#impression (krumpli)

„Maga egy jól funkcionáló depressziós. Ne féljen használni ezt a képességét!”

A tél után tavasz jön. Minden tavasz kopár fákkal indul. 

Az erkélyen ültem és egy pakli fekete John Player Special cigarettából próbáltam kihalászni egy szálat, de tapasztalatlan voltam, tizennégy éves, és mindjárt kettőt eltörtem, ahogy feszegettem. A pici, lakótelepi erkélyen – ami a Kelenföldi pályaudvar kocsirendezőjére nézett – apámék hatalmas faládában krumplit tartottak, ami – óramű pontossággal – minden év szilveszterére berohadt és olyan büdös volt, mint pálinkafőzőben a cefre. A doboz aljából februárra már barnás-fekete, ragadós lé csordogált a linóleumon. Azok pedig, amelyek nem rohadtak meg, a többi „humuszán” kicsíráztak; ha nagyritkán felemeltük a láda nehéz tetejét, rózsaszín hajtásaik az égnek meredeztek, mint a sündisznó tüskéi. Szüleim éveken keresztül kísérletezek hasonlókkal – mint disznóvágás, kenyérsütés, snidling termesztés –, de rémesen nagyvárosiak, kemény, értelmiségi emberek, a lakótelepi lét sem volt feltétlenül az életfelfogásuk része, de így alakult, ők meg igyekeztek mindenből a legjobbat kihozni. 

Szóval, életemben először megpróbáltam cigarettázni. Úgy tapasztaltam, hogy úriember az ilyen dolgoknak megadja a módját, ezért üvegpohárban feketekávét vittem ki magammal és elegánsan elhelyezkedtem az erjedő krumplik tetején. A harmadik szálat végre sikerült kihúznom és meggyújtanom; nagyot slukkoltam belőle, majd ugyanazzal a lendülettel kifújtam a hideg, téli levegőbe. Pöfékeltem. Ma sem tudnám eldönteni, hogy füst vagy pára borította be az arcomat, de nagyon büszke voltam magamra – ez volt az első alkalom, hogy felnőttnek éreztem magamat. Aztán életem első cigarettájától és kávéjától hánytam egy óriásit (de lehet, hogy a krumpli rettenetes szaga is segített ebben), és megfogadtam, hogy nyárig nem próbálkozom újra. 

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Az M7-es autópálya bevezető szakaszán jövök Budapest felé, Őrmező mellett araszolgatok a dugóban. Valami ormótlan irodaházat építettek a Kérő utcai tömbház mellé, teljesen megfojtották a lakótelepet a körbeépítésekkel, pedig azelőtt se volt szép helyen a pályaudvar és a Budaörsi út között. Lám-lám, még a rosszon is lehet valamit rontani. Vajon mit mondanék ma annak a kamasznak, aki az erkélyen – tervekkel és reményekkel telve – dohányozni és kávézni próbált? Hogy kispajtás, kibaszott szar ez az élet és inkább ugorj le az ötödikről, mert nincs itt semmi látnivaló, vagy azt, hogy lesz két sikeres, gyönyörű gyereked, de sosem leszel felhőtlenül boldog, mert alkalmatlan vagy rá, esetleg azt, hogy semmire se viszed, a nagy terveidet pedig most felejtsd el, mert nem vagy elég tehetséges a megvalósításukra? Vagy ezeket a gondolatokat csak az öregedés generálja bennem? Nem hiszem. Aki ötvenöt évesen nem azt látja, hogy az emberi élet a folytonos önfeladások és gigászi túlélések láncolata, az félkegyelmű vagy Isten báránykája. Aki azt hiszi, hogy megérkezett, még el sem indult. 

Egyre hidegebb van, már minden kopasz, de a csupasz fák néhány hónap múlva ismét kihajtanak. Mert kihajtanak! Ha nem undorodnék a cigarettától, vennék egy paklival és elszívnék egy szálat az erkélyen. Most mindenféle szerszámot tartok ott egy dobozban. Jókora paradoxon az is.