Vérvörös falak

„Szélben hagyott fölkiáltás
ciprusárnya hajladozz." (F. G. Lorca)

Ez is amolyan elírás, mint a Hajnali háztetők; talán a harmadik cím, a harmadik próbálkozás a vérvörös falakra. Sem illat, sem hangok – emlékek csupán bennem, de valóság odakint: forróság, közhelyek nélkül.

Solnay Dénes, Hajnali háztetők, Beirut, 2007

Ötvenkettedik jegyzet

Nem tudok aludni. Hajnali fél három, nem vagyok képes az ágyban maradni, ezért farmert húzok, meg egy kitágult fehér pólót, a kék pulóveremet a nyakam köré csavarom és kisétálok a kertbe. Meleg van, de érzem, hogy a Dunakanyar felöl hűvös esőszagot sodor a gyenge szél. Visszaballagok a konyhába és főzök egy jó erős kávét; fémbögrébe öntöm magasról csorgatva, hogy hűljön közben egy picit, és szokásomtól eltérően még cukrot is szórok bele, hogy ne legyen olyan keserű a szám, ha már ilyen szép hajnalt sikerült kifognom. 

Petitől a születésnapomra Beethoven zongoraszonátáit kaptam meg Sviatoslav Richter előadásában – magamhoz veszem a lejátszóval együtt és visszasétálok a kertbe. Ismerem ezeket a darabokat egy korábbi, 1992-es felvételről. Volt idő, amikor az F-dúr szonátát nagyon szerettem, mindig a Balaton jutott róla az eszembe, meg a vitorlázás. Most is nagyon tetszik, első hallásra nem is fedezek föl különbséget a két előadás között.

A kávésbögre olyan forró, hogy pár perc múlva már képtelen vagyok a kezemben tartani – ez a probléma a fémbögrékkel; magam sem tudom, miért ragaszkodom annyira hozzájuk – ezért leteszem a kerti asztalra; …Allegretto…, hörpintek egyet, a cukros, meleg folyadék végigsiklik a gégémen; újabb esőillat-löket, mögöttem megrezdülnek a leanderbokrok babérszerűen száraz levelei. Pirkad; a napkorongot még nem látom, de szinte már világos van. Bemegyek a könyvemért: Margaret Atwood Pénelopeia; mi tagadás, nekem kicsit erőltetett, de elolvasom, mert baráttól kaptam és barát dolgozott rajta sokat, meg hát nem is hitvány írás vagy ilyesmi, csak nem olyan erős, mint amilyeneket én szeretek. (Most veszem észre az első különbséget: Richter sokkal tisztábban játszik, sokkal pontosabban, mint az Oleg-Kagan-lemezen – picit talán nyugodtabb, ha az ő esetében lehet ilyet mondani…)

Plútó kutya ugatására eszmélek. Elaludtam a padon. Szegény négylábú, bizonyára mehetnéke van – kamaszodik a fickó, nem kárhoztatható, ha nem bírja a bezártságot. Összeszedem a cókmókom és bemegyek a lakásba. A zörgésre Eszter néz föl az ágyában, mint egy megriasztott cickány; hatalmas szemeit álmos tudatlansággal forgatja. Nevetnem kell, de nem akarom fölröhögni – még megsértődne… 

Na, ma sem aludtam sokat, de már egyáltalán nem bánom.

Ötvenegyedik jegyzet

Kibámulnak az üvegablakon. A lámpa zöldre vált, autók húznak el dübörögve, egy busz, hatalmas füstfelhőt eregetve, ahogyan az öreg dízelmotor panaszosan felhörög az indulásnál; motoros és biciklista, gyalogos és futó – mind-mind egyenesen előre, mintha dróton húzná őket valami a végtelenből; mintha tudnák, hogy miért van minden – együgyű akarattal a céltalanságban.

Kifelé bámulnak, nézik az életet tükörképük hátterében. A belső csend hatalmas metronómként kattogva pumpál a fülükben; feszült figyelem a kiüresedő töltekezésben – a levegő óriásbogár-atomjainak cirregése tompítja a hasztalan várakozás őrjítő monotonitását. Szólni kéne tán, vagy szólni vágyni – elmondani bármit, megnyílni és betemetkezni a mondatok alá – megbújni égő csipkebokorban...

 

...feszes nyugalom; a tekintetek csak a végtelenben találkoznak...

Beirut II.

Mindent szétbombáztak a környéken. Egy részét felújították, a többit viszont úgy hagyták – szétlőve, kilyuggatva, vagy félig rombolva. Tőlem balra egy erkély mögött a fürdőszoba falicsempéje látszik, kilógó betonvasak, mellette íróasztal és könyvespolc. Talán egy tanáré lehetett (legalábbis én erre gondolok), irodalmat tanított a beiruti egyetemen, de mindene odalett, ezért elköltözött innét. A falon valami kép lóg, de túl messze van, nem látom. Olyan, mintha kiharaptak volna egyet a házból, de nem ízlett és otthagyták. 

Utcagyerek rohan el mellettem, hatalmas almát rágcsál; apró ujjai feketék a mocsoktól. Visszafordul és elém áll. Vigyorogva néz föl, nézi a kezemben a kamerát. Nincs kedvem lefényképezni sem őt, sem a romot, nem érzem magam elég tapasztaltnak a feladathoz. Megáll, beleharap az almába és vár. Nézi a gépet a kezemben és eligazítja a haját. Úgy teszek, mint aki fényképezni készül, de kevereg a gyomrom az egésztől. Az arcomhoz emelem a keresőt és matatok valamit, aztán leengedem és hamiskásan buta vigyorfélét eresztek el. Megsértődik. Érzi, hogy becsaptam. Áll és vár, de most már dühösen és dacosan. Nincs mese, le kell fényképeznem a kis krampuszt, bármennyire is ellenemre van. Ostoba kép lesz ez egy ostoba embertől, egy kívülállótól, aki csak hiszi, hogy büntetlenül kattogtathat itten. Lefényképezem; hangosat klattyan a masina. Rám sem néz, hanem harap egyet az almából és peckesen elmasíroz mellettem. Elindulok. Száz méterrel később kitörlöm a képet, pedig jól sikerült, nagyonis, de semmi jogom sincs megtartani. Megcsináltam, sikerült, de mégis üres és kegyetlen lett. Ez most nem technikai kérdés.

Tíz perccel később még mindig a gyerekre gondolok, meg arra, hogy vajon mitől volt ilyen vidám. Nem értem ezt az egészet. Beirut fele teljesen ütött-kopott, a másik fele meg gyönyörűen felújított – már-már túlságosan is, de az arcokon semmi különbséget sem érzékelek. Teljesen mindegy, hogy valaki öltönyben, vagy egy lyukas nadrágban sétál az utcán, hogy a legújabb jeeppel, vagy egy kimustrált, harminc éves ronccsal száguldozik a szűk sikátorok között, nyugalom és kiegyensúlyozottság tükröződik az arcán. Érzem, hogy valami nagyon más, mint otthon, de csak szépen lassan kezd derengeni, hogy mi az… mégsem vagyok képes összefoglalni, viszont sokkal jobb kedvre derülök tőle.

***

Leülök a szálloda éttermében és kibámulok fáradtan az ablakon. 

Az öreg az autójában, egy kétszázas Mercedes, hó fehér, meg minden, ül és egy csomag salátalevelet tépdes – minden levelet külön-külön, a végeiknél, hogy ne legyen keserű, és rakja ki az ablakon rezzenéstelen arccal a szemetét, miközben kétpofára zabálja a maradékát, a vastag, eres leveleket, és hozzá valami kiflifélét is, meg húst, de lehet, hogy sajtot. Tulajdonképpen undorító amit csinál, de csak nézem, mert ő itt a tulajdonos, övé ez az egész kóceráj, ez a belvárosi szálloda vagy nyolc emelettel és úszómedencével, amit persze bezárt már, mert vendég egy szál sem, de őt ez egy cseppet sem zavarja a salátalegelés közben. Nézem, hogy milyen förtelem ez az egész rágicsálás, nyammogás, hogy milyen kis töpszli figura, kurta, arabos bajuszkával, pók hasával, bokában végződő barna nadrágjával – olyan öreg suttyónak tűnik, pedig valódi föníciai, a görög írás alapjainak megteremtője, a tengerek meghódítója, szóval lenne mire felvágnia – de ő csak a salátát vagdossa, vagdossa kifelé a kétszázas merci ablakán, és néha böffent egyet-egyet a rengeteg zöldségtől. Nézem elborzadva, nézem őt és nézem a halmot; nézem, ahogy saját szállodája elé dobja förtelmes reggelijének maradékát.

Polüphémosz jut eszembe. Hogy miért?

Beirut I.

Nincsenek madarak? A nyomasztó korahajnali hőségben csak a közeli minaret müezinjének hullámzó kántálását és a tengerparti út forgalmának türelmetlen dudálását hallani. A szállodai szoba erkélyéről jól kivehető a szétlőtt és üresen álló Liberty Holtel kísérteties sziluettje és foghíjas neontáblája, néhány távoli toronyház sejtelmesen világító ablaka és egy rádióállomás csúcsfényei. Aztán csak korom sötétség és sós pára, amely rátelepszik az egész városra, mint egy hatalmas vattacsomó.

Lent, a szálloda bejáratánál apró kávézó üvegablakai mögül hallani fojtott beszélgetést. Messze érezni az égő vizipipák émelyítő illatát. Gyertyafényes helység, a bent ülők árnyéka kísértetiesen hullámzik a falon – egy alak lép ki, mankót tart a hóna alatt. Elbilleg az egyenes utcán. Autó jön, öreg Mercedes, hátsó lámpái nincsenek, megáll és egy nyurga kölyök ugrik ki belőle. Beszélnek valamit, aztán visszaszáll és tovább hajt. 

Jobbra lent az utca végén egy Phoenicia-benzinkút áll. Elolvasom a sercegő reklámtábla szövegét és magamban arra gondolok, hogy néha mennyire mulatságos dolog, hogy mindez igaz. Kutas lép ki a bódéjából, valamit matat egy csapnál, majd unottan visszasétál. Láncon függő fémkanna nyikorgása töri meg a csendesen monoton utcazajt. Olyan ez az egész, mintha megrendezték volna, minthacsak valami hatalmas katasztrófa előkészítése lenne. Volt idő, nem is olyan régen, amikor talán ugyanígy és ugyanezek az emberek, ugyanezek a zajok előzték meg a bombázásokat, vagy egy lesben álló gépfegyveres tüzelését. Volt idő, hogy ez így volt, de erre itt most senki sem gondol – viszont erre csak valamivel később jöttem rá.

Amit először éreztem, amikor beleszippantottam a korahajnali beiruti levegőbe, örökre itt lesz az orromban és az emlékezetemben. Úgy viszem majd magammal ezt a libanoni pillanatot, ahogy Salamon vitte annak idején a cédrusfákat.

Mosómedve

Recseg a hajótest, korhadt eresztékein feltartóztathatatlanul szivárog be a múlandóság felhígult üledéke. Inak, izmok, csontok, izületek – mind megannyi erőszakos ellensége a tudattalan gondolkodásnak. A test figyelmet követel: balra fáj, jobbra sajog, a tüdő levegőért sikít; a rettegés a test melegének poklából figyeli önnön erejét.

Jaj, mennyire nehéz már elviselnem magam!

Negyvenhatodik jegyzet

Egyszerű a képlet: az értékes dolgot az értéktelentől az értéke különbözteti meg. Paradox módon minél értéktelenebb valami, annál jobban ragaszkodunk hozzá, míg az értékeseket nem becsüljük, mert elbizakodottságunkban eleve a magunkénak érezzük. Később aztán kiderülhet, hogy semmi sem értékes (és ez többnyire ki is derül), de addigra már elvesztettük a józan ítélőképességünket, így mérlegelés nélkül állítunk fel elméleteket saját zavarodottságunkra és mentséget a bennünk kialakult értékválságra. 

Az utolsó állapot az, amikor a dolgok értékét az határozza meg, hogy birtoklom-e vagy sem, illetve az, hogy hatással van-e rám, vagy sem.

Negyvennegyedik jegyzet

[Tegnap hatalmasat buktam a motorommal a zuhogó esőben; jó nagyot röpültem és csúsztam a Pasaréti út aszfaltján, de néhány perc „tudat-pihenés“ után folytattam az utamat. Már nevetek az egészen. Lassan olyan vagyok, mint egy akcióhős a film háromnegyedénél, vagy egy emberforma robot, akiből kiállnak a rugók, de még mindig megy előre. Tiszta vicc, ahogy begipszelt csuklóval, szakadt bokával és meglehetősen „ambivalens“ belső tartalommal kergetem Teremtőmet a kísértésbe, vagy kirendelt Őrangyalomat a hiperaktivitásba. Meg nem mondom miért csinálom, de valami hajt előre, aminek még nem tudom az okát. Most viszont törött lengőbordával és néhány méretes vérömlennyel a mellkasomban mutathatok be újabb attrakciókat nem-létező közönségemnek; és ez így megy már több, mint fél éve.]

Kölcsönösség

Hogy elmúlt minden! Az új tavasz, a régi tél, elrohant mellettem minden és én nem is éreztem, hogy megfordult velem az idő, meg a világ is. Pedig fordult az, mind a kettő, mint valami kenetlen, nyikorgó szélkakas; nem észrevétlenül, nem sebtiben, hanem olyan komótos-félén, olyan dermedten lassún, ahogy az óbudai háztetőkön forogtak a bádogfigurák harminc évvel ezelőtt. Most meg itt állok az éjszakai Balaton parton, hallgatom a békazajt, a távoli, vízparti morajlást, az árbócok halk és monoton koccanásait és nem tudom, hogy mi változott meg, csak azt, hogy már semmi sem olyan mint volt, és azt, hogy ez már így is marad. 

A hajó tatjára nem fekszem ki. Ez nálam amolyan elvi kérdés, vagy inkább ösztönös undor. Oda nők szoktak kiterülni, akiket nem érdekel a vitorlázás, csak fekszenek lustán, mint egy gumimatracon és kelletik magukat a napsütésben. Aki a taton elnyúlik, az nem vitorlázik, hanem csak ott van és kész. Ámbár, üldögélni én is szoktam hátamat az árbocrúdnak döntve és nézem a vizet magam előtt – de az szemlélődés, figyelem és gondolkodás összessége, nem holmi unott ringatózás. Ez fontos különbség. Aki kifekszik, az behunyja a szemét és bármire gondolhat, aki viszont nyitott szemmel nézi a vizet, az szükségszerűen asszociál a környezetére. 

Lehet, hogy nincs igazam, de ez egy cseppet sem érdekel. Már hozzászoktam. 

– Kölcsönösség?! Olyan nincs! – nyikorogta sértetten a rozzant szélmalom és egyik lapátjával alaposan tarkón vágta az elcsigázott Don Quijotét.

Hamarjában nem is tudnám megmondani, hogy mikor kell folyóba lépni, és mikor kell állóvízbe. Mindkettő egyaránt fölkeveredik, ebben nincs különbség; mindkettőben felkavarodik az iszap, szürkére színezve a vizet, vagy (medertől függően) elmozdulnak a kavicsok új helyre telepedve, aztán egy újabb áramlás, vagy egy újabb örvény tovább gurítja, vagy éppenséggel a helyükre sodorja őket. Talán kiszámítható a mozgásuk, talán kaotikus, ki tudná megmondani? (Kép: Max Ernst, The Virgin Spanking the Christ Child before Three Witnesses, 1926)

Harminckilencedik jegyzet

Eszterrel olvasunk, ő az ágyon, én a fotelban. „Mit olvasol papa?“ „A filozófiáról. Te?“ „Én Sáráról.“ Visszafordul. Nézem, ahogy fekszik hason és mozdulatlanul olvas tovább. Kérdeznék még tőle, hogy milyen Sáráról, de nem akarom zavarni. Biztosan tudnom kéne, hogy ki az a Sára, így hallgatok szégyenemben, nem árulom el a tájékozatlanságomat. „Nem tudod milyen Sára? Ugye nem tudod?“ Meg sem fordul, csak kuncog magában. Kamaszos arcátlansággal kinevet. Ej ha! Elkap a méreg. „Miért, te talán tudod, hogy milyen filozófiáról olvasok?“ Hátrafordul. „Miért, van több is?“ Mosolyogva tovább olvas.

Az ember mekkora hülye tud lenni, ha zavarában nincs eszénél.

Harmincötödik jegyzet

Vastag piros filctollal a monitorom közepére vésem: A világ dolgok és sosem tények összessége! Erektől duzzadó hatalmas ököl folyik ki a képből, hogy iszonytató erővel vágjon álcsúcson, majd egyenként ráfeszülnek a csontos ujjak a gégémre és kiszakítják belőlem a saját, erőtlen hangomat. A hajam tépném, de nincs mivel. Se kezem, se akaratom, amivel új érzékszerveket növeszthetnék, amivel elérhetném, megtapinthatnám a valóságot. Rohadt világ ez, alamuszi patkányokkal teli férges kalitka; az alom ürülékes, ragadós és öntudatos. Mint a légy, úgy köpi be a világ a tényeket a középszerűség ocsmány és kiábrándító egyszerűségével.

Elmerülök a sárban, talán úgy nem leszek maszatos.

...ahol Füst Milánt olvastam

A törzshelyem, ahol Füst Milánt olvastam, és ahol egyedül szeretek ülni, mert besüt rám a nap.

Solnay Dénes, Asztalom, 2007.

... mint Füst Milán III. (töredék)

„– Az asszonyok nem szeretik a bölcseket. – Rendesen a gyors, fürge embereket kedvelik.”

A tárgyakhoz és emberekhez fűződő kapcsolatom már régóta ám-bi-vá-lens, hogy úgy mondjam. Legfőképpen a kényszer szüli ezeket a kötődéseket, bár nyilvánvaló, hogy akadnak közöttük kivételek is. A „meg tudod csinálni”, illetve a „meg tudom csinálni” mondatok és mondatrészek a mindennapos szóhasználatban olyan ’családi hagyomány’ félék, amelyeket megszegni férfiatlan és jószerivel lehetetlen dolog is, hisz ez a „tradíció” ránehezkedik mindenkire, ha kell, ha nem, és felőrli minden ellenállását. Ha valami nincs úgy, az azt jeleni, hogy még nincs úgy, de aminek úgy kell majd lennie, vagy különben … olyan nincs.

[...]

„Ne berzenkedj: kibírod 

/jobb híján/ a jót is.” (G.I.)

...mint Füst Milán II.

„Olyan vagyok, mint anyám, még a jóakaratom is erőszakos.“

Ülök az autóban és a kormányra meredek. A szélvédőt elborította már a pára, rajzolhatnék is rá, de nem teszem; csak bámulok magam elé és várom, hogy elmúljon minden körülöttem. Déjà vu télen, mint akkor, amikor nincs lélegzet, nincs kicsapódás, nincs langyos téli napsütés, de van meleg és szikkasztó kétely, és van süvítő hallgatás, percegés a műszerfal felől – áldott összeomlás: az igazság allegóriája. Igen, függő lettem, és az is maradok. Bejutottam a Kertbe és csodáltam a virágok sokszínűségét, ettem gyümölcsét, ittam tiszta forrásából, de túl soká maradtam tétlen, belefelejtkeztem nagyszerűségébe, miközben mások összetaposták a rózsákat és megették a fákról az érett szemeket. Bent maradtam, de kifelé vágyok; bent maradtam, de itt halok majd meg. Ülök az autóban és a kormányra meredek. Maszatok jelennek meg az oldalüvegen, kígyók, vonalkák, szavak – talán egy „A“, meg felkiáltójel; gondoltafoszlányok szutykos és hazug kivetülései.

Hű, indulnom kéne végre! „Dolgoznom“ kell menni, hogy legyen lágy kenyér, meg tükrös mézeskalács. Ezekre vágytam egész életemben!

… mint Füst Milán I.

„Halottak: Isten különös teremtményei.”

Úgy képzeltem, hogy amikor nagyapám meghalt és én kilenc évesen otthon feküdtem betegen, lázasan, akkor ő beült megint a vadászgépébe és felszállt, áttörte a földi gravitációt, a külső szférákat, a naprendszert, a galaxist, és csak repült-repült – és repül mind a mai napig – iszonyatos sebességgel a világmindenségben, a nem-múló végtelenben az üvegtetős vadászgépén, és néz ámuló tekintettel a mozdulatlan csillagködökbe, az ürességbe, miközben folyvást csak ránk gondol, akikben újjászületett.

„Hát nem elég szórakozás maga, az, hogy élek? – Az emberek ezt mily gyakran elfelejtik rosszkedvükben.”

Solnay Dénes, akikben..., 2007. január 28.

Ecseri

Tér az, amit magam köré teremtek, és amiben ezáltal valamilyen módon érzem magam, amiben tudatosan vagyok. Időtlen dolog ez, nem feltételez semmifajta rohanást, kapkodást, hogy ekkorra, meg akkorra; nem időzít és nem vesz el az időből, hanem mindentől függetlenül önállóságot teremt és felelősséget a kialakított térséggel szemben. Az én terem nem lehet démokritoszi „üres“, vagy „semmi“, de lehet „határtalan“, sőt, talán határtalannak is kell lennie, hogy elveszettnek, magányosnak érezhessem magam benne, vagy ostobának, ha épp ahhoz van kedvem. 

Reggel korán keltem, hogy kedvemre elpiszmoghassak a piacon régi dolgokra vadászva. Találtam is hamar egy múltszázadi dohányzóasztalt, megalkudtam az árussal és már vittem is az autóhoz, aztán vissza megint, hogy a szódásüvegek és régi cigarettatárcák között turkálva valami kincsre leljek. Volt ott harmincöt éves Kossuth, meg mezítlábas Fecske is egy bontatlan paklival, és szivardoboz temérdek, fém és papír egyaránt. Kis idő elteltével már az árusokat néztem inkább, mert a sok kacat között ők az igazán érdekesek, ahogy otthonosan mozogva a szétdobált, kirakott, kiállított lomok között kedélyesen üvöltenek egymással, vagy harsányan röhögnek ízléstelen vicceiken, ordenáré kiszólásaikon. 

Egy lámpára kezdtem alkudozni, a fiatal gyerek meg ordítva hívta az apját; jött is egy bumfordi figura, barna kordnadrágban, pörge kalappal a fején és mondja, hogy igazából a lámpát a feleségének vette, mert ilyen több nincs itt a piacon, ne is keressek, és nem adná el, ha nem lennék neki végtelenül szimpatikus, de az vagyok, meg fiatal is, kell hát egy ilyen állólámpa a lakásba, úgyhogy megválik tőle, de csak nehéz szívvel, és lássam csak, kivel hozott össze a sors, basszam meg, de neki a szíve akkora, hogy ad egy lámpaernyőt is hozzá, és ennek csak huszonöt így az ára, csak a felesége meg ne tudja… Én meg ott álltam egy kornyadt lámpával, meg egy meglehetősen „gatya“ lámpabúrával és az édesanyjába kívántam ezt a tenyérbemászó, tőről metszett tahót, de csak vigyorogtam, és a gyakorlatlan vevők modorában közöltem vele, hogy még gondolkodom a dolgon, és teszek is egy kört, aztán „majd meglátjuk“. Szegény anyám, otthon csuklott keményen…

Kimenekültem a piacról, beültem az autóba és a kávézóba hajtottam, hogy megszabaduljak az asztaltól.

A kávézó még zárva volt, csak a szakács volt bent. Adott avokádó-krémet, meg pirítóst, és kaptam tőle egy pohár narancslevet is, így aztán a hatalmas üvegablak mögül nézve a korcsolyázókat, megreggeliztem. Minden rendben volt már, nem volt lámpám, de volt finom reggelim, meg friss újságom az evés utánra.

Városfal

Füst száll fölfelé az elszívó irányába, meg-megtörve, kanyarogva, apró örvényekben, majd szétpukkanva, megint összevisszaságban egészen a rácsig. Mint a Sziklamecset szuffitáján az akantuszlevél, meg a csavarodó indák a boltívig, úgy hajtja a meleg fölfelé a fehér, szabálytalan füstoszlopot a porcsomós elszívórács sziszegő kürtőjébe. De hiába, lassan mindent beterít a pipa illata, rátelepszik az asztalokra, bekúszik a hajszálak közé, beissza magát a ruhába, a poharakba, a bútorkárpitba. Hideg szódát kortyolok és olyan érzésem van, hogy a buborékokból is az édes füst íze kerül a számban. Gyűrött, színes magazin fekszik előttem a kopott asztalon, halászok, meg tenger, hálók – vergődő halakkal…piros háttér előtt hatalmas fehér betűk, felirat, az ár, ha előfizetés, akkor olcsóbb, tavalyi dátum… Rácseppen a forró kávé, de nem szívja be a fényes papír, csak billeg rajta, ide-oda csorog, aztán megáll egy kis, sima pacában egy kardhal hátuszonya fölött. Az órámra nézek, fél három, lassan indulnom kell. A felhők mögül előbújik a nap és egy fénysugár megvilágítja a szomszéd asztal üveglapját. A falon Monet Impressiója, a levegőben Mandelbrot fraktáljai örvénylenek; én meg a kamerával babrálok, hogy valamit megörökítsek ebből a pillanatból, de aztán meggondolom magam, mert semmitmondó az egész, még nekem sem jelent semmit. Minek? Téma nélkül nincs mit tennem; nincs vele dolgom.

A szauna után letusolok. Állok a jéghideg zuhany alatt és gondolkodom. Vagy inkább emlékezem? A többiek már hideg rosét kortyolgatnak, én még húzom az időt, hogy egy kicsit lehűljek és magam lehessek pár percig. Nem keresem a társaságot, pedig jó lenne beszélgetni egy picit. Mindenki fáradt és ideges, sok a munka, meg a feszültség, de figyelünk egymásra, hogy ne legyen baj. Bámuljuk a kandallóban izzó farönköket, és cserszegi fűszeresre váltunk. Kellemesen hideg, bepárásodik tőle az üvegpohár. Kint koratavaszi meleg van – a tiszta égbolton jól látszik a Göncölszekér. 

Holnap talán sikerül bejutnom a könyvtárba és kivenni néhány jó könyvet, hogy folytathassam a munkát, de az sem baj, ha nem, mert Hemingway-t fordítok, és az mindennél izgalmasabb dolog.

Huszonhatodik jegyzet

Amikor esik, és mondjuk télen „tavasz“ van, és az énekesmadarak döbbenten fújják a magukét – az ember csak áll, figyeli, ahogy a gyapjúkabát szövetein át megnedvesedik a pulóvere, a bőre és a lelke – na akkor nem a legszerencsésebb egyedül lenni, és a múlt jelenvalóságának banális közhelyességén töprengeni. Rügyező természet januárban: éppen olyan csoda, mint örülni az elmúlásnak, vagy remegő kézzel színlelni közönyt, leplezni feldúltságot, mutatni nyugalmat. Semmi sincs rendben, sem múlt, sem jelen – csak a jövő, hisz az még nincs, ott még nem esik, ott még nem fáj a kéz, a láb, a szív, az ízület; a jövő, amiben megfér a remény és a kín, a boldogság és a hínáros magány. A jövő, ami sosem jön el, a jövő, az örök és hasztalan vágyakozás.

Nem tesz jót nekem ez az összezavarodott időjárás. Ha most Caesar lennék, akkor menten megreformálnám a naptárat, „feltámasztanám“ Jézust, tojást festenék vagy éppenséggel akár egy ártatlan bárány vérét kenném a szemöldökfára, hogy a bűneim büntetését – a várakozásért, az ott-maradásért – elkerüljem. Ha most Caesar lennék, már óvakodnék.

Szerpentín

Két térbeli pont, vagy test, amelyek különböző tehetetlenségi rendszerben vannak, illetve mozognak, rendelkeznek saját idővel, amelyet a teljes rendszer idejéhez kell számítani – írta Albert Einstein 1905 áprilisában beadott doktori disszertációjában. Ez azt jelenti, hogy föltételezzük: létezik egy mindenek fölött álló konstelláció, amelyben az említett inerciák „realtíve” autonóm módon elhelyezhetők és értelmezhetők.

Este van, ülök az autóban és hazafelé hajtok. Fáradt vagyok, ég a szemem a vezetéstől. A rádióból Bach h-moll miséje szól. Jól illik a h-moll mise az erdei kanyarokhoz, a mátrai csendhez, a magányhoz. Azt hiszem, Bach amúgy is jól illik mindenhez, vele nem nehéz jól éreznie magát az embernek. A kocsi mögé kötött üres lószállító néha nagyot ránt a kisbuszon, máskor meg becsúszik a kanyarba. A fordulóból kiérve egy picit fékezek, hogy ne sodródjon ki a hatalmas tömeg, de ne is csússzunk tovább. Ilyenkor kigyullad a féklámpa, az utánfutó oldalát piros fény világítja meg, aztán megint teljes sötétség lesz mögöttem, semmi sem látszik a tükörben. Az órára nézek, 18:34. Hirtelen nagyot lendül a busz, az utánfutó megbicskázik, a gyomrom egy pillanatra összeszorul. Megijedek, de csak egy másodpercre, ameddig úgy érzem, hogy az egész „szerelvénnyel” együtt mindjárt az erdőbe hajtok… „Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem”

    húgom hív telefonon, hogy nincs-e bajom. Mondom: nincs, minden rendben. Mögöttem piros fény, már „factorem coeli et terrae, visibilium omnium et invisibilium”, egy újabb kanyar, szemből távolsági busz… Minden rendben, mi lenne már?!

Gondolat, tett, szó – mind Isten hatalmas, kiterjesztett szárnyai alól.

Huszonharmadik jegyzet

Pergő másodpercek... Éjfél. Olyan lassan telik az idő! Kinyitom a szemem és álmosan nézem felpolcolt lábam alatt a könyvkupacot: Finály Henrik félig bőrkötéses latin szótárát, Az ezeregyéjszaka meséinek negyedik kötetét, két vaskos monográfiát a gnózis és a kétnyelvűség ókori helyzetéről, meg egyet a Holt-tengeri tekercsek kritikai kiadásáról. Zsibbadt bokám a szellem aranykorán, mint színes téglákból rakott, modernizált dóroszlopon nyugszik; fájó térdszalagjaim a tudatosságból a bódult sajgáson, egy obskúrus qumráni közösségen és Sahrazád érzéki hálószobáján át egészen Ciceróig hatolnak, majd valahol messze, Aeneas égő Trójájánál, vagy talán a bábeli toronynál letapadnak. Ínszalagok Guttenberg keménykötéses szefiráin át. 

Huszonkettedik jegyzet

Meglátni valamit, egy részletet, az egész töredékét, amely az egész nélkül talán nem is volna, vagy nem önmaga – nem az, ami. A rész csak az egész ismeretében lesz résszé; addig nem más, mint maga is egész, amelyet körüljárhatok, bekeríthetek, megismerhetek – fogalmaink szerint…

  Solnay Dénes, Hajó, 2006. december

In Our Time

Istvánnak túl sok könyve tűnt el az elmúlt időben, mert – mondják – könyvet lopni semszégyen… Ezt megelégelve elballagott egy pecsétkészítő mesterhez a pesti belvárosban, hogy magának „Ex Libris…” stemplit készíttessen. A kirakatban látott is egyet, így bátran belépett, hogy a magáét is megrendelje. Köszönt illedelmesen (ez neki balga szokása még ma is), és elmondta, mi járatban van, hogy neki egy „Ex Libris…” pecsétlő kellene, amelyiken a saját neve áll, meg, hogy jó neki az olyan, amilyent kint látott a kirakatban. A boltos nézett rá vissza bárgyú tehénszemekkel, mert ő az ilyen idegen beszédet nem szívelte, s kérte Istvánunkat, hogy ha magyarul mondaná mit akar, azt ő jónéven venné, s tán teljesíteni is módjában állana. Így azután barátunk angyali türelemmel megismételte a mondottakat, hogy néki olyan pecsétlőre volna olthatatlan szüksége, amelyen az áll, hogy „Ex Libris […] István”, ha lehetne… A boltos – talán mert érezte, hogy gyenge szellemű emberrel áll szemben – nem veszítette el Istentől kapott nyugalmát, s megpróbálta kibogozni ezt a kuszaságot: „Amilyen a kirakatban van? Mi van rajta?” Mondja neki István: „Hát ’Ex Libris Gerscher Jenő’, de nekem olyan kell, hogy az én nevem álljon a végén.” A boltos kicsit bátortalanul felnyitotta a pultot és a kirakathoz lépett. „Á, szóval ez! Értem!” Püffedt arcán büszkeség és megértés tükröződött: „Maga ugyan ettől a cégtől jött! Miért nem ezzel kezdte?! Helyes: a cég és a maga neve. Hogy hívják, mondja mégegyszer!”

Ahogy István kilépett az üzletből, a pecsétkészítő mester bódult megbocsátással pillantott utána a denaturáltszesz szagból, miközben azon tűnődött, hogy minek küldenek ilyen pipogya alakot céges pecsétet rendelni, meg azon, hogy akkor ennek a szerencsétlennek, vagy Gerscher Jenőnek a nevére állítsa-e ki az Ex Libris számláját. Ebben az országban semmi és senki sincs a helyén.

Sirályok

Jó volt állni és várni a hidegben, amíg a madarak ide-oda szálldostak; drótról drótra, korlátról korlátra, visítva, perlekedve egymással. Kamaszként sokat ácsorogtam a jéghideg parton és néztem, ahogy a robosztus vasstéghez dermedt uszályok fölött sirályok keringenek, rászállnak, majd kis idő múlva ismét a levegőbe emelkednek. Olyan ez, mint a dunai hordalék, amely mocskával körülfolyja a hajókat, néha el-elakadva a vastag kötélsodronyokban, de ha az ember másnap visszamegy, már nem ugyanazt találja ott.

Sok képet csináltam a sirályokról, a mozgásukról, meg ahogy a korláton ülve gubbasztanak a délutáni metsző, hideg szélben. Egyike-másika akkora, mint egy griffmadár; amikor aztán ezek a korlátra telepszenek a többi alatt meginog a drótkötél – ilyenkor ostobán verdesnek, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat, de sosem néznek arra, aki megzavarta őket.

Sunyi népség a sirály.

Solnay Dénes, Sirályok, 2006. november, Buda

(18) Tizennyolcadik jegyzet

(... a tizennyolc a szerencseszámom volt, de azt hiszem, hogy ez ma már mindegy. Az óvodában egy vasutas tárcsa volt a jelem, az általános iskola alsó tagozatában pedig tizennyolcadik voltam a névsorban. Amikor megtanultam a számokat a tizennyolc valamiért az óvodai bakter-tárcsára emlékeztetett, meg az iskolavégi bizonyítványosztás dátumára, így magamban elhatároztam, hogy ez a szám csak jó lehet – összeköti a múltat a jövővel. Később, az első könyveimet, a BBC kiadásában megjelent Shakespeare-kötetek darabjait is tizennyolc forintért vettem, amit akkor égi jelnek tekintettem, és nagyon elhibázott következtetéseket vontam le belőle a későbbi pályámat illetően…

Mára valahogy kifulladt bennem az ilyen ostoba számmisztika. Ez is csak egy olyan szám, mint bármelyik másik, néha szerencsés, néha nem – már nem érdekel. Nem hiszek a számokban és a szerencsében sem.

Ma, tizennyolcadikán sajog a bokám… ez az, ami biztosan van, no meg persze én is, hisz sajgok. Ember-érv.)

Reccs...

Talán végre el kéne fogadnom, hogy nem vagyok már fiatal. Sem a testem, sem a lelkem nincs berendezkedve hirtelen jött viszontagságokra, sokat próbált izületeimet nem kínozhatom a végtelenségig. A fizikumommal még nincs baj, erőm még lenne a sporthoz, de talán egy másik terepen kevesebb megpróbáltatás érne. Vagy akkor az már nem is lenne izgalmas? Kit érdekel az, amiben nincs valami olyan, ami túlmutat az ember saját lehetőségein, ami meghaladja a tűrőképességét?

Nem, ez is csak virtuskodás, de most a testem alulmaradt, és még csak nem is haragudhatok rá. Elmúltam harminchat, nem bánhatok kedvem szerint magammal – végül is, mire számítottam? Az akarásnak is meg vannak a korlátai.

