A díszburkolaton lépdelve, mindig átlós irányba, hol jobbra, hol pedig balra haladva, végső soron lehetséges dolog egyenesen előre menni; a kényszeresség erővektorai nem oltják ki az akarat és praktikum eredőjét. Számolom a négyzeteket, 2-3-5-7-11..., szökdécselek a prímszámok Ulam-spirálján, mint az ugróiskolában, miközben a háztetőközön bevilágító Nap fénysugarának metszőegyenesét lépdelem át széles mozdulatokkal. Másfél-két éves gyerek figyeli koncentrikus kerengésemet ezen a virtuális sakktáblán, majd lassan odatotyog, és leszegett fejjel többször keresztezi a pályámat. Igyekszem normálisnak mutatkozni, nehogy megijesszem az egyre jobban elhatalmasodó összpontosítással, de úgy tűnik, rám se hederít, hanem saját pályára áll, és egy befogó négyzetet rajzol tipegve a prímszámaim köré. 47-nél tartok, amikor megállok. Apró léptekkel rója az egyeneseket az óramutató járásával ellentétes irányba, aztán bekanyarodik és suta mozdulatokkal, emlékezetből ráugrik a prím-kövekre a körbetipegett négyzeten belül. Ha jól látom, egyszer sem hibázik, mind a tizenöt kőre páros lábbal rátottyan. Végül ő is megáll. Egymás arcába nézünk. Értjük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése