#impression (?!)

Megszületni a világra és élni: (eredendően) bűn. Meghalni? Meghalni talán jóvátétel vagy kiigazítás – ha van hová meghalni –; de én egyáltalán nem hiszek a גי־הנם-ban*, ahogy a kollektív bűnösségben sem. Más hitem van: testtetlen, formátlan és személytelen. A személyesség ugyanis számomra megismerést és megértést jelent; pusztába kiáltott szót, amire nem rezgő visszhang, nem költöző madarak szárnycsattogása a válasz, hanem az el nem emésztő tűzben parázsló Λόγος ropogása. Most kijelentések helyett csak kérdések vannak, Ige helyett pedig fájdalmas rebus-ok. Válaszok nincsenek. Tetves emberlét! 

* Ge-Hinnom (gyehenna)

Kép forrása: https://www.northwaleswildlifetrust.org.uk/days-out/seasonal-spectacles/spring-wildlife/bird-migration

#impression (most)

Valahogy egyáltalán semmi sem jut az eszembe. Még gyerek voltam, amikor apám egyszer a hatvanegyes villamoson utazva azt találta mondani, hogy „olyan nem létezik, hogy az ember ne gondoljon semmire; ha másra nem, hát arra mindenképpen gondol, hogy nem gondol semmire”; de ha kell, akár meg is esküszöm rá, hogy hónapok óta csak egyik pillanatról a másikra élek, a mindenkori most érzékelésén túl a világon semmi más sem stimulálja a receptoraimat. A most pillanata viszont éppen a mozdulatlan zénoni-semmi, tehát állítható, hogy minden pillanatban és egyfolytában üres az agyam. 

Sokéves vágyakozás után végre sikerült megvennem William Carlos Williams Amerikai beszédre című válogatáskötetét. Együtt rendeltem meg A létezés hálóival, amelyben a legnagyobb amerikai költők verseiből fordított le néhányat Kodolányi Gyula, és amely kötetet Széplaki Hunor barátomtól már egyszer megkaptam a huszadik születésnapomra, de az eltelt évek alatt valahogy lába kélt. Azt persze nem tudtam, hogy az Amerikai beszédre kötetet is Kodolányi szerkesztette, kommentálta és részben – Orbán Ottóval és Várady Szabolccsal közösen – fordította, ahogy azt sem, hogy a Létezés hálói kötetben megismert William Carlos Williams versek már a nyolcvannégyes kötetben is  – kilenc kivételtől eltekintve – benne voltak. Azért ez így sem rossz dolog, mert Orbán Ottó és Várady Szabolcs is kiváló fordítók, a Létezés hálói versanyaga pedig igen jó ízléssel lett összeválogatva, tehát ugyanolyan öröm most kézbe venni, mint harmincnégy évvel ezelőtt. (A két kötet megvétele vagy az olvasás öröme csak az adott pillanatokra – ha úgy tetszik: „téridőre” – korlátozódnak, bárhol és bármikor már eleve vannak és éppen nincsenek – nézőpont kérdése az egész.) 

A mátrai dolgozószobámban van egy zsebóra a falon, amelyet néhány éve szögeltem fel az íróasztalom fölé. Most is itt van az orrom előtt. Rettenetes erős hangja van; ha felhúzom, éles kattogása bezengeti a helyiséget; az üvege kijár, lötyög, a számlapját koszos-barnára oxidálta az elmúlt nyolcvan-száz év. Talán három éve, hogy utoljára felhúztam, most tizenhat óra harmincöt percen áll, de nem tudom megmondani, hogy hajnali vagy délutáni félöt után öt percet mutat. Ha ránézek, nyugtalan leszek, mert bizonytalanságban tart; a digitális órák túlságosan kisimították az idő- és biztonságérzetünket. 

#impression (vakon)

[már csak behunyt szemmel vagyok képes élni, összeszorított szemhéjjal, magam elől rejtve, nem állítva semmit, sem kiteregetve („száradok úgyis, ha vihar tép”), nincs egyetlen pillanat, amit ép ésszel kibírnék („mint magányos világítótornyot, veri bezárt kagylótestem a tajtékos tengerár”) – gutaütött, vak jónás lettem, megszaggatott ruhámban hasalok romokban álló ninivém előtt]

Kép: William Turner, Bell Rock világítótorony (1819)

#impression (Cicero)

…ősz van, a déli nap sokkal élesebb szögben süti be a ház oldalát, ahová a kerti székemet raktam, mint nyáron ilyenkor. Fél szemmel Cicerót, a törpe szálkásszőrű tacskót figyelem, pedig nem kellene, mert el sem mozdul a lábamtól; alig három hónapos, a távoli ugatástól is összerezzen, esze ágában sincs még elkujtorogni. Férfiak nők nélkül; lebetegedtem, mi pedig feljöttünk gyógyulni és búsongani, de végülis jól érezzük magunkat, szokjuk és tanuljuk egymást, meg a könyörtelen, szigorú világot. Hiába az őszi meleg, már jól esik kardigánban és bekecsben napozni, behúzott nyakkal iszogatom a forró, mézes kávémat. Vélhetően napokig itt leszünk Marcus Tullius-szal, mire teljesen kikúrálom magam. 

Amikor rossz a közérzetem, a gondolataim össze-vissza keringenek, sokkal nehezebben tudok összpontosítani. Egy harkály kopácsol a szomszéd nyírfán, lelassult darazsak kóvályognak az eresz alatt; a nyüzsgő erdei csendben fel-felvillannak a gyerekkorom mátrai pillanatai, és közben belém hasít, hogy annak már vége, már minden megváltozott, hogy megöregedtem és nem maradt más, mint a nosztalgiázás egy olyan világról, amiről semmit se tudtam, ezért ideálisnak és boldognak tűnt fel előttem. Hirtelen az a szomorú érzésem támad, hogy semmi sem valóságos a környezetemben vagy az emlékeimben, semmi sem az, mint aminek látom vagy mutatja magát; és akkor… eszembe jutnak a szép és boldog pillanatok, amelyek elfeledtetik a gonoszságot vagy a rossz közérzetemet. Kortyolok egyet és résnyire kinyitom a szememet; Cicero két pofára eszi a füvet, csóválja a farkát és jóízűen morog hozzá. 

„Ha Isten nincs, akkor mindent szabad.”* Talán igaza van B.D.-nek, a Sorstalanság nyelvi, fogalmazási gyengesége nem stilisztikai kérdés, hanem tartalmi szükségszerűség. „L’essentiel, le plus souvent, n’a point de poids.”** A világ lényege: Isten teremtő aktusának miértje; akiknek pedig erre a miértre nincs semmi válaszuk, azok a saját létezésüket is értelmetlennek gondolják – ezért gondatlanságból mindent elpusztítanak maguk körül és magukban. 

Még pár éve is azt gondoltam, hogy elegendő tanulással eljuthatok egy olyan szellemi és lelki állapotra, amely alapja lehet a megismerésnek, de az idő múlásával látom, hogy mindez csak illúzió; a dolgok megismerése nem vezet el a tények megismeréséig. Ismeretelméleti szempontból a világ még akkor is feltáratlan maradna, ha a dolgok összességét birtokolnám; a tények pedig semmilyen formában és sosem lesznek számomra megismerhetők – a tudás által. 

Az univerzumban – a fény terjedési sebessége miatt – az ember egy episztemológiai buborékban él, és ebből sosem tud és sosem fog kitörni. Ez a zártság, korlátosság egzisztenciális értelemben is behatárolja a lehetőségeinket. 

A miért megválaszolása isteni perspektívát feltételez. Erre a nézőpontra csak a hit által juthatunk…

Cicero kaparja a lábamat, nem tudom, hogy elrévülten gondolkodtam vagy álmodtam inkább, de az biztos, hogy a kávé maradékát a földre locsoltam. Felveszem a kiskutyát – hosszú, bozontos szemöldökével olyan, mint az öregkori Major Tamás – és beviszem a házba; nem lépcsőzhet, hamar tönkre tenné a gerincét. Leülök a gép elé és gyorsan gépelni kezdem, hogy …ősz van, a déli nap sokkal élesebb szögben süti be a ház oldalát… 

___

* F. M. Dosztojevszkij

** A. de Saint-Exupéry

#impression („De akkor [meg] minek a fej, a száj?”)

Megszabadulás..., pedig én akartam. Megkaptam. Hoci-nesze! Most itt állok, ahol..., vagy itt sem? (Meddig érek?) „Ahol a part [meg]szakad.” Más se! (Lapáttal behordott szavak.) Jutottam: előbbre ([meg]határozottan). Mi áron?! (Jutottam?!) Vagyok[?]: aki: lettem. Görbült térben görbe minden. 

#impression (egy valóság)

Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre kevésbé hiszem el, hogy az, amit valóságnak nevezünk, „rajtam kívül” is létezik. A valóságot én konstruálom, bennem fejlődik vagy belőlem „pattan ki” minden pillanatban, amelyben valamilyen módon lereagálom, hogy „van”. Nincs tér az értelem kreációja nélkül és nincs idő ott, ahol csak egy van. Az egy önmagában a mozdulatlan örökkévalóság. 

Minden nap olvasom a Szentírást. Nem szorgalomból vagy kenetteljes ügybuzgóságból, hanem azért, mert amióta csak felfogni képes vagyok az Írás létezését hiszem, hogy a Biblia minden betűje, szava és mondata átszövi a világot, tehát a bennem kialakult, valóságnak értelmezett „valamit” csak ezen keresztül közelíthetem vagy érthetem meg. A hajlongás, alázatoskodás és minden individualista rítus, amelyet a magunk gyönyörűségére vagy megnyugtatására végzünk, csak a valóságos és bennünk élő Teremtő megcsúfolása. Istennek ugyanis semmi szüksége a vallásunkra vagy a hitünkre, Ő ezek nélkül is egy. Isten lehetőséget, „teret adott” nekünk s mi a magunk valóságának terét adjuk neki cserébe. Az univerzális egyenlőtlenségben megfogalmazott kölcsönösség: a Tóra. 

Most reggel öt óra negyvenhét perc van, a kávé kicsit kihűlt, az ablak előtti fáról szél pergeti az esővizet, kutya ugat a ház előtt, és úgy tűnik, hogy a tudatom kiterjedt valóságában indulnom kell a munkahelyemre. 

#impression (laudes)

Úgy emlékszem, hogy hivatalosan rózsaablak a neve az apszis feletti hatalmas ablaknak, amelyet Pannonhalmán matt, egyszerű fehér üveggel töltöttek meg. Álmosan csoszogva értem le a hajnali laudesre, még fogat se volt időm mosni, úgy siettem, hogy ne késsek el. Ha elkezdődött volna, nem megyek be, rettentően utálom a kését, pedig eddigi életem nagyobbik részében mindenhonnét elkéstem – gyűlöltem is magam emiatt. Mostanában nagyon pontos vagyok, de ennek az az ára, hogy megérkezéseim első perceiben azt sem tudom, hogy hol vagyok. Most ott álltam a matt-fehér rózsaablakkal szemben és hallgattam a zsoltárokat, amelyet egymásnak felelgető bencés szerzetesek énekeltek; a légzésem lelassult, pár perc alatt teljesen kizártam a külvilágot, csak a fejemben hullámzó gondolatokra figyeltem, és az illatokra, az esti mise után ottmaradt tömjén, a nyirkos falak és a lakkozott padok összekeveredett illatára – bennem. A helyemen voltam, habár sokkal hosszabb úton értem oda, mint amilyen hosszú Budapest és Pannonhalma között az út, de végül mégis megérkeztem, tudatosabban és bölcsebben, mint ahogy valamikor régen nekiindultam.

A szenteskedés minden formája idegen tőlem, ahogy a népi vallásosság Mária-dicsőítő sürgésforgása is; valami ókori zsidó-keresztény koncentrált, matt-fehér letisztultság az, amit magamban nevelgetek apostoli egyszerűséggel és az Írás népétől megtanult és megszeretett alapossággal. Ha az életemre gondolok, Szent Ágoston fecsegő mentegetőzése jut az eszembe, lenne is mért mentegetőznöm nekem is, de ennyi idősen inkább elhallgatok, hogy a saját hangom helyett a külső és a legbelső hangokra figyelhessek. Egy óra múlva már az étkező felé sétáltam Péterrel és Anikóval, a folyosón szerzetesek siettek a szobáikba, én pedig ismét magamra, a porhüvelyemre gondolva lefőztem egy bögre mézes kávét, amit aztán bamba képpel szürcsölgettem az egyszerűen terített asztalnál. Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek nem változnak, mert nem is kell, hogy megváltozzanak. 

#impression (húsvéti-fragmentum)

„Pilátus vállat vont: Mi az igazság?“*, amit az ember hisz, gondol és tesz, vagy az, amit az Isten állít? Vagyis állítja, ha hiszem és hiszem, mert állítja. Az ember meg nagy elbizakodottságában már-már elhiszi, hogy az igazság középen van! Elveszett az istenmérték, csak embermérték maradt. 

Aba-Novák Vilmos, Körmenet

Az elmúlt háromnegyed év kifárasztott, nehezemre esik egyensúlyban maradni, de ez nem rólam szól. Nem is tudom, hogy szólt-e valaha rólam az életem – jó dolgomban. Tulajdonképpen, volt nekem valamikor jó dolgom? Nem rólam szól, nem rólam szól…

Az az igazság… – kezdhetném, de nem teszem, mert fogalmam sincs, hogy mit gondoljak arról, ami körülöttem van és ami én vagyok. Szent Ágoston a Vallomásokban nyolc könyvön keresztül magyarázkodik amiatt, hogy miért nem csinálta azt, amit kellett volna, én ötvennégy éve mentegetőzöm azért, hogy miért csináltam azt, amiket tettem. Intellektuális vergődés és szószaporítás arról, hogy mit is értünk igazság alatt, pedig ugyanarról az alapról indultunk. 

(Kint süt a nap, egyre melegebb van, azt hiszem, ma elmegyek az erdőbe járni egyet. Zöldül a Mátra, ideje lassan elfelejteni ezt a szörnyű telet.) 

___

* Jn. 18,38

#impression (fizikus én-én-én...)

Ahogy egyre csak tágul a világegyetem, úgy tágul bennem a Trinitas nem-euklideszi geometriája, amelyet egybevágósági transzformációval próbálok az Íráshoz igazítani, makacs kitartással. A számosság, a szembe fordított tükrök görbe teréhez hasonló végtelen legyező, a miénk, az egy, a megismerhető, amelyen keresztül feltárulhat az a pont, amelyből kiforognak a permutáció univerzumai, itt állnak sorról-sorra, csak olvasni kell közöttük, hogy értsük: a feltárulkozó mindenséget tartjuk a kezünkben, az időtlen örökkévalót, miközben a komplexitás maximuma felől vizsgáljuk a tökéletes nyugalom eszkatológikus entrópiáját. 

#impression (Galilei)

Legtöbbünk a halált gyerekként nem érti, felnőttként rettegi, öregen pedig igyekszik bölcsen elfogadni, hogy reszket tőle. Úgy látszik, furcsán öregszem, mert hajnalban az jutott az eszembe, hogy egyáltalán nem érdekel már a halál szükségszerűsége, ahogy az anyagi vagy tárgyi dolgok sem, amelyek bármilyen módon ehhez az élethez kötnek. A halál pillanatában csak az emberi kapcsolatokat, az emlékeimet és a fejemben lévő tudást fogom sajnálni. Amióta vissza tudok emlékezni a gondolataimra, számomra mindig egyértelmű volt, hogy valami egészen más, valami felfoghatatlan nagyszerűség vár a túlvilágon, ezért semmi okom félni az élet lezárásától. Azt hiszem, rám sosem volt igaz, hogy nem értettem vagy rettegtem a halált, inkább velem együtt fejlődött a róla alkotott képem; sosem szorongtam a gondolatától. Úgy hiszem, legtöbben összekeverik a fájdalommal szembeni rettegést a halálfélelemmel. Galilei sem azért vonta vissza a nyilvánvalót, mert félt itthagyni ezt az inkvizícióba mártogatott árnyékvilágot, hanem azért, mert szűkölt a körömletépés vagy a kerékbetörés gondolatától. Mors certa, hora incerta.

#impression (Illés szekere)

Megállt körülöttem az élet. Egyik nap követi a másikat, észrevétlenül; de az életünkbe beszűrődő alattomos félelem tompasága kiragadott az idő folytonosságából és zárójelbe rakott minden gondolatot vagy mondatot, ami eddig a jövőről szólt. A bizonytalanság és a mindenre kitárt lehetőség átláthatatlan falakat épített körém, a gondok Illés szekerén röpítenek önmagam feletti eszkatológikus perspektívámba, és le- vagy visszanézni nincs merszem. 

Wittgensteinnel szólva: a világ nem dolgok, hanem tények összessége még akkor is, ha a tények makacs dolgok. Senki sem akar világra jönni és senki sem pusztíthatja el magát; a végtelen életre hívja a valóságot, hogy a mozgás ideje által idővel a végtelenbe visszataszítsa azt; a mozgás valóságában pedig ott bujkál az időtlen örökkévalóság, a világnak csak rá kell találnia. 

Tulajdonképpen lényegtelen, hogy melyikünk; az ezzel járó minden: közös teher. Így hát viseljük – el.

#impression (Sgr A*)

„A múlt, jelen és jövő közötti különbség illúzió csupán, még ha oly makacs is.” Albert Einstein

A Sagittarius A* (a tudományos szakirodalomban Sgr A*) egy, a Tejútrendszer magjában található rádióforrás, átmérője 44 millió kilométer, Földtől mért távolsága pedig 26 ezer fényév. Bolygónk forgástengelyének – amely most nagyjából a Polaris felé mutat – precessziós mozgásperiódusa is 26 ezer év; és 26 ezer évvel ezelőtt – a felső paleolitikumban – a franciaországi Chauvet barlangban emberek rajzoltak állatokat, kéznyomokat és mindenféle jeleket a falakra. 

Jézus Krisztus időszámításunk kezdete után 30. április 7-én vagy 33. április 3-án halt meg a kereszten, tehát 728.182 vagy 727.090 nappal ezelőtt. Így az emberiséget legrosszabb esetben is nagyjából 727 ezer és 90 napja, azaz 1990,71 éve megváltották bűneitől, legalábbis lehetőséget kaptunk arra, hogy „aki Krisztusban van”, az új teremtés lehessen. A Sagittarius A*-n azonban erről semmit sem tudnak – ha léteznek ott vagy a közelben bárhol is értelmes lények –, tehát ők „még Ádám bűnében élnek”, ugyanis Krisztus fénye (a Krisztus-információ) egészen egyszerűen – a fény terjedési sebességkorlátja miatt – nem érhetett galaxisunk középpontjába. A Sagittarius A* környezetének még nagyjából 13-szor annyit kell várni a megváltásra, mint amennyi ideje a Földön ez megtörtént. Ők most a távcsöveikkel egy olyan bolygót látnak, ha a Földünket vizsgálják, ahol a Homo Sapiens még barlangban él, köveket ütöget egymáshoz, hogy szerszámot készítsen belőlük, és valamivel több, mint 24 ezer évet kell várnia arra, hogy Jézust a Golgotán megfeszítsék és ezzel az áldozatával a világ bűnét magára vegye. 

Rudolf Bultmann – protestáns teológus és filozófus – szerint nem érdemes a történeti Jézust kutatni, Krisztus jelentőségét inkább az üdvtörténet felől lehet és szabad megközelíteni. Meglehetősen földhözragadt kijelentés ez annak tükrében, hogy a megváltás tényének kozmikus aspektusai is homályban vannak előttünk. A természettudomány fejlődésével a bibliai hermeneutika eredményeinek létjogosultsága egyre inkább megkérdőjeleződik, a tertullianuszi „hiszem, mert lehetetlen” új jelentéshorizonttal bővült az elmúlt száz évben. Ebben a helyzetben már egyáltalán nem Jézus történetiségének, sokkal inkább a megváltás mint olyan univerzális hatásmechanizmusának kérdése kell, hogy elsődlegessé váljon. Ami Parmenidésznek, Platónnak, Arisztotelésznek, Plótinosznak vagy Szent Ágostonnak problémát okozott, arra ma ugyanúgy nincsenek egzakt válaszaink, ahogy az ő idejükben sem voltak. Ezeken a kérdéseken – meghasonlás nélkül – csak a hit által tudunk felülkerekedni, de ez csakis úgy lehet valódi és tisztességes, ha minden pillanatban képesnek mutatkozunk válságba sodorni magunkat a legbensőbb hitbizonyosságunk újra és újra történő megkérdőjelezésével és kompromisszumoktól mentes megalapozásával. 

#impression (...viszonyuló lét)

Képeket és mindenféle feljegyzéseket nézegetek a múltamról, a családom múltjáról: számadok, számveszek. Mindenkinek van családtörténete, sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy az enyém messzire nyúlik vissza (innen is, onnan is), arisztokratikus szerencse kérdése – mármint az, hogy legalább az ezerötszázas évek eleje óta mindenkinek tudom a nevét. Nemesi felmenőim súlyt vetettek arra, hogy emlékezzek. Mégis, addig, amíg az embert nem törli képen a halál („amibe bele-nem-hal”), beszél róla, lenézi, fél tőle vagy tudomást se vesz róla, kinek-kinek gusztusa szerint; aztán meglátja a távolban Kharón ladikját imbolyogni a Sztüx hullámain és ijedtében mindjárt iparkodni kezd, hogy beillessze magát az ősök rendjébe, a halottaiéba, nehogy elfelejtsék őt is a hálátlan utódok. 

Apám étkezőasztalánál tudatosul bennem, hogy senki sírjához nem találnék oda. Korhol érte; ijedt és csalódott. Most kezdem kapizsgálni, hogy talán igaza lehet. Az exitus még nem a halál, az ember biológiai pusztulása nem der Tod, az majd csak akkor következik be, amikor már a kutya sem emlékszik rá vagy a nevére – mondja Heidegger. De hát én kérem, emlékszem a nevekre! Például: Solnay! Rám néz, szégyenkezik, szégyenkezem. Pedig gyűlöli Heideggert. 

A gyerekeimnek se tudom elmagyarázni azt, amit nekem se tudtak, amikor annyi idős voltam, mint most ők. A Sein zum Tode nem az intellektusban lapuló gondolat, hanem sokkal inkább zsigeri ösztön, ami békeidőben nem horkan fel, de háborúban mindent megfojt maga körül. Azért a temetőbe továbbra se fogok kijárni, még a végén magával ránt a légköre! 

#impression (onkoteam)

Mindenki az ajtót nézi, [ki jön ki, ki megy be, várnak; fertőtlenítő szag, émelyítő valóság; csontsovány nőt támogat a lánya, leülnek, se haja, se szempillája, arca sápadt, zöldes-sárga, kopasz tarkója kivirít a kendő alól, remeg a keze, köhög, fuldokol, az utolsókat rúgja, látszik a szemén, hogy már se él, se hal, csak egy test, egy kifüstölt porhüvely, dohány szagú a ruhája, nem változtat semmin, ha szívja, úgyis meghal ma vagy holnap, ő is tudja, az üres falat bámulja, feje lebukik, senki se látja, bevizel, nővérek rohannak oda, felfordulás, már késő, elillant, húgyszag] van, aki elsurran, valaki sír.

#impression ("savanyú, de...")

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Félszáz-milliós autó suhan el a kocsisor mellett nyolcvannal a buszsávban. Elgondolkodom. Vajon ő mit gondol magáról? Fiatal fickó vezette a méregdrága Mercedes-t, kapta vagy vette, mindegy is, magát nálunk – nyilván –, akik a sorban állunk, többre tartja, különbnek. Megteheti. (Mindent.) Kirívó sebessége nem komisz szabálytalanság, hanem alpári gőg. „Elnézzük neki.” 

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Jól megy sorom, panaszom nincsen. De mi lett velem?! Hol vannak a fiatal-felnőtt kori tervek, a kiugrás, az örökkévalóságnak tett gesztusok? Olyan vagyok, amilyen sosem szerettem volna lenni: szürke, arctalan pont a tömegben, önámító lélek, aki fellobban mértékre és kialszik mértékre. Akit még „egy ilyen alak is” megelőzhet! Nyugodt maradok, Mozart szimfóniát dúdolok, miközben lassan, de biztosan a morális felsőbbrendűség illuziójába ringatom magamat.

A hatvani Aldiból kijövet pörge kalapos, aprócska, élénk tekintetű, szakállas fazon szedi ki az üres bevásárlókocsit a kezemből. Elküldeném a fenébe, de látom rajta, hogy nem tolakodásból csinálja, nem lumpen figura; inkább mosolygós, kedves fickó. Otthagyom neki a kocsit és elsétálok az autóhoz. Emelném a csomagtartót, de nincs már rá kezem; odasiet, segít, bepakolok. 

– Ha meg nem sértem, venne még egy kiló kenyeret és esetleg két-három liter tejet? Egy kilenc tagú családnak viszem, nem nekem kell – mondja.

Belegondolok, hogy húsz percet álltam a kasszánál, utálnék visszamenni, de bankkártyával élek, készpénzt nem használok, tehát valamit kéne tenni…, amikor eszembe jut, hogy előző nap kivettem pár ezer forintot egy automatából, így előszedem a tárcámat és adok neki kenyérre, meg a tejekre. 

– Köszönöm Uram, tényleg nem nekem kell, hanem egy kilencfős családnak; tudja, kártyára van gázuk, úgy fűtenek, most töltötték fel ötezerért, mert itt a hideg, de nem maradt már ennivalóra – mentegetőzik tovább. 

Mondom neki, hogy nem tudtam ezt a kártyás gázt meg minden, szóval örültem, hogy segíthettem, aztán útjára bocsátom és nézem, ahogy eltotyog a bolt irányába cekkerekkel a kezében és egy akkora heresérvvel, mint két sárgadinnye. Tiszta, rendezett kis hobbit, karimátlan szalmakalapja miatt tűnik csak furcsának. 

Beülök a kocsiba és ráhajtok a huszonegyes útra. Lassan felveszem a ritmust, süt a nap, szép az idő, hamar fent leszek a házban. 

Hogy milyen gázt is mondott?! Kártyást, ötezer forintért?! És nincs ennivalóra pénzük?! Jézusom! Fel sem fogtam, hogy mit beszélt! Hozzájuk képest én egy „buszsávos-mercédeszes száguldozó” vagyok, szerencsefia, a jómód megtestesítője a puccos, hatalmas autómmal, a drága ruháimban és a budai modorommal! Lelassítok, nehogy megelőzzek egy huszonöt-harminc éves Suzukit, amiben egy helyes, idős házaspár feszít kedves öntudatossággal, és visszasorolok mögéjük. Szerintem itt a helyem: a kalapos nagypapa és a bucira nőtt heresérves között; beállok szépen a sorba akkor is, ha a személyiségem még mindig sokkal többre vágyik. „Szerénység Virág, szerénység! Ne tömjénezze magát!”

#impression (múlik::évre év)

Megtörlöm a szemüvegemet, alig látok át a maszatos lencséken. A hajam megőszült, az állam alatti szövetek kissé megereszkedtek; ha meghúzom a fülem mellett a bőrömet, még hasonlítok arra a pofára, aki egykor voltam. Persze, hazudhatom magamnak és másoknak, hogy „nem érdekel”, de ez nem volna igaz; a külső és belső metamorfózis nyugtalanító és elkeserítő. A szemüveg tiszta, az orromra biggyesztem és leolvasom a pontos időt a karórámon. Telik. 

Tizennyolc év telt el azóta, hogy egy hirtelen, de nem váratlanul jött hegyomlás maga alá temetett. Számítottam rá, de mégsem hittem el, hogy egyszer majd bekövetkezik. A katasztrófákra nem lehet igazán felkészülni, azért nevezzük katasztrófáknak. Végülis kiástam magam a romok alól, csak közben szemüveges lettem, megöregedtem és megtanultam egyes szám harmadik személyben beszélni rólam. A belső diskurzus állandósulásával új személyiségek alakulnak, hatok egymásra, és megpróbálok jóban lenni magammal. Csak azt nem tudom, hogy eközben hová lettem én?

A frász tör ki, ha belegondolok, hogy mire vállalkozom nap mint nap! Ebbe most bele se megyek. Saját döntés, saját leve. Eszter ma itt aludt, apa-lánya program volt, végre jót beszélgethettünk. Szombat van, de bemegy az egyetemre dolgozni, csontokat mosnak Ákossal. Nincs egy perc sem az életében, amikor nem a hivatásának él. Meg is van az eredménye. Egyszerre irigylem és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Felnőtt, menyasszony, élete és jövője van. Alig látom. Mosolyogva a fejemet simogatja; fogalmam sincs, minek gondol. Ő sem lát. 

Mi lett volna, ha…? Kit érdekel ez ma már?! Engem! Minden áldott nap! Hogy az ördög vigye el! Párhuzamos életpályámat modellezem fejben és lélekben. Lettem volna tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász?! Nem lettem. Csak távolságot kaptam, magamtól. Mérhetetlent. 

Fordul a nap, ez is, évente egyszer. Kitt-katt, múlik; évre év. Egyre csak távolabbról figyelem, Vorlaufen, Vorsicht, Erstreckung, …viszonyuló-lét. Már magam se tudom. Hol?

#impression (farkas farkasa)

Lehetetlen dolog igazságot tenni ott, ahol az igazságnak kizárólag ember alkotta kritériumai vannak. Nem valamiféle transzcendentális kanti maximáról álmodozom, hanem olyan értékrendszerről, ami nem csak a szavak szintjén vagy elvi síkon globális és transzcendens, hanem ténylegesen független az ember gyakorlati definiáló képességétől, de alapvetően kapcsolódik a tiszta megértés princípiumához. Olyan lenne ez, mint a kategórikus imperatívusz, csak elképzelhető és kivitelezhető formában. „Schneider úr, én minden körülmények között voltam az Operában!”

#impression (kvantum::tudat)

A valóság – azaz a lét és a létezők összessége – az, ami mindenhol körülvesz minket, de amelyről semmi egzakt tudásunk sincsen. Mivel mi is részei vagyunk a valóságnak, így magunkkal, az emberrel kapcsolatban sem rendelkezhetünk biztos tudással; mindent, amit elmondhatunk magunkról, egy másik, de még mindig valóságos aspektusból nézve meg is cáfolhatunk. Pedig, valami esszenciális valóságnak csak kell lennie, ha tudásunk által képesek vagyunk reflektálni rá; valami, ami egészen biztosan meghalad mindent, amit bármilyen módon felfogni képesek vagyunk, vagy amiről beszélni tudunk – de ami nem mi vagyunk, nem én vagyok. Vagy netán a valóság azáltal képes minket körülvenni, hogy azt valamilyen módon, egymással összekapcsolódva létrehozzuk? – egy globális ideghálózat, amelyik a közös emberi tudat világalkotó, teremtő erejével létrehozza az ember által felfogható valóságot, de amely valóság se nem abszolút, se nem egzakt. Ha ez így van, akkor honnan ered és mi az a tudat? 

Amit az emberi szem által látható tartományokban fizikai törvényszerűségnek tudunk, azt a kvantumok világában már nem tartjuk bizonyíthatónak; empirikusnak vélt valóságunkat a gravitáció határozza meg, az elemi részecskékre bontott világot pedig a határozatlanság. Az érzékeink által primer módon megtapasztalható világot tehát a gravitáció tartja mozgásban, kvantumi szinten azonban a tudatunk. Vagy az elemi részecskék mozgása hozza létre azt, amit mi emberi tudatnak nevezünk – amellyel megalkottuk a tömegvonzást?

Akármilyen pesszimista módon közelítem is meg azt, amit valóságként ismerünk, Isten mindenhogyan ott áll a gondolati mechanizmus végén, mint az arisztotelészi első mozgató, aki akár így, akár úgy, de valamikor és valahol „elgurította” az első valamit, ami egyre gyorsabb mozgást implikált a valamiben.* A többi meg már fizika, azaz a tudat kísérletezése gravitációval és húrokkal. 

* A valahol és a valamiben vajon ugyanarra vonatkozik?

#impression (2023.10.17, 08:16 am CET)

Ebben a pillanatban vagyok 53 éves, 4 hónapos, 14 napos, 5 órás és 46 perces, de ez a világegyetemünk, a galaxisunk, a naprendszerünk és a bolygónk szempontjából teljesen irreleváns. Az örökkévalóság felől nézve sem kitüntetett, sem központi kérdés nem vagyok, felőlem nézve mégis én lettem a világ közepe. Micsoda hiábavaló önámítás az élet! 

#impression (Jónás)

Kondor Béla, Jónás a város falai előtt, 1963.

Komoly kétségek gyötörnek. Vajon lehet-e egy belterjes, nyelvi légvárakból épített Ninivében egyszerű szavakkal prófétálni? Van értelme és célja annak a sok, mesterien megírt zagyvaságnak, amit ma metafizikának vagy ontológiának hívnak? Ez a kettő tényleg egy és ugyanaz volna?! Vagy csak az anyagelvű környezet és a bennem élő materialista túlzottan egyoldalúvá tette a gondolkodásomat? „Der Philosoph glaubt nicht”* – ebben sem értünk már egyet. 

*„A filozófus nem hívő.” (Martin Heidegger, Az idő fogalma)

#impression (buborék)

Végletesen gondolkodunk, csak a megfogalmazásban, a stílusban különbözünk. Elménk szabadságát véges fizikai lehetőségeink korlátozzák, a belátható univerzum, a látható tér, a fény, amely nekünk adatott. Az episztemológia zárt buborékában élünk, amelyet Isten fújt ki milliárd évekkel ezelőtt; s amely nem volt azelőtt és nem lesz azután, mert felfúvódik mértékre és kipukkad mértékre – „a vizek felett”.

#impression (apologia de fuga sua)

A nyaralás alatt reggeli kávém mellé egy Djarum jár, amelyet a kertben szoktam elfogyasztani, illetve elszívni, mielőtt égetni kezd a nap. Általában sem szeretek sietni, kapkodni – tulajdonképpen nem is tudok –, de ilyenkor még sokkal komótosabban csinálok mindent, mint máskor. Tegnap este már szürkületkor kivittem a csillagászati távcsövet és hosszasan bámultam a szabad szemmel láthatatlan csillagokat, és a készülő dolgozatomon gondolkodtam. Jó volt belebámulni a világűr mélységébe, a szürke és pöttyözött semmibe, pedig valójában az a minden, és csak mi vagyunk semmik a kozmosz végtelennek tűnő hatalmas teréhez és törvényéhez képest. A szomszéd faházban a tulajdonos lánya nyaral a családjával, két kisfiú, a férje és egy apró, folyton nyüszítő-ugató kiskutya. Rettentő hangosak, két napja érkeztek, de zeng tőlük a környék; a férfi tegnap egész délután üvöltve telefonált, valami menedzser-féle, fontoskodó, marketing-szagú figura, a gyerekeik nagyon aranyosak, de egész álló nap unatkoznak, ezért vég nélkül ordítanak. Este, hogy lenyugodjanak, valami amerikai, agresszív gyerekfilmet néztek, szerintem a Mátra túlsó oldalán is ezt hallgatta mindenki – dolby surround, de az is lehet, hogy még a Holdon is. Fél óra után feladtam a csillagnézést és behúzódtam a házba. 

Tegnap délután, amikor picit elviselhetőbb volt már a meleg, elmentem járni egyet az erdőbe. Gondoltam, felszaladok Galyatetőre, onnét vissza, Piszkés-tetőn át Mátraszentlászlóba, fel a Három-falu templomához, és a Narád-patak völgyén keresztül haza, Mátraszentimrére. A fák között még nedves a talaj, kellemes sétának ígérkezett; vizet vettem magamhoz, zsebre vágtam a telefonomat, felvettem a fülesemet, azzal nekivágtam az útnak. Általában csendben szoktam kirándulni, a telefont se veszem fel, sőt, le is halkítom, de most nosztalgikus hangulatban voltam, Vangelis Chariots of Fire lemezét hallgattam, ahogy régen, kamaszkoromban a Walkman-emen. A Bőgős-rét és Piszkés-tető közötti kaptatón jól kitikkadtam, ezért a csillagvizsgáló árnyékos kapujánál lepihentem inni és kiterülve végighallgattam a két utolsó számot. Eszembe jutott, hogy ezen a túrán mindig a bibliai József történetét mesélte nekünk István bácsi, így aztán a telefonomon található Biblia szoftveren, amely egyszersmind hangoskönyv is, elindítottam Mózes első könyvének harminchetedik fejezetét, a József álmát, majd útnak eredtem. Mivel a Mátrában több helyen nincs térerő, mint ahol van, gyakran megállt a lejátszás, ilyenkor bőven volt időm végiggondolni a hallottakat, így mire ismét megindult a felolvasás, már átszellemülten figyelhettem tovább. Észre sem vettem, hogy beértem Galyatetőre, ott a sífutópályánál sarkon fordultam és elindultam vissza, Mátraszentlászlóba. Útközben van egy kilátó fennsík, ahol térerő helyett egy pad van, és csodálatos kilátás nyílik a Nyugat-Mátrára, a Cserhátra, illetve a Tátrára. Itt is leültem néhány percre, kivettem a fülesemet és hallgattam az erdő duruzsolását. Ez a tökéletes csend, bármikor és bármeddig elhallgatnám. Aztán lebotorkáltam a köveken át a faluba, onnét pedig megállás nélkül a templom mellett a patakvölgybe, miközben József megszabadult Potifártól, álmot fejtett, a fáraó udvarába került és beköszöntött a hét szűk esztendő. Mátraszentimrén Franciska néni kopogtatta meg a hátamat, állítólag kétszer szólt már, de nem hallottam, úgyhogy Benjáminról és Jákob családjának Egyiptomba vonulásáról lemaradtam, helyette megbeszéltük az élet viharos dolgait, a menyét, aki komisz vele és a nagyobbik fiát, akit már hónapok óta nem látott. Hazaballagtam, de a csillagnézésig József története járt a fejemben. 

Szóval a visító, tabletező és amerikai gyerekfilmet üvöltető gyerekekről, a türelmetlen anyjukról és a menedzser-forma apjukról az jutott eszembe, hogy mennyivel másképpen teltek itt a nyaralásaim gyerekkoromban. Nem volt internet és nem volt tablet, nem volt televízió, amin ostoba és agresszív filmeket néztünk, de volt mogyoróágból hajlított nyilunk, zsebkésünk, elemlámpánk, könyveink, de főleg meséink, amelyeket tátott szájjal hallgattunk a ránk vigyázó felnőttek előadásában. Amit ma mese gyanánt néznek a gyerekek, azok nem mesék, csak animációk, jobbára történet nélkül, vagy olyan történetekkel, amelyek semmiről sem szólnak, vagy ha szólnak, az még rosszabb; de inkább visító-bugyborékoló amorf testek ide-oda mozgását nézik megbabonázva. Az én szüleimnek se volt sok felesleges ideje, de rettentő sokat meséltek nekünk, minden nap együtt reggelizünk és vacsoráztunk, ott elmeséltük, hogy kivel mi történt, mi érdekli éppen, mit szeretne; és heti rendszerességgel játszottunk olyan játékokkal, amelyekből tanulni lehetett. Nem volt tökéletes a gyerekkorom, de szerintem olyan nem is létezik. Mondják: a világ megváltozott, aki a régmúltban akar élni, az lemarad! De miről is?! Miről maradunk le, ha nem függünk a környezetünk folytonos vibrálásától, elégedetlenségétől, illetve az internetre okádott, információnak csúfolt kutyamocsoktól?! 

Ha tetszik, ha nem, a világ ma egy bugyuta, de annál erőszakosabb, mesterségesen felgyorsított, amerikanizált kultúrában él – vagy ahhoz méri magát. Önmagában az is jó kérdés lenne, hogy ez hogyan történhetett meg nyolcvan-száz év alatt, de innen nézve talán ez már idejétmúlt probléma. Panelból könnyű építkezni, a rágógumi pedig intenzív ízeivel, kiszámíthatóságával és folytonos mozgásban tartásával nyugtatja meg az izgága emberiséget. Így alakult és kész. Ami az Egyesült Államokban van, annak kell lennie mindenhol, különben ódivatúnak, unalmasnak, provinciálisnak és nacionalistának lesz titulálva egy szempillantás alatt. Ennek következtében a gyerekeink, unokáink egy olyan Európában, egy olyan Magyarországban nőnek fel, ahol tömegesen múzeumba csak a Múzeumok Éjszakáján járnak (illetve rohanják végig), ahol a szüleik vagy a nagyszüleik meséi helyett tabletet nyomnak a kezükbe és kapitális ostobaságokat néznek, hogy ne zavarjanak, ahol az iskolában nem a könyvtárat javasolják kutatómunkára, hanem az ellenőrizetlen internetes portálokat, ahol az okos ember kritériuma nem a tudás, a lexikális ismeret, hanem a gyors reakcióidő és a gyors problémamegoldás – mert hát problémák és konfliktusok között élünk, ahol semmi sem az, mint aminek látszik… De ha nem az, akkor micsoda?! 

Koczóval és Kájével ültünk a Centrálban és teáztunk. Twinings Earl Grey volt terítéken, másra csak ritkán futotta. Úri dolog volt ez akkor is, ha csak álca volt. Koczónak természetesen be sem állt a szája, egy filmről mesélt, ha jól emlékszem, Nővérem, nővérem volt a címe, hogy „micsoda erotikus művészfilm ez, és meg kell néznetek…“ meg ilyenek, mi meg pislogtunk ottan, hogy „jó-jó, majd kivesszük videón, aztán meglátjuk…“, és ittuk tovább a teát lelkesen. Pár nap múlva ki is vettük a filmet, de én már – az amerikai tömegkultúra erőszakkal átitatott tempójától felpörögve – a tizedik percben unottan fészkelődtem, mert végtelenül lassúnak találtam és egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet. Kájé persze később végignézte, neki nem volt se lassú, se vontatott, Koczóval ki is beszélték utána töviről hegyire a látottakat, én meg ültem ott megszégyenülve, hülyén és bántam, hogy nem voltam elég állhatatos és hagytam magam sodortatni az árral. Nemigen hagytam ott azóta se olyan filmet, amire mások – akiknek megbízom az értékítéletében – azt mondták, hogy jó. 

Sarkady János ókorász professzort egy intercity-n ismertem meg; a büfékocsiban ettünk egy-egy tükörtojást, aztán sörözni kezdtünk, s mire Miskolcra értünk, összebarátkoztunk. Nagy öröm volt, hogy húsz évesen, azzal a tudással, amilyen akkor nekem volt, elfogadott és őszinte hangú beszélgetésekkel tisztelt meg. A híres egyetemi tanár és a feltörekvő egyetemista barátsága volt ez, amelyben csak addig voltam partiban, ameddig annál is többet tanultam, mint amennyit megkövetelt – az ELTE-n nem könnyebbséget jelentett az ismeretségünk, hanem felelősséget és mérhetetlen mennyiségű tanulást. Ő volt a harmadik olyan tanárbarátom, aki alapvetően meghatározta az életemet. Minden félévben meghirdetett előadásokat, amelyekre százával jelentkeztünk, de végül csak néhányan jutottunk el vizsgára. Nem szerette a tömegórákat, főleg a tömegvizsgákat nem, ezért az első előadásokon – a maga lassú, elgondolkodó módján – arról beszélt, hogy miképpen lehet körüljárni tudományos módon azt a valamit, amiről itten ő majd beszélni fog – egyszer. És ez mindig bejött, nagyjából a kétharmada a hallgatóknak elpárolgott a második-harmadik előadás után, mire ő belefogott az érdemi munkába, aminél kifinomultabb és alaposabb dolgot azóta se láttam vagy tapasztaltam. Persze, Forróka és én már az első órák alatt zsibbadtra jegyzeteltük a csuklónkat, mert átállítottuk a fejünket Sarkady-ra, és rájöttünk, hogy ez sem üresjárat, csak másképpen érdemes figyelnünk. A mai napig megvannak ezek a jegyzeteim. A vizsgák fél órások voltak, barátoknak másfél vagy kettő…, és volt, hogy a barátok csak négyest kaptak volna, ezért visszatapsolták őket. Daliás idők voltak, ha mondom! 

A két másik tanárbarátom Geher István és Mór Tamás bácsik voltak, akik azért lettek és maradtak bácsik, mert egészen pici gyerekkorom óta így szólítottam őket – a jól bevált dolgokon meg akkor sem érdemes változtatni, ha közben összetegeződsz velük. Geher István rádióelőadásait egy orsós BRG M8-as magnóval veszegettem fel és hallgattam újra és újra, orrvérzésig, amíg szóról-szóra vissza nem tudtam mondani mindet. Shakespeare vagy Faulkner…, mindegy volt, ahogy leadták a Rádiókollégiumban az előadást, már el is olvastam a bemutatott művet, hogy majd nyáron, Bagolyirtáson legyen miről társalognunk. Az ő előadásai vagy esszéi nem voltak jegyzetelhetők, gondolatok, közlések voltak, nem információk! Egy mai, átlagos diák számára talán semmit se jelentenének, mert nem ehhez a tudásanyaghoz és kifejezési formához szokott, hanem a Wikipédiához, évszámokhoz és főleg eseményekhez, amelyeket zanzásítva vissza tud öklendezni a vizsgákon. Ma csak a tények számítanak, akkor is, ha már azt sem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi a valóság. 

Mór Tamás pedig az általános iskolás rajztanárom volt, de haláláig barátok voltunk. Tőle tanultam meg látni és elvontan gondolkodni mindenről, amire egyáltalán érdemes figyelmet fordítani. Az ostobasággal és a kapkodással szemben mindig türelmetlen volt, sokan féltek tőle, de ha odafigyelt az ember, akkor megtanulhatta tőle a koncentrációt és az alkotó munkával szembeni alázatot. Sokszor szólt rám a rajzszakkörben, amikor a Dávid fejet rajzoltam, hogy „Öcsi, ne kapkodj! Ha a Mi-kell-Angelo öcsinek jó volt annyi idő alatt kifaragnia a Dávid öcsit, akkor neked se kell elkapkodnod! Érted ezt öcsiiii?!“ – kérdezte tettetett szigorúsággal, majd előszedett egy Sportszeletet és a felét nekem adta, hogy fel ne forduljak az éhségtől. Üldögéltünk tehát ottan egy festéktől és szénportól mocskos padon, ő meg nagy nyugodtan vizsgálgatta a szénrajzomat, miközben jóízűen nyammogtuk a mennyei csokoládét. Nagy barátok voltunk, szinte mindent tőle tudok, amit a képzőművészetről megtanultam. 

„A jét és a nemjét kéjdése tudati kategójija.“ Ha lesznek (és remélem, hogy lesznek) unokáim, biztosan sokat fogok mesélni nekik mondjuk a bibliai Józsefről, Odüsszeuszról, Toldiról, a János vitézről vagy a fizikáról, filozófiáról, és egyetlen egyszer sem kapnak tőlem a kezükbe tabletet vagy telefont, ahogy a gyerekeim se kaptak. Tőlem meséket lehet majd kapni, meg múzeumi együttléteket, finom falatokat, urizálós teázásokat egy kávézóban vagy cukrászdában, és hatalmas erdei sétákat. Lehet, hogy én leszek a lassú, unalmas nagypapa, de talán egyszer majd belátják, hogy ilyen idejétmúlt, ódivatú fazonokra is szüksége van az emberiségnek, hogy ne gyújtsa magára ezt a bánatos világot. 

#impression (opisztodomosz)

Már egészen fiatalon problémát éreztem a teológia fogalmával kapcsolatban. A θεός és a λόγος összetételéből kanyarított ógörög műszó egyszerre jelent istenről vagy méginkább istenekről szóló beszédet és istenről vagy az Istenről szóló tudományt, attól függően, hogy hol és milyen kontextusban jelenik meg éppen. Sosem gondoltam azt, hogy egy kalap alatt kezelhetnénk az olümposzi isteneket és a bibliai Teremtőt, de az ambivalens megérzésen kívül egyébre nem futotta a kedvemből és a tudásomból. Most azonban, hogy Arisztotelész Metafizikáját már sokadszorra rágom át görögül és különböző fordításokban, rájöttem, hogy mi volt ezzel a bajom. Ahogy én, úgy Arisztotelész (vagy Aquinói Szent Tamás szerint: a Filozófus [philosophus]) is hasonló problémával küzdött, ezért jelenik meg nála a θεολογική (theologiké) szó, amelyet a θεολογία-tól (theologia) elkülönítve, egészen speciális módon kezd használni. A θεολογία a kozmológiával kapcsolatos istenekre, a létezőkre vonatkozó beszéd (ahogy azt a preszókratikus filozófusok értették, illetve használták), míg a θεολογική már az első filozófiára, azaz az önmagában és önmagától mozogni képes első mozgatóról, az örök és változatlan létről, az egyről szóló tudomány, amely egyben később a kereszténység a bibliai Teremtő Isten korai megfogalmazását ismerte fel. Jóval több ez, mint egy platóni ἀρχή (arkhé), nem véletlen, hogy az arisztotelészi első mozgató filozófiai leírását Aquinói Szent Tamás gyorsan magáévá tette és beépítette saját teológiai rendszerébe. Most csak azon töprengek, hogy mit kezdjünk a mitológiával? Tudom, hogy az csak mesebeszéd, de nehéz nem észrevenni, hogy – jogi szakzsargonnal élve – egyfajta „ráutaló magatartás“, amelyben az ember zárt gondolkodásának nyelvén van megfogalmazva mindaz, amit a végtelenre nyíló metafizikáról tudni érdemes. 

Átvágok a műúton Tót-hegyes felé, jobbról fenyvesek, balról a Bagolyírtás alatt elterülő „szépkilátó“, majd a Pelyhes-tető alatt elindulok a Kaszala rét felé. Mielőtt elérném az apró turistaházat, ahol régen az álló hinta lógott egy ipszilon alakú fára szerelve, fakitermelés nyomára bukkanok. Elindulok a fák között, párhuzamosan a párszáz méterre feljebb kanyargó műúttal. Néhány perc múlva hatalmas irtás tetejére érek. Az egész Délnyugati-Mátra a lábam előtt hever! A fenyvest vágták ki, beteg volt már, ezegyszer nem kár érte. Még ezerkilencszázhetvenhatban ültették, akkor már két éve jártam fel ide a nagymamámmal, de csak hetvenhétben mentünk be a dugványok közé szamócát és málnát szedni Geher István bácsival, Katával és egy magyar származású, amerikai vendég kislánnyal, Lizával. Végül annyi piros bogyót szedtünk a szemerkélő esőben, hogy nagymamám cseppnyi lekvárt főzhetett belőle, amit másnap reggel szertartásosan a vajas pirítósunkra kentünk az üdülő teraszán megterített asztalunknál. Ezerkilencszázhetvenhét nyarán itt, az Erőmű Beruházó Vállalat bagolyírtási nyaralójában – pontosabban a Pelyhes-tető alatt, félúton a Kaszala rét felé – találkoztam előszőr a θεολογία-val és a mitológiával, de zavar és ambivalencia a θεολογική-vel és Istennel kapcsolatban csak jóval később támadt bennem. Ebből és nagymamám lekvárjának emlékéből táplálkozom azóta is. 

Elmaradtam a munkával, nem haladok olyan tempóban, mint szerettem volna. Mindjárt nyár vége, én pedig megszámlálhatatlanul sokszor újra kezdtem írni a metafizikáról szóló tanulmányomat, már azt sem tudom, hogy mit mikor jegyeztem le. Tulajdonképpen most rosszul kellene éreznem magamat, de valami oknál fogva még sincs bennem feszültség, csak tettrekészség és lendület, hogy akárhányszor újra kezdjem addig, amíg jó nem lesz, amíg azt nem érzem, hogy rendben van minden, amit leírtam. Tegnap pihenő gyanánt a Hamletet olvastam, persze, nem ritka dolog ez, de most megakadt a szemem az első felvonás ötödik színén egy ismert mondaton, amit korábban már százezerszer elolvastam: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes“, és ami angolul így hangzik: „There are more things in heaven and earth, Horatio, than are dreamt of in your philosophy“. A dán királyfi nem először szól ki hozzám a darabból.

#impression (metafizikai zsörtölődés)

Ahogy az előbb átpörgettem a Bookline-on egy keresést a metafizika kifejezésre láttam, hogy mi mindenre használták már fel ezt a szót a különböző szerzők. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy félreértelmezték, meggyalázták, a maradékát pedig lilaködbe burkolt sületlenségekkel töltötték meg, mint a szex, rajz, süllyedés és személyes dolgok, illetve József Attila vagy Babits Mihály metafizikája, csupa nevetséges, oda nem illő és értelmetlen jelzői vagy birtokos szerkezet. 

Heidegger Mi a metafizika? című írása sem segít ezen a rémes helyzeten, hiszen rövidke tanulmányából egészen biztosan nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mi is a metafizika mint olyan, helyette a német egzisztencialista filozófus nyelvi önmegvalósításában gyönyörködhetünk, illetve a metafizikára vonatkozó kérdésfeltevés megfogalmazásának szépségében és grandiózusságában…, ördögi operaelőadás ez, amelyben a Walther von der Vogelweide-nak öltözött, asztmás Heidegger nyíltszíni erőszakot követ el a Tannhäuser szerepében pomádézó Wagneren, miközben az Under der lindent ropogtatja visszafelé a fogai között — a háttérben klott gatyás német atléták masíroznak Ámor nyilával a kezükben. 

Mi végre is…? – én is ezt hajtogattam az elmúlt húsz évben, de nem vettem a fáradságot ahhoz, hogy visszaballagjak a metafizika kifejezés forrásvidékéhez és megmártózzam benne. Eddig! Attól még lehet jó egy kérdés, hogy nincsen rá jó vagy egyáltalán semmilyen válasz; ugyanakkor az a kérdő mondat, amelyik nem kíváncsi az önmaga által implikált válaszra, csak saját tükörképe előtt illegeti magát, az buja nárcizmus és ebből fakadóan Isten ellen elkövetett gyalázatosság. 

Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi? Vajon tényleg ez volna a metafizika alapkérdése? És vajon tisztában vannak-e a „filozófusok” a fizikai valami és semmi fogalmával, vagy csak a wittgensteini „szóhasználat” értelmében bele-belebiggyesztenek (szak)kifejezéseket az írásaikba anélkül, hogy bármennyire is tisztában volnának a természettudományok által használt jelentéshorizonttal? Mert van ilyen! Nem, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Kant utáni filozófia és az Einstein utáni fizika (vagy kozmológia) a „végtelenben találkozna” valaha…! Nem tudja vagy nem is akarja érteni egyik a másikat, de – nevetséges módon – főleg a filozófia hiszi azt, hogy az, amiről beszél, az maga a vegytiszta metafizika; a fizikusok ennél jóval szerényebb (de bizonyos értelemben ambiciózusabb) megállapításokat tesznek a témában. Az előbbi megragadt a spekulatív ontológia madárnyelvű és passzentos kényszerzubbonyában, az utóbbi pedig a matematikai szintaktika és metanyelv, valamint a fizikai spekulációk varázslásában próbál utat törni magának, hogy valahogyan legalizálja ezt a kézzelfoghatónak tűnő, bizarr valóságot. 

Metafizika – a szó legszorosabb értelmében – márpedig ott van, ahol a fizikának vége szakad, azon a valóságon túl, amelyet direkt vagy indirekt módon megragadhatunk! A pszichológia csak abban az értelemben része a metafizikának, amennyiben az érzékelés által megkonstruált valóságélményt írja le (mint például a három térdimenziót), de hogy ez így is marad-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. 

Aztán vannak még itten a „modern metafizikával” és a „metafizika logikai alapjaival” (sic!), vagy szerényen csak a „metafizikával” (így, expressis verbis) foglalkozó könyvek is…, amelyek megvásárolhatók a Bookline-ról, de ezek a munkák sem képesek elrugaszkodni arról a süppedő mocsárról, amelyet részben az ontológia hiábavalósága, részben a filozófiai logika valóságra érvénytelen okoskodása jelent már több mint száz éve. Többnyire tisztességes iparos munkák ezek, amelyek csak a valódi metafizika szemszögéből nézve érdektelenek, a Kant utáni filozófia negatív tendenciáiról azonban releváns kijelentéseket tesznek.

A legtöbb „filozófus” sajnos alapvető tudás- és kreativitásdeficittel küzd: nem képes különbséget tenni saját, elavult terminológiája és a fizika folyton változó szakkifejezései között. Ez óriási probléma! Nem mindegy ugyanis, hogy például a végtelenség fogalmát fizikai vagy matematikai értelemben vizsgálom, a kettő ugyanis nem ekvivalens. Ha pedig hol az egyiket, hol a másikat „értem alatta”, akkor „zavar támad az erőben” és belecsúszunk az ontológia dagályos szamárságain keresztül a tudatlanság kén- és ammóniaszagú purgatóriumába. És akkor az idővel kapcsolatos kotkodácsolásokba még csak bele se mentem…! Némely írás alig-alig különbözik az ezotériától, vagyis a megrögzötten ostoba, lusta és igénytelen ember aluljárófilozófiájától, amelyben készen kapott panelekből lehet légvárakat építeni – hülyéknek, féláron.  

Most tehát, hogy tisztáztam: a Bölcsek Kövét én birtoklom (amit természetesen megettem és meg is emésztettem), nem maradt már nyitott téma az ügyben. A metafizika kísértetvonatként zakatol egy vakvágányon a felrobbantott viadukt felé, amit kóbor kutyaként egymást szaglászó, Matuska Szilveszternek maszkírozott „filozófusok” néznek elrévülten; de én, a tudomány Ethan Huntja felpattanok a mozdonyra és csikorgó kerekekkel megállítom – vagy sípolva rohanok majd egyenesen a szakadékba. …inkább a semmi?

#impression (gyászjelentés::ne!)

„Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.“ Woody Allen

[Három hete meghalt egy középiskolai osztálytársam. Gyűlöltem a középiskolámat, nem szívesen emlékszem rá vissza, de vele történetesen jóban voltam, bár barátok nem voltunk, azért jól megfértünk egymás mellett a tanteremben. Ötvenhárom évesen egy szívműtét következtében kómába esett és pár hét múlva meghalt. Levélben kaptunk üzenetet, hogy jövő héten lesz a temetése. Változtatni ezen sajnos már nem tudok, azért meg nem megyek el, hogy részt vegyek egy gyászszertarás keretében megrendezett osztálytalálkozón – ahol később beülünk majd anekdotázni valami közeli, vígasztalan kávézóba –, mert a negyven emberből harmincötre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, ráadásul a korosztályom már akkut hipochondriában és halálfélelemben szenved; még a végén elmesélnék a kórképüket, ami a lehető legrosszabb végkifejlete lenne ennek a szomorú eseménynek. Szóval, ezúton szeretném jelezni, hogy hirtelen vagy tervezett halálom esetén egyikőjük se jöjjön gyászos pofával megemlékezni, mert – néhányukat nem számítva – még a föld alatt se vagyok rájuk kíváncsi! Ez alól természetesen én sem vagyok kivétel!]

#impression (ember::mikromajális)

Repülő száll el a fejem fölött a magasban, az út másik oldalán fenyők és jegenyék lombját zörgeti a szél, olyanok most a hangok, mint gyerekkoromban; lassan ringatózom a hintaágyban. Vajon miért tűnik természetesnek, hogy egy lebegő konzervdobozban több tucat ember utazik a világ egyik feléről a másikra? Egyáltalában miért repül az ember és miért merül le az óceán fenekére? Miért élünk természetellenes, embertelen módon? Folyton rohanunk, mintha bármi sürgős dolgunk volna, pedig egyáltalán nincs semmi sem, ami halaszthatatlan lenne, csak akkor, ha mesterségesen generálunk magunknak gyorsan megoldandó feladatokat. És tulajdonképpen azok sem fontosnak, csak mi érezhetjük általuk fontosnak magunkat, amikor ide-oda futkosunk, hogy az egoizmusunk és a határtalan akaratunk következményeit mérsékeljük. Az mondják a filozófusok, hogy a poszthumanizmus korában élünk, és ebben igazuk is lehet, ha nem is pontosan úgy, ahogyan ezt néhányan közülük kifundálták. Az emberiség először gyanútlanul, később készakarva szakadt el természetes gyökereitől, hogy mára egy sem élőlény, sem gép állapotban égesse ki magából a földi-lét és a humánum maradékait. Elpusztult jövőnk kiégő csillaghalmaza vagyunk. 

Az egyetemről a Múzeum körút felé leggyorsabban a Károlyi kerten keresztül visz az út; a héten minden délután átsétáltam rajta. Tegnap vittem magammal otthonról elemózsiát is, a sarki Csendestárs nevű búfelejtőben vettem hozzá egy rosé viceházmestert, majd visszasétáltam a kert Ferenczy István utcai oldalára és leültem egy padra, hogy jóízűen elfogyasszam fejedelmi uzsonnámat. A tikkasztó melegben jól esett a lombok közt megbúvó rejtekben megpihenni, a rengeteg munka és tanulás után lehunyt szemmel hallgattam a város zúgását. Bukolikus idill! Ha rálátás nyílna a Ligetben felengedett csíkos léggömbre, olyan lennék, mint valami reformkori figura egy Szinyei képen. Fáradság, teli gyomor és fröccs, nem jó elegy, ha az embernek még dolga van, vigyáznom kellett, nehogy elaludjak, ezért bedugtam a fülesemet és Mozart zongoradarabokat hallgattam Ránki Dezső előadásában. Nehéz a belvárosban nyugodt pillanatokat átélni, de nekem tegnap sikerült. Egyre nő a feszültség a világban, néhány ilyen pillanat később talán majd segíteni fog, hogy embernek érezzem magam, ember maradhassak. 

#impression (csengő-méh-rigófütty)

Szinuszos hullámzással öblöget át az öntudat, néha sziklás partomat mossa, néha önmagában interferál és csendben kioltódik. Hová legyen bennem a világ?! Meddig terjeszkedhet a bekerített végtelen?! Vihar dúl már ötvenhárom éve: Horn-fokom gyilkos tengerárja vagyok. 

Méhek donganak százával a bodzabokron, rezgő valósága a statikus világnak. Meleg van, árnyékba húzódom. Feketerigó száll le mellém, szemmel tart, de nem fél tőlem; elugrál az itatóhoz, megfürdik benne, aztán felröpül a fejem fölötti ágra és énekelni kezd. A szomszéd nyárfájáról kánont fütyül vele a párja, együtt fújják a magukét; lehunyom a szememet, érik a szamóca, ide érzem az illatát. Nyár van, nyugtalan, hazug béke. 

Álmodom? Valami megcsörren. Kint vagy bent? Hol van a hang, honnét szól? Nem tudom, sosem tudtam. Csengő, méh, rigófütty..., egyre megy ebben a melegben, ami nincs. 

#impression (res cogitans::0603)

Hétévekben mérem az életemet, a sejtek állítólag ennyi idő alatt cserélődnek ki, tehát semmi közöm a múltamhoz, és hét év múlva semmi közöm se lesz a mostani hozzám, de nem csak azért, mert az most még nem én vagyok és ebből következőleg nem is én leszek, hanem azért, mert akkor már nem is voltam, ahogy ma sem vagyok hét évvel korábbi magam. Azt mondják, hogy „telik az idő”, pedig ez hazugság, mert úgy van a most, hogy nincs is, hogy semmi sincs, hogy idő sincs, és tulajdonképpen én sem létezem.