Azért mégsem olyan rossz a helyzet. Végigment. Semmi sem volt, tét nélkül való gyakorlás, mégis végigment szakadt bokaszalaggal is. Az akarat még nem öregedett, sőt! Az öregséggel jön csak meg igazán, hogy később észrevétlenül aggkori szamársággá váljék.

Koraöregkori győzelem? Ki fölött?

Lánchíd

Vagy fekete, vagy fehér; vagy árnyékos, vagy napsütötte. Ezen túl meg rohad a világ, szétkorhadtak tartópillérjei.

Solnay Dénes, Lánchíd, 2006. november 15. 14:36, Pestről Budára

Éjfélkor, 2006. november 13-14. [23:53-0:48]

Milyen kár, hogy az egészséges psziché képtelen magát kívülállóként vizsgálni. Mint a rétisas, amelyik hosszan lebeg kiszemelt áldozata fölött, vagy főnix-madár, az egyiptomi Bennu, hogy szilárd ponton álljon az ítélet – úgy venné szemügyre a józan ítélőképesség önmagát. Res extensa és belső megtapasztalás.

Csöpög a konyhai csap. Ütemesen és idegesítően pereg a víz a fém mosogatótálcába; hangja összeolvad a falióra kattogásával. Őrjítő zenebona az éjféli csöndben. Hemingway-t olvasok, a Vándorünnepet, a lámpa fénye éppen megvilágítja a széttárt könyv lapjait. Kint az utcán autó hajt el, motorja üvölt, ahogy kapaszkodik a hegyre. Reflektorok fénye szalad végig a könyvespolcon a hátam mögött, aztán sötétség és csönd lesz.

Nagyon jó dolog Hemingway-t olvasni ősszel, mert könnyebb megérteni az írásait átszövő halál jelentését. A Vándorünnep viszont inkább nyári, vagy tavaszi olvasmány, de ha az emberre rátör ősszel a rosszkedv, akkor éppenséggel ezzel is olthatja magában a természetes halálszomjat.

Talán valóban igaz, hogy kinek-kinek a saját generációjában kellene keresnie a művészi megnyilatkozásokat, mert az elvont gondolkodás igazi megértését csak a maga korában sajátíthatja el – ahogy ezt Gertrude Stern pedzegette Hemingway-nek Párizsban. Persze nem kell feltétlenül túlzott elvárásokat támasztani a magunk korosztályával szemben, hiszen gyakran az elvontnak tűnő gondolatok mögött olyan közhelyek rejteznek, melyeket később, más generációk, más értelmezők mosolyogva dobnak félre. Az, hogy valami időtálló, természetszerűleg csak az idővel bizonyítható; azzal, ahogy nemzedékek sora próbálja kiolvasni belőle a maga problémáira adott válaszokat, vagy érzi éppenséggel provokatív kérdésföltevésnek.

(„génération perdue”, és a többiek? Mi talán azok vagyunk? A nagyszüleink generációja nem veszett el – vagy meghalt, vagy túlélt legalább egy világégést, de tudták, hogy hol a helyük. Aztán jöttek a szüleink, de őket már megzavarta az elődök kérlelhetetlen és ösztönös élnivágyása, ezért egyfolytában az elveszettségről álmodoztak. Legtöbbjük megtagadta a családi rítus minden formáját, hogy mesterségesen kiüresített életterét műanyag, „komfortos” és nagymértékben deszakralizált mindennapisággal töltse fel.)

No persze, senki sem lehet próféta a maga hazájában; ehelyett ugyanazt az utat kell bejárnia minden gondolkodó elmének térben és időben, mint amelyet Jónásnak kellett, hogy aztán az élettől megcsömörlötten, gutaütötten és az isteni igazságtalanságtól lesújtottan üljön egy szobában – ahogy Nietzsche tette –, és a jótékony katatónia labirintusában piheghessen élete alkonyán. Ilyenkor talán még ott köröz a főnix-madár, még legbelül ott van a res cogitans.

Tizennegyedik jegyzet

Nincsen olyan erős fájdalom, mint amilyet magunknak tudunk okozni. Ha készakarva tesszük, akkor csak önámítás az egész, de ha ügyetlenségből, vagy a kellő körültekintés hiánya miatt, akkor jobban fáj, mint bármi más. Hódoljunk a keleti gondolkodásnak! Akkor megóvhatjuk magunkat a vágyakozásaink által okozott gyötrelmektől! Ne szeressünk semmit, mert minden elveszthető, ami megszerezhető, vagy amit megszerzettnek vélünk. A világ, mint egy kivénhedt szajha, nevetségesen torz eltökéltséggel kelleti magát, hogy ábrándos naivitásunknak úgy tűnjék, mintha tények vennék körül, hisz érzékszerveink állandó kapcsolatban állnak velük, de a valóság ennél sokkal egyszerűbb. Az érzékek egy életen keresztül próbálják elhitetni a szellemmel, hogy minden külső dolog tapasztalati úton megismerhető, aztán jön a valódi belső megtapasztalás és rájövünk, hogy nem létezik semmi, minden csak imitáció, minden csak belőlünk és a vágyainkból ered. Szellemünk e földi periódusában a hazugságok kimeríthetetlen tárházában vesztegel, hogy aztán egy megálmodott üdvözülés (vagy éppen pokolra jutás) víziójával gazdagabban hunyjon ki végérvényesen, mint egy magába roskadt, kiégett csillag.

Ragaszkodni valamihez csak az érzékszerveinken keresztül tudunk egy olyan világban, ahol maga a világ sem képes megállni önmagában, csak egy másik szellem, egy Világlélek erős vagy reszketeg tenyerében, egy üres és buta – mint a vásári-bohócok ripacskodása – magamutogatásban; így ragaszkodásunk nem lehet más, mint önmagunk, vagy önigazolásunk szánalmas karikatúrája. Az akarat nem elég, ha nincs mögötte az anyag, amely kénye-kedve szerint mutat szamárfület minden jónak, amit elképzelni képesek vagyunk, vagy ami egyáltalán bekövetkezhet. Akarni valamit: a vágyak határtalan túlburjánzása; és ezek többnyire nincsenek összhangban a szellem teherbírásával. Mint egy kifakadt kelés, ahogy mocskos, csatornaszagú tartalma végigcsorog a testen, úgy folyik ki az akarva-szeretés a lélek külső szefiráján. Végigcsorog a vékony hártyán, behálózva, ahogy testet az erek, aztán összeroppantja az egész gubót, mint kígyó a tojást. A fájdalom erős, a szabadulás kiábrándító.

Skizofrén

Ma délután találkoztam saját magammal a Kecskeméti utcában. Jöttem szemben az utcán, és rendkívül törődöttnek látszódtam. Meg is állapítottam, hogy nagyon rosszul nézek ki, de aztán megnyugtattam magam, hogy legalább szellemileg minden a legnagyobb rendben. Mondtam is magamnak: Hé öreg, elég pocsékul nézel ki! Én itten nem sétáltatnám a hullámat! Belém kötöttem. Nagyon irritáló voltam, ez nem vitás. A falhoz húzódtam óvatosan, mint egy döglődő patkány és ott próbáltam előlem menekülni. Az izmaim megfeszültek, a kezem ökölbe szorult, és magabiztosan figyeltem a meghunyászkodásomat. Na mi van kispajtás? Húzzál már el innen! Virtuskodtam – míg a másik szűkölt, hogy lássam, milyen bátor vagyok. Az egész csak egy pillanat volt, egy fél perc se talán. Szavakban már én vagyok az erősebb nálam.

Velem

Esik a hó, és én lassan egy hete itthon gubbasztok. Borzasztó ez a bezártság. Eszembe jut, amikor húsz évvel ezelőtt szüleimmel Velemben töltöttük a telet; először az alkotóházban, később átmentünk egy falubeli parasztházba. Nagyon szép volt, kint derékig ért a hó, bent pedig a háziak kemencében kenyeret sütöttek – a sparhelten meg egy nagy kondér csülköskáposzta böstörgött. A hosszú, lankás kertben almafa állt, vagy három is; a téli almák ott csüngtek rajtuk összeaszva, jégburokban. Le is szedtem belőlük párat, de mikor végre felolvadtak, olyan volt az ízük, mint a liszté. Apám egyik este kerített valahonnét egy lovasszánt, amivel messze kimentünk a határ felé; szegény állatok panaszosan nyihogtak, meg prüszköltek az erőlködéstől, mert a nehéz faszánkó rendre megfeneklett a méteres hóban. Ültünk a dohos, vászonszagú sátorponyvák alatt, hallgattuk a busafejű, kapatos kocsis szitkozódását és néztük a téli éjszakai égbolt csillagképeit. Többre nem is igen emlékszem, csak a szikrázó havas tájra, a farkasüvöltő hidegre és a temérdek ragyogó csillagra. Kicsit olyan volt ez, mint amikor a hazafelé tartó Baradlay Ödön átvágott a Szmolenszk és Orsa közti térségen – emlékszem, ez akkor is az eszemben volt, de farkasokkal ott még nem találkoztam.

"Die Welt ist die Gesamtheit der Tatsachen, nicht der Dinge."

Vannak szavak, amelyeket nem mondunk ki, vagy ha sunyin, a szájszegletünk széléről, szemlesütve mégis kimondunk, akkor rossz érzésünk marad utána. Nem kell feltétlenül káromkodásnak, vagy káromlásnak lennie ahhoz, hogy szégyenérzetet keltsen bennünk, elég ha valami olyanhoz kötődik az emlékezetünkben, amitől undorodunk, vagy ami tisztázatlan. Ilyenkor ott állunk, figyeljük a saját gesztusainkat, miközben révült lassúsággal, vagy erőltetett sietséggel próbálunk elsiklani a kimondott szón, és új mederbe terelni a beszédet. Mint aki ki sem mondta, dünnyögünk, mormolunk – majd nagy levegőt veszünk, tettetett lelkesedéssel új lendületet adunk az elharapott mondatnak egy új megvilágításban, egy új környezetben – jaj!, egy új kon-tex-tus-ban… és repítjük tovább hazugságba ágyazott mondókánkat.

Megtanultam már, hogy a dolgok nem olyanok, amilyennek látom őket, hanem olyanok, amilyenek önmagukban is lennének, ha nem vennék róluk tudomást. Ha úgy tetszik, mondhatom ugyanezt Heideggert, illetve Leibniz-et parafrazeálva: a dolog létezése nem függ attól, hogy tudok-e róla egyáltalán, vagy, hogy ismerem-e külső vagy belső tulajdonságait. A dolog teljesen független tőlem, nem szorul rám.

"Bizonyos [...] s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van."

Szomorú igazság ez, de úgy tűnik, a világ megvan nélkülem is, nélkülünk is. Sőt! A fák zöldek, a hegyek magasak (vagy éppen lankásak), a Nap pedig minden reggel fölkel keleten és lenyugszik nyugaton. Minden olyan, amilyen, és „teszi a dolgát” – de egyiknek sem jut eszébe, hogy például az „ambivalencia” kifejezésen merengjen. Ilyen haszontalan és hazug dolgokat, szavakat, gondolatokat csak mi vagyunk képesek kitalálni, kimondani és átélni.

"Die Welt ist die Gesamtheit der Tatsachen, nicht der Dinge."

Naplójegyzetek 1986-ból

Galyatető-vignetta

Leszegett fejjel rohan előre. Szájában cigaretta ég. Kívül maró gúny, belül a páni félelem. Szórjatok szét! Szórjatok szét! Látja a célt, a házat, a hullámzó erdőt. Már a nyomában van; már hozzák a követ. Már érzi a zsíros föld szagát. Kinéz a színpadról, mosolyog, megáll. Vár, vár. Az óra üt, a rugó kipattan, a fej lehanyatlik. Nincs vér, nincs áldozat. Nincs halál.

***

ógörög-vignetta

az idő mind vissza:

pereg a múlt, s eljő 

a jelen

a függöny meglibben, előlép, meghajol. se taps, se ováció. a székek üresek, az ajtók bezárva. a hegyek felöl könnyű szél, felkavar port, emlékeket. visszalépne, de már nincs hová. alatta deszka reccsen. már nem szó, de valóság: megremeg a föld, dörög az ég és felel a hullámzó, távoli visszhang. varjak vijjogása. nyüszítve térdére rogy.

***

Monet-vignetta

Fehér fal. Rajta kopott, sárga keretben egy festmény apró szögre akasztva, kényszerű tétlenségben. Tengerpart az apró, színes házak előtt. Talán hajó is ring a vízen, s vasmacskája mélyen a fehér falba eresztve pihen.

Kilencedik jegyzet

áll az üvegajtóban és nézi a gyereket mintha magát látná a többiek is azt mondják mintha őt látnák visszanéz a melegítőlámpa alól most sír még csúcsos a kis feje a megterheléstől neki sem volt könnyű pedig nem volt komplikáció na persze ha megkérdezik az anyát őt úgy szétvágták mint egy dinnyét folyt ki az édes piros lé most fekszik egy fehér pokróc alatt és fázik máskor is szokott nem újdonság és akkor bemegy megáll mert még ijedt és már meg sem nyugszik 

Kemenes utca

Egy fekete alak áll a körfolyosón az ablakommal szemben! Magas, szoborszerű teste, széles válla és hosszú fekete kabátja olyanná teszi, mintha El Greco Assisi Szent Ference nézne rám egy elnagyolt és félelmetes huszonegyedik századi látomásban. Megborzongok. Óvatosan felülök az ágyban és belebámulok a félhomályba. Az alak még mindig ott áll mozdulatlanul; megnyúlt, vékony teste kicsit komikus, és arra vár, hogy történjen valami.

Egy arctalan fekete alak áll a körfolyosón, az ablakommal szemben és én érzem, hogy befelé bámul a szobámba! Magas, szoborszerű teste, széles válla és hosszú fekete kabátja olyanná teszi, mintha El Greco Assisi Szent Ference nézne rám. Megborzongok. Óvatosan felülök az ágyban. Az alak ott áll mozdulatlanul, megnyúlt, vékony teste, mint a halál pillanata. A halálé, aki vár, hogy valami történjen.

A halál fekete alakja ott áll velem szemben a körfolyosón, mint Assisi Szent Ferenc! Megborzongok. Felülök. Megnyúlt testem, akár egy El Greco figura. Várok, hogy történjék valami.

Fekszem az ágyban és a halálra gondolok.

Hetedik jegyzet

Nehezen lélegzem. A kavicsokat a cipőmön át is érzem; belenyomódnak a vékony gumitalpba, mint egy természetes lúdtalpbetét. Nem figyelek a lábamra, ezt mégis erősen az emlékezetembe vésem. Nehezen lélegzem. A sós levegő olyan irtózatos erővel csap az arcomba, hogy el kell fordítanom a fejem – háttal a szélnek talán képes leszek tele szívni a tüdőmet. A méteres hullámok újabb sós permetet lövellnek szét; belepi a hajamat és a tarkómat. Tudom, hogy a kezem is ragadni fog, mert biztos, hogy majd valamikor végig törlöm a nyakamat, vagy beletúrok a hajamba, hogy kiigazítsam, amit a szél összeborzolt. Olyan a testem most, mint egy vitorla, bármerre fordulok, mindig szélben állok, dagadó, kopott vászonruhámmal és elszabott, kirojtozott életemmel. Gondolom, ha napszemüveg lenne rajtam, legalább a szemem nem menne tele homokkal, de mert nincs, ezért csak hunyorgok és állok ott dülöngélve, mint valami régi olasz filmben a száradó lepedők. Nehezen veszem a levegőt. Fölöttem sirályok köröznek, éles hangon visítva szállnak el a hálókészítők kátrányozott faházai felé. Az egyik visszafordul, tesz fölöttem egy kört és elröpül.

Klein Tomi

Talán tényleg voltak világok, amelyekből hiányzott a bűnbocsánat – ezért elpusztultak, hogy egy új forma, egy új minőség jöjjön létre belőlük. Létrejött, pergett a megújult idő, meg vele együtt a történelem. És a bűnöket megbocsátották, mert lassan nem maradt nemzedék, amelyik tisztában lett volna a szenvedés valódi tulajdonságával.

„A Szécsényből elhurcolt három éves Klein Tomi és édesanyja, Dr. Klein Sándorné Auschwitzban haltak meg.” Ez egy történeti tény, amely búvópatakként csörgedezett az 1944-45-ös évekből a XXI. századba – miközben szépen lassan elvesztette valódi mögöttes tartalmát. Nem azért, mert a mondat egyes elemei mára ismeretlenek lettek, hanem azért, mert a mondathoz – az ilyen fajta mondatokhoz általában – fűződő emocionális kötődésünk elkopott. Ma mindez nem történeti tény csupán, hanem elsősorban és legfőképpen: információ, amely a különböző indíttatásokból fakadó kutatások tárgya lehet, s ettől észrevétlenül és talán paradox módon egyre távolibb, homályosabb lesz. A vizsgálat már nem a kis Klein Tomiról és nem az édesanyjáról szól, hanem egy hatvan éve véget ért háborúról, egy népről – nevezetesen a zsidóságról és a gonoszról, mint morális kérdésről. Auschwitz és az ott lemészárolt temérdek lélek emléke a modern kor mitológiája lett. Lehet tőle borzongani vagy róla beszélni, hinni, morbid tréfákat csinálni – de lehet akár tagadni is. Mint az ókor tette az Olümposszal és az ott lakó istenekkel, akiket a dinamikusan terjeszkedő kereszténység szorított ki a mindennapiság szintjéről és tette őket először kérdésessé, majd értelmetlenné, végül a múlt allegóriájává. A Klein-család elpusztításának, vagy a holokauszt tényének emlékét ugyan az a mesterséges prüdéria száműzi mindennapjainkból, mint amely mindennapjaink hamis Auschwitz-képe fölött őrködik. Ez az a prüdéria, amely haláltábor-kirándulásokat szervez Lengyelországba; amelyik Nobel-díjat ad zsidó szenvedéstörténetekről szóló regényeknek; amelyik tolerálja a másságot, amelyik észrevétlen átsiklik elismert személyek antiszemitizmusán; ez az a prüdéria, amely ebédlőasztalánál tűri az rasszista vicceket, amely értetlenül nézi a világ eseményeit – amely a hírekből értesül. És ez a prüdéria volt az, amelyik szánakozón figyelve a szécsényi deportálásokat, Klein Tomit a hajnali kakasszóra kelve elfelejtette és soha nem is kívánta felidézni jó emlékezetébe. Klein Tomi tüskére nyírt hajával, pici, vajszínű ingecskéjével, szandáljával és a jövőben bizakodó ártatlan gyerek tekintetével együtt elhamvadt egy kemencében. Áldott legyen az emléke!

Lassan eltűnik egy nemzedék, amelyik tisztában van a szenvedés valódi tulajdonságával. Mert a szenvedés nem pusztán fájdalom. Több annál. A szenvedés és félelem nem választhatóak el egymástól. Hogy milyen viszonyban állnak egymással? Mindegy! – legfőképpen akkor, ha az ember benne él. Mondjuk annak, akit meztelenre vetkőztetve, perceken át lökdösnek a hideg őszben, majd egy égő gödör előtt tarkón lőnek. Mondjuk annak, aki még életében szörnyethal, mert látja, ahogy ezt teszik másokkal, vagy teszik a családjával. Lassan eltűnik egy nemzedék, amelyik testközelből érezhette a szenvedést magát. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy a nemzedék minden tagja szenvedett, hanem csak azt, hogy része volt benne: kinek, milyen. Volt aki adta és volt, aki kapta – miközben volt olyan is, aki kívülállóként döbbenettel, elborzadva, bujkálva és passzívan figyelte őket. Ez utóbbi volt az, aki közemberként hallgatott, aki katonaként teljesített, aki utólag elmagyarázta. Ő volt a polgár – aki Klein Tomival együtt szállt a sírba –, de föltámadott és újult erővel kiabálja a prüdéria diadalát, míg a Klein-család két tagja örök álmát alussza egy jobb, igazságosabb világban.

***

1934-ben megjelent könyvében Márai Sándor a következőket írja: „Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a »béké«-ben, sem a gyógyulásban. A megriadt kispolgár szűkölt mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alkudozni. Az élet tájait baljós világítás hatotta át. […] Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött.” (Egy polgár vallomásai).

Mi a polgár fogalma, amelyet Márai 1934-ben már csak mint kispolgár vél megtalálni a világban? A polgár először is minden tekintetben szabad, de ez a szabadsága csak törvényes keretek között képzelhető el, és ennek gyakorlásában nem befolyásolhatja mások érdekeit. Másodszor, a polgár magántulajdonnal rendelkezik, amely része egy nagyobb konstelláció – nevezetesen az állam – egészének. Ez a tulajdon lehet alapja azon kiváltságának, miszerint sem gondolataiban, sem pedig hitében nem befolyásolható. 1920 őszén (a numerus clausus-szal) a XX. századi magyar polgárság egy olyan úton indult el, amelynek már 1945 tavaszán a végére ért. Nem volt hosszú az út, de annál rögösebb, dicstelenebb – és a végállomás: a majdnem totális megsemmisülés. Ami utána maradt: szégyen, zavar, kiábrándultság, önmardosás, magyarázkodás, felejtés. (Amikor Bajor Gizi férje, a sikeres főorvos 1948-ban egy délutáni órában magába fecskendezte a túladagolt morfiumot, nem remélte, hogy megéri a másnapot. Később az őt meglátogató Márainak csak annyit mondott: Féltem. A gondolkodó elmét nagyon túlterhelte a XX. század.)

Nem az antiszemitizmus okozta a polgárság eltűnését. Ennek több oka is volt. Egyrészről, a polgárság mint olyan nem volt antiszemita. Ennek is két oka volt: az egyik, hogy tagjai között jelentős mennyiségű zsidó volt; a másik, hogy éppen ezért az asszimilálódott (neológ) zsidó kultúra része lett a polgári világnak. Másrészről, a polgárság mint olyan nem volt filoszemita. A polgárság öndefiníciója nem teremt alapot az ilyen jellegű másság deklarálására. Jogállása pusztán csak morális különbségtételre jogosítja – annak eldöntésére, hogy valami jó vagy rossz, de ezt is csak a tulajdonviszonyok és gazdasági érdekek mezsgyéjén. Furcsa, görbe tükröt tartott a holokauszt története mindennek, hiszen az úgynevezett polgárság pont ezen érdekek alapján tágította ki jogkörét.

Amikor az 1939-es második zsidótörvény 1. §.-a kimondja: „A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törtvényhatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése lőtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgy szintén a felsoroltakon a jelen törvény hatálybalépése után született ivadéka”, és a polgárok némák maradnak (Máraival szólva: „...bűnös minden magyar, aki megmarad helyén ezidőben...”) vagy rosszabb esetben helyeslően bólintanak, pontosan saját értékrendük fölött törtek pálcát. A polgár-fogalom nem bővíthető ki úgy mint „zsidó-polgár” vagy „keresztény-polgár”, mivel ezek önellentmondások, helyette helyesebb lett volna a „magyar polgár” és „zsidó vagy keresztény ember” használata. Sok ártatlan ember élete múlott volna ezen a felismerésen. Voltak – mert tagadhatatlanul voltak – olyanok, akik végiggondolva mindezt menteni próbálták polgártársaik életét. Ők voltak az igazi polgárok, és talán még azok lettek azzá, akiknek ezt az értéket valahogyan tovább adták. A többség azonban behunyt szemmel és süket fülekkel „tette a dolgát”, hogy később a túlélési ösztönre hivatkozva menthesse tétlenségét.

***

Lassan eltűnik egy nemzedék, amelyik testközelből érezhette a szenvedést magát. Helyét mára egy új, önimádó és sikerorientált generáció vette át, amelyik számítógépes játékokból és filmekből véli „ismerni” az erőszakos halál valódi természetét. Ez a nemzedék bátor, nem fél semmitől.

Van mitől tartania megint a világnak.

"...vagy éppenséggel 'túléli'-e magát..."

„Elfelejtjük a bűnünket, ha másvalakinek meggyóntuk, csakhogy az a másvalaki nem felejti el.”

Esterházy Péter:  Kis Magyar Pornográfia

        „Egy infánsnő

jön le a lépcsőn. Olyan méltóságteljes közvetlenséggel. Ki tudja! Talán már régen ismerős ebben az öreg, pesti házban. A lakásokban, az emeleteken, a lépcsőkön. Na persze! …

        A lakók egyszer eltűntek ebből a házból. (Hová tűntek?) De aztán néhányan mégiscsak visszaszivárogtak. (Honnan?) De, mintha sose ismerték volna egymást. Valami szégyellnivalójuk lehetett. Tétova, félénk köszönések, ha véletlenül összeakadtak a gangon vagy a lépcsőházban. Elsurrantak egymás mellett.”[1]

        Nem, ez nem pusztán ’hallgatás’, hanem valaminek az elhallgatása: így-úgy, ezért vagy azért. És amikor ez a valami már se szó, se beszéd, akkor úgy tűnik, hogy az elhallgatás elfelejtés lesz. Ha most hangosan kimondom és leírom: „elfelejtettem”, egyszersmind megpróbálom elrejteni azt, amire nem tudok vagy nem is akarok emlékezni. A felejtésben mindig ott van az, amit elfelejtünk.

        És ez fokozható, úgy mint: nem pontosan emlékszem, tehát inkább… (Hogyan is volt ez?) A nagyszüleim emlékeznek még rá – de nekik könnyű, mert van mire emlékezniük. Erre, arra. Ahogy dédapámnak is, akit a kommün alatt egyszer feljelentettek. Ilyen rövid idő alatt nem is lett volna többre lehetőség. Vagy legalábbis ő ebben reménykedett. Volt egy bérháza az Ipar utcában, ahol állítólag Fiedler Rezső, a későbbi Tanácsköztársaság kormányának helyettes munkaügyi népbiztosa bérelt lakást. Rendben fizetett, halk szavú ember volt, a szomszédokkal mindig előzékenyen viselkedett – dédapámmal szólva: rendes bérlő volt. Aztán jött Kun Béla és Fiedler munkához látott. Buzgó lelkesedéssel és lankadatlan szorgalommal szinte minden lakót feljelentett a házban, köztük és talán elsősorban dédapámat is, ami a Vörös Őrség, a Cserni-különítmény és Szamuely Tibor fényében komoly aggodalomra adhatott okot. Ám egyszer mindennek végeszakad és tizenkilenc augusztus elsején Fiedler elméjében egy pillanatnyi emlékvesztés következett be – egy elfelejtés. Nem úgy dédapáméban, aki rabiátus ember lévén súlyos dolgokat gondolt, de mert jogászként törvénytisztelő és legfőképpen úriember volt, csak emlékezett. Aztán, egy pár nappal később nem kerülhették el a találkozást. Dédapám befelé, Fiedler kifelé mentében állt meg a kapualjban és nyúlt a hatalmas rézkilincsért. Nagy pillanat lehetett – a korszakok fölött álló spion, szemben a mindenkori nyárspolgárral. (Sokszor elképzelem, ahogy az esti lámpafényben a sárga vakolaton kirajzolódik a két álló alak sziluettje; az ormótlan faajtó kinyílik; meglátják egymást; dédapám emelt fővel, Fiedler lesütött szemmel várakozik.) Ekkor – ahogy a családi brevárium emlékezik – dédapám egy hatalmas pofont kevert le Fiedler Rezső helyettes munkaügyi népbiztosnak az „Anyádat Fiedler elvtárs!” felhördülés kíséretében, aztán mindenki ment a dolgára, kivenni részét marokszám a huszadik századi magyar történelemből. Eddig az emlékezés, ahogy én emlékszem a Tanácsköztársaságra.

