]…ismét egy kórház, rohanás és kapkodás, hófehér, sápadt arcok, vizsgálóba be és ki, várakozás, ijedség – születés, halál és halálközelség. Az odaúton egy halottszállító jön mögöttünk a Maros utcában; fehér Ford, hatalmas fekete kereszt a motorháztetőn – ronda, cizellált giccs, az tűnik fel a tükörben először –, majd meglátom a szélvédő fölött a feliratot: Temetkezés. De miért fehér?! Még sosem láttam fehér hullaszállítót! A lámpánál állva arra gondolok, hogy halott angyaloknak való az ilyen. Néha rettenettel tölt el, hogy mindig igazam van!
Valami égész másnak próbálom értelmezni vagy meghatározni azokat a dolgokat, amelyeket nem vagyok képes befolyásolni. Egyszerűen nem annak tartom ezeket, mint amik, hanem valami olyannak, amik ők nem, de nekem így kényelmesnek vagy elfogadhatóbbnak bizonyulnak. A középiskolás irodalomteremben volt egy tabló az ehhez fogható magyar népi „mellébeszélésekről”:
„farkas, -t, -ok, -a (Canis lupus), a kutyával rokon, fakó, szürkéssárga szőrű ragadozó állat… Tabu megnevezései: ordas, féreg, nyív, toporján…”
A baj szó nálam például kimondhatatlan tabu. Az ijedség pedig maga a gyengeség mindaddig, amíg van mitől rettegni. Aztán, ha már nincs mitől félni, akkor elemi erővel tör rám a rettegés – és hónapokig velem marad. Most azonban már a Maros utcában összeszorul a gyomrom a fehér Ford látványától, érzem az elkerülhetetlen bajt és a buzgárként feltörő ijedséget. Megint helytállok, nyugodt maradok és bizakodó, de közben belül már érzem, hogy elfáradtam, nem fog menni, sírnom kéne, de sosem szoktam, most sem fogok – a fehér Fordnál csak az én bömbölésem ijesztene meg jobban. A halottszállító végül elkanyarodik, de mi rohanvást visszük magunkkal a kérlelhetetlen halált…[
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése