Karórák fekszenek az asztalon. Mindegyik
mást mutat, sok különböző időt. A másodpercmutatók kaotikus kattogása betölti a
szobát. Hátradőlök a fotelban és figyelem a csendet. Nincs is csend, sosincs
csend körülöttem. Folytonos zúgás van mindenütt. Valamit nagyon elrontottam, mégsem
érzem hibásnak magam. Tulajdonképpen e pillanatban nem is érzek semmit. A belső
órámat próbálom a külső kattogás poliritmikájához igazítani. Értelmetlen. Már ötven éve próbálkozom ezzel, mégsem tudok belenyugodni. Nem tudok
megelégedni a majdnem-pontos idővel, kényszeresen igazítgatom az óráimat
magamhoz, a saját belső metrumomhoz. Kézbe veszem őket és addig állítgatok
rajtuk, amíg legalább néhányszor azonos időben, egyszerre kattanunk. Aztán ez
is elmúlik és visszacsöppenek a mindennapok diszharmóniájába. Sosem tudhatom a
pontos időt, mert nem is létezik olyan, csak az illúziója.
2 megjegyzés:
Ottlik Géza PRÓZA kötetében a Réz Pállal folytatott Félbeszakadt beszélgetés-ben geológiai türelemről tesz említést.
Úgy vélem, az időérzék habitus függő. Ha a geológiai időegységet fel lehet osztani nyolc perces (növényi) intervallumokra, akkor számomra is értelmezhető Ottlik várakozása, ha nem, akkor hamar elvesztem a fonalat... :-)
Az elmúlt évek arra tanítottak, hogy a környezetemben lévők nem az én habitusomnak megfelelő metrumot használják, és ezt a "Neked nincs semmi időérzéked?!" mondattal szokták a tudomásomra hozni.
De azt hiszem, hogy a blogbejegyzés nem is igazán erről szól... :-)
Megjegyzés küldése