Hiszek, mint a bolond Gimpel, hiszek a valóságban. Kinyitom a szememet, de még fekve maradok. Korán reggel a plafont bámulni elmélyülten olyan, mint t’filint kötni sáchárit imához. Ilyenkor egymásban vagyunk az Istennel, legalább ilyenkor, az elmén kívül ugyanis semmi másnak a meglétét nem ismerem el önmagamban. Mezítláb kicsoszogok a konyhába, vizet teszek fel melegedni. Hideg van a házban, tavaszi éjszakákon többnyire tizennyolc fok alá süllyed bent a hőmérséklet. Begyújtok. Az apróra hasogatott tűzifa szárazabb már, mint tegnap, amikor egy kosárral behoztam a fészerből, de még így is hangosan ropog a lángok között. Átmelegedek a tűz közelében. Égő csipkebokor vagyok, tüzelő zsarát; zakót húzok és kiszórom a hamut a kertben. A teafőző fütyülni kezd, lekapom a rezsóról. A Darázs-hegy fölött előbújik a nap, éjszaka elfújta a szél a felhőket, első sugarai beragyogják a konyhát.
Egy őz reggelre lelegelte a kecskerágót, amit egy jókora cserépben tettünk ki a lépcső aljára. Hatalmas bokor volt, a budapesti lakást már rég kinőtte, gondoltuk, ahogy enged a fagy, kiültetjük, de csak néhány összerágott ág maradt belőle. Pedig a szomszédasszony megmondta, hogy őzek járnak be a faluba, a kertekbe, de öreg és bogaras, többnyire nem veszem komolyan, amit beszél. Szánom a növényemet, amelyért nem fáradtam és amelyet nem neveltem, amely éjjel támadt és éjjel elveszett. Teásbögrével a kezemben bosszúsan felemlegetem a félnótás öregasszony jóslatát.
Kiviszek egy széket, hogy a vászon átmelegedjen a gyenge napsütésben. Dél körül meleg lesz, majd kiülök picit olvasni egy kávéval. A temető feletti fenyves tetejét mozgatja a tavaszi, langyos szél, de itt a ház körül ebből semmit se lehet érezni. Mennyi érzet, ami bennem, a fejemben, a tudatomban kap csak értelmet! Talán én vagyok a világ, reggeli imáimban egy az Örökkévalóval? Tudatlan ember vagyok, mégis hiszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése