#impression (influenza::jegyzetek)

Az influenzától elgyötörten fekszem és a notebookomon egy fiatal ausztrál elméleti fizikus kutatásáról nézek videót. Mindegy is, hogy mennyit értek belőle, mert már rég nem azt figyelem, hogy mit mond. Az „eltűnt időn” gondolkodom, az „elillant időn”, amit az (eddigi) életemnek szoktam nevezni. Az a vonatkoztatási rendszer, ami az első ötvenöt évemet bennfoglalta, már sem tér, sem idő; a változtatás elkerülhetetlen. Meg kell reformálnom az általam meghatározott [mozgás]teret. 

Epikurosz szerint a halál nem érint minket, mert amíg élünk, nincs jelen, amikor meghalunk, mi már nem létezünk. (A más-halála – és az ahhoz való viszonyulásunk – persze nem vonatkozik erre a veteményeskerti bölcselkedésre, de ezt most nem feszegetném.) Szóval, nem az a kérdés, hogy mit rontottam el, mit csinálhattam volna másképpen és „mivé lehettem volna, ha...”, hanem az, hogy mit kezdek a második ötvenöttel – ami lehet, hogy csak egy, de lehet, hogy huszonkilenc-millió percre korlátozódik: az idő ugyanis irreleváns, nem fundamentális. 

Változtatni sohasem késő. Na persze, hogy képes vagyok-e a változásra, már más kérdés. Mindenesetre rajta vagyok. Nem az életkoromból fakadóan vagyok túlontúl statikus, hanem a habitusom olyan, hogy amit a fejembe veszek, azt nehezen engedem el: emberek, érzések, illatok, helyek…, mind az első ötvenöthöz kapcsolnak, és egyiket sem tudom vagy akarom kitörölni az emlékezetemből. Ezek viszont alapvetően meghatároznak...

Semmi sem statikus! A Föld, a Naprendszer vagy a galaxisunk óriási sebességgel száguld az univerzumban; nincsenek stabil pontok, amelyek körül kifordítható lenne a világ. Tényleg nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. (A többi csak szójáték a nevekkel.) Amióta megszülettem a Föld ezernégyszáz-negyvenmilliárd kilométert tett meg a világűrben, tehát minden pillanatban a téridő egy másik pontján vagyunk: a hely stabilitása csak a „térismeret” és a lokális biztonság hamis érzetének ábrándja. Ha viszont semmi sem statikus, akkor sem sikertelen, sem ábrándozó, sem özvegy nem vagyok! (Tehát semmi sem vagyok?) És tényleg!

Nézem a fiatal ausztrál elméleti fizikust. Mit tagadjam: irigylem. Változtatnom kell, de ha a második ötvenötöt egy olyan bot keresésével töltöm majd, amellyel a nem-létező sarokpontba illesztve kifordíthatóvá teszem a világot, akkor még a saját halálomkor sem leszek jelen.