        A felejtésben mindig ott van az, amit elfelejtünk. Iszonyú kötelesség az emlékezés![2] És amikor – Tandorival szólva – a Sátán körbemutogatja Jézusnak a világot, a világ számára nem marad más, mint a felejtés. Elfelejteni azt, amire emlékezni kell, amit nem szabad felejteni: ez a morál borzongtató körforgása, a Circulus Vitiosus. A hideg októberi ködben csizmák ütemes csattanása a nedves macskakövön, talán a budai Várnegyedben, talán máshol. Azután visító vadászgép üvöltése és robbanás. Becsukom a könyvet, elég az emlékekből. Jóbot a Teremtő repítette végig a világ menetén, nagyszüleinket a Sátán.

        És megvan-e még az az otthon?[3] A lakók egyszer eltűntek a házból. De aztán néhányan mégiscsak visszaszivárogtak. Vissza az üres lakásokba és azokba, amelyekben már mások laktak. Amelyeket (így-úgy) elfoglaltak és amelyekből a történelem minden nyomot igyekezett kitörülni. Nem voltak már jelek és nem voltak ajtófélfák sem, csak üres, meszelt falak és magányos díszek ostoba összevisszaságban. (Kitől, hogyan?) És volt szemét és törmelékszag, meg kongó körfolyosók visszhangja a nyomasztó csöndben. Neszezés, halk surranás… (honnan?, hová?). A búvó otthoni táj talán ott volt a langyos kályha tövében, a csupasz villanykörte vakító fénykörében, ahol az Írás kátránytól megsárgult hártyavékony lapjai sercegve égtek el az olcsó dohánylevéllel. A felejtés a történelem apokalipszise, a pusztítás spiritusz rektora.

És akkor még az akadékoskodó perlekedni mer a Mindenhatóval? Aki Istennel vitatkozik, az feleljen neki![4] De a régi lakók nem pöröltek, nem is kérdeztek, csak emlékeztek. Emlékeztek arra, ami Isten előtt Jóbhoz hasonlóvá tette őket, emlékeztek a fekélyre, amely két évezred alatt gennyedt el és amelyet a történelem próbált örökre kimetszeni az öregedő testből. Mert a lakók még ezután sem kérdeztek vagy perlekedtek. Csak emlékeztek – nem úriemberként, de nem is félelemből. (Miért is?)

        (Pergő filmkockák fekete-fehérben:) Egy fiatal, egy öreg. Állnak a ház előtt. Beszélgetnek. A fiatal, fején szalmakalap, hatalmas szakálla fölött karikás, fáradt szemek; az öreg, nyakában kasmír sál, túlontúl elegáns – a kezével magyaráz. Értik egymást, mert van közös nyelv és van közös élmény. Kétezer éve ismeri az öreg a fiatalt és tudják: van nyelv, amelyet egy közös élmény hívott életre és amelyet talán csak itt, ebben az utcában és ebben a házban értenek meg. A fiatal emlékezni próbál, az öreg felejteni. Emlékezni, felejteni, emlékezni… Iszonyú kötelesség az emlékezés!

Későtavasz volt vagy koranyár – én úgy képzelem (és egy félig igaz történetnél a körülmény manipulálása erősen ajánlott, de legalábbis megengedett) –, amikor a hatalmas platánfákkal szegélyezett városligeti sétányon Simon Balázs és Sándor Iván egymás mellett ballagva beszélgettek. Talán a Munkácsy és a Benczúr utca sarkán találkoztak, nem messze Balázs lakásától, onnan sétáltak át a Hősök tere felé, majd be a Városligetbe. Balázs a verseiről beszélt, azokról, amelyeket még nem adtak ki, de már készen állnak a megjelenésre. Úgy beszélt, mint aki végrendelkezik, mint aki a halálra készül. Mondom: halálra, és ez így is volt – két agydaganat és egy chemoterápia után. Átsétáltak a Ligeten és az Idegklinikához érve Sándor Iván emlékezni kezdett a háborúra … amikor végigterelték őket … ott szemben … a gyűjtőhelyre, ahol most állnak, és onnan vidékre, és ő azt hitte, hogy nem fogja túlélni, de mégis, mert most itt van, itt áll Balázzsal és meg tudja mutatni, hogy mindez itt történt, és ennek nem volna szabad még egyszer megtörténnie… Aztán elhallgatott. Nézték a házakat, az utcákat. Volt aki visszatért, lesz aki nem. Úgy tűnt akkor, hogy ez a hely a nagy menetelések helye. Az elmeneteléseké.

        Vagy éppenséggel 'túléli'-e magát? Feketén-fehéren – ahogy a régi-új világ: túl rosszon és jón. Hagyjuk a semmilyen szürkéket, elmosódott tónusokat, faktúrákat. Sok fény kell, tiszta színek, éles formák. Szikével rajzoljuk körül a világot, hogy lemetsszük azt, ami nem kell. Tér kell, tér – teret a művészetnek! – üvölt Heidegger. (A művészetnek?) „A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele. Sajátossága szerint elgondolt tér-nyerés, a helyek szabaddá tétele, ahol a lakozó ember sorsa az otthon üdve vagy az üdvöt nélkülöző otthontalanság… A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele, melyeken Isten jelenik meg, helyeké, ahonnan elmenekültek az istenek, helyeké, hol az isteni megjelenése oly sokáig várat magára.”[5] (Hogyan?) Ábrahám összetörte az isteneket, hogy helyükre az Isten kerüljön. És később Isten meghallotta a lakók jajkiáltását és megemlékezett Isten Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségéről[6]. Megemlékezett – mondom – mintha addig elfelejtette volna. Mintha nem lett volna. Vagy csak nem akart lenni? Gondolom, ami az eszembe tud jutni, az mindig is ott volt a fejemben, csak nem vettem róla tudomást. Nem vádolom Istent – töprengett el egyszer Nietzsche baseli dolgozószobájának magányában –, én nem vágyom a túlvilágra. Úgy értem, elvileg sem. Azt gondolom, hogy ezt az Isten sem kívánja tőlünk. Nekem nincs Istennel semmi bajom, nem gyűlölöm, hogy nincs[7].

        „A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele.” Egy ember, egy ház. Helyek szabadon. Ott voltak a képen, ahol most csak lépcső és korlát. (Merre vezetnek?) Lábnyomok a porban: az infánsnő lábnyomai lefelé, az angyalé fölfelé. A lakók pedig sántítva botorkálnak el, lehajtott fejjel és vakon; a fényre, az árnyékra – beleálmodva magukat egy más világba. Hol van a hely, hol van az, ami van? Hol a nagy diófa asztal (ahol nem tűri meg…), a hatalmas komód, rajta a vert csipketerítő, az ezüstkészlet, a megkopott szőnyegek? Hová lett az öreg ház szaga? Üres, elnyert terek… Akkor most benne lakik az Isten? Bele kell érteni? Lehet érteni?

        Azért van az Isten, hogy megbocsásson. (Kinek, miért.) Az ember meg azért van, hogy ne feledjen. Az erkölcs az emlékezet… vagyis… úgy van írva, hogy az Isten a saját képére formált minket… az ember nem érdektelen átmenet… el is felejtem, emlékezem is, megbocsátok és bosszút veszek. Felejtés nélkül kizárólag az Isten képes megbocsátani. Aki pedig semmire sem emlékezik, az gazember vagy ütődött. [8] Valószínűleg úgy esett, hogy Isten egyszer megharagudott a történelemre sorozatos túlkapásai miatt és őrültséggel sújtotta. Ekkor a történelem cselt eszelt ki. Héraklész képében jelent meg a világban, hogy más istenekre hivatkozva tovább gyilkoljon és fosztogasson. Tébolyult dühében Alküoneuszt vette célba nyilával, amiért az állítólag ellopta Héliosz marháit. A halálos sebesüléstől Alküoneusz egy hosszú pillanatra holtan rogyott a földre, majd vértől csatakosan életre kelt[9], de a jószágokat Héraklész addigra már mind egy szálig elhajtotta. És látta Isten, hogy ez nem jó. És mondta Isten: legyen minden úgy, ahogy azelőtt volt. És úgy lett. A kietlen és puszta történelem azóta végzi tizenkét eszelős munkáját.

…

        Egy infánsnő

jön le a lépcsőn. Olyan méltóságteljes közvetlenséggel…

---

[1] Mándi Iván, Huzatban

[2] Esterházy Péter: Kis Magyar Pornoráfia

[3] Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

[4] Jób 40,2

[5] Martin Heidegger, A művészet és a tér (1969)

[6] Ex. 2,24

[7] Esterházy Péter: A szív segédigéi

[8] Esterházy Péter: Hrabal könyve

[9] Apollodórosz: Mitológia I,vi,1