző fordításokban, rájöttem, hogy mi volt ezzel a bajom. Ahogy én, úgy Arisztotelész (vagy Aquinói Szent Tamás szerint: a Filozófus [philosophus]) is hasonló problémával küzdött, ezért jelenik meg nála a θεολογική (theologiké) szó, amelyet a θεολογία-tól (theologia) elkülönítve, egészen speciális módon kezd használni. A θεολογία a kozmológiával kapcsolatos istenekre, a létezőkre vonatkozó beszéd (ahogy azt a preszókratikus filozófusok értették, illetve használták), míg a θεολογική már az első filozófiára, azaz az önmagában és önmagától mozogni képes első mozgatóról, az örök és változatlan létről, az egyről szóló tudomány, amely egyben később a kereszténység a bibliai Teremtő Isten korai megfogalmazását ismerte fel. Jóval több ez, mint egy platóni ἀρχή (arkhé), nem véletlen, hogy az arisztotelészi első mozgató filozófiai leírását Aquinói Szent Tamás gyorsan magáévá tette és beépítette saját teológiai rendszerébe. Most csak azon töprengek, hogy mit kezdjünk a mitológiával? Tudom, hogy az csak mesebeszéd, de nehéz nem észrevenni, hogy – jogi szakzsargonnal élve – egyfajta „ráutaló magatartás“, amelyben az ember zárt gondolkodásának nyelvén van megfogalmazva mindaz, amit a végtelenre nyíló metafizikáról tudni érdemes. 

Átvágok a műúton Tót-hegyes felé, jobbról fenyvesek, balról a Bagolyírtás alatt elterülő „szépkilátó“, majd a Pelyhes-tető alatt elindulok a Kaszala rét felé. Mielőtt elérném az apró turistaházat, ahol régen az álló hinta lógott egy ipszilon alakú fára szerelve, fakitermelés nyomára bukkanok. Elindulok a fák között, párhuzamosan a párszáz méterre feljebb kanyargó műúttal. Néhány perc múlva hatalmas irtás tetejére érek. Az egész Délnyugati-Mátra a lábam előtt hever! A fenyvest vágták ki, beteg volt már, ezegyszer nem kár érte. Még ezerkilencszázhetvenhatban ültették, akkor már két éve jártam fel ide a nagymamámmal, de csak hetvenhétben mentünk be a dugványok közé szamócát és málnát szedni Geher István bácsival, Katával és egy magyar származású, amerikai vendég kislánnyal, Lizával. Végül annyi piros bogyót szedtünk a szemerkélő esőben, hogy nagymamám cseppnyi lekvárt főzhetett belőle, amit másnap reggel szertartásosan a vajas pirítósunkra kentünk az üdülő teraszán megterített asztalunknál. Ezerkilencszázhetvenhét nyarán itt, az Erőmű Beruházó Vállalat bagolyírtási nyaralójában – pontosabban a Pelyhes-tető alatt, félúton a Kaszala rét felé – találkoztam előszőr a θεολογία-val és a mitológiával, de zavar és ambivalencia a θεολογική-vel és Istennel kapcsolatban csak jóval később támadt bennem. Ebből és nagymamám lekvárjának emlékéből táplálkozom azóta is. 

Elmaradtam a munkával, nem haladok olyan tempóban, mint szerettem volna. Mindjárt nyár vége, én pedig megszámlálhatatlanul sokszor újra kezdtem írni a metafizikáról szóló tanulmányomat, már azt sem tudom, hogy mit mikor jegyeztem le. Tulajdonképpen most rosszul kellene éreznem magamat, de valami oknál fogva még sincs bennem feszültség, csak tettrekészség és lendület, hogy akárhányszor újra kezdjem addig, amíg jó nem lesz, amíg azt nem érzem, hogy rendben van minden, amit leírtam. Tegnap pihenő gyanánt a Hamletet olvastam, persze, nem ritka dolog ez, de most megakadt a szemem az első felvonás ötödik színén egy ismert mondaton, amit korábban már százezerszer elolvastam: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes“, és ami angolul így hangzik: „There are more things in heaven and earth, Horatio, than are dreamt of in your philosophy“. A dán királyfi nem először szól ki hozzám a darabból.