#impression (érintés::napló)

Havazik. Mindent betemetett már a friss hó. A házban kilenc fok volt, amikor Ciceróval felértünk. Hat órája fűtök, de még most is sugározzák a falak a hideget. Hajnal négykor keltem, de éjszaka egy vagy kettő lesz majd, mire kifűtöm annyira a házat, hogy reggel még elviselhető legyen a hőmérséklet. Ma sem alszom sokat. Mindegy, főzök majd egy jó erős feketét, amíg megrakom a tüzet. Minden este azt várom, hogy reggel majd kávézom egyet. Itt alaposan fel kell hozzá öltözni, mert tizenhét foknál nemigen lesz melegebb a konyhában. 

November tizenhatodikán volt a születésnapja, de nem tudtam feljönni a sírjához, nem volt hozzá erőm. Kétszer indultam neki, aztán mindkétszer visszafordultam. Most olyan messzinek tűnik a múlt szombat, hogy ma végre ki tudtam sétálni a temetőbe. Csak a kereszt látszik, minden mást vastag hóréteg takar. Azt mondta, hogy azért szeretné, hogy Mátraszentimrén temessem el, mert itt folyton csicseregnek a madarak és a temetőből csodálatos látvány nyílik a Csörgő-patak völgyére, meg az Ágasvárra. Igaza volt, körben mindenhol sötétszürke hófelhők takarják a vidéket, de a völgy és a távolabbi hegyek fölött világoskéken szikrázik az ég. 

Cicero közben megszökött, végül a temetővel szemközti sík területen találtam meg, elbújt a hó alá, valami gödröt áshatott, előjött belőle a kotorék vér. 

Szinte egész éjjel fent voltam, nem tudtam aludni. Olvastam, zenét hallgattam és időközönként raktam a tűzre. Kávét se főzök most, ha álmos leszek, majd alszom egyet és folytatom a dolgomat utána, nincs semmi olyan, ami ne várhatna egy órát. 

Nem olyan már itt, mint amilyen azelőtt. Nem is lesz. A Mátra életem első felében a világ közepe volt. Amikor megvettük a házat, alig bírtam máshol lenni. Amikor beteg lett és egyik műtét követte a másikat, ide jött fel gyógyulni, én pedig innen jártam dolgozni, itt volt nekünk a legjobb. Minden nap hoztam neki valami finomságot Budapestről, imádott jókat enni. 

Aztán tavaly december nyolcadikán – vacsora közben – nagyon rosszul lett és mi másnap levittük apám kocsijával Budapestre. Sosem hagyta el magát, még akkor is a saját lábán ment ki az autóhoz. Szerintem csak én vettem észre, de út közben egyszer megállt egy pillanatra, óvatosan végigsimította a veranda falát a régi turistatérkép mellett, mint aki támaszkodni próbál, aztán rezzenéstelen arccal kicsoszogott a kertkapuhoz. Ő és én is tudtuk, hogy sosem fog többé visszajönni ide, hogy ezzel az apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal elköszönt a háztól és az élettől. Azt hiszem, belül sírt, de nem akart rámijeszteni. Most is tudom, hogy hol van a falon az az érintés. Nagyon nehéz még itt lenni. Talán ténylegesen nem is vagyok itt. 

Egész derekasan befűtöttem. Jó lenne ez a ház, csak minden annyira érintett... Nincs mese, eladni sosem fogom, tehát át kell rendeznem a magam szájíze szerint. Nem hagyhatom el magam! Viccesen, de pusztítóan rámpirítana, ha ilyen nyavalyásnak látna. Inkább mégis főzök egy kávét. Majd alszom éjszaka.