#impression (álom-symphonia)

Álmomban István bácsi az egyik mátrai teraszasztalnál ül, fehér rövidnadrágban, kinyúlt hófehér pólóban, előtte a serpenyő-hamutartó és a lötyögő ezüst Zippo öngyújtó, a jobb kezében egy mezítlábas Symphonia, a másik kezén a Geher-pecsétgyűrű; mint egy karmester, ahogy magyaráz szinte vezényel, lágyan, széles gesztusokkal, közben nagyokat szippant a cigarettából; nem hallom, amit mond, nincs hangja; azt hiszem, hogy Shakespeare-ről beszél, a BBC-sorozat Hamlet kötete van az asztalon és apró betűkkel írt jegyzetek; szeretném hallani, amit mond, de csak némán tátog, prédikál, mosolyog, mint egy némafilm; és akkor észreveszem, hogy a bénító némaságban valahonnét Panda apró Sony világvevőjén a Rádiókollégium adása szól és István bácsi távoli, éneklő hangát hallom a rádióból…

Felébredek. Cicerót elviszem sétálni; még hűvös a reggel, korán van, jól esik a mozgás a hajnali Gellért-hegyen. Mit mondhatott? Tudni szeretném, mert az egész jelenet tovább él, tovább mozog bennem. „Dánia börtön” És benne Hamlet szabadságvesztett egyén, akinek parancsba adhatják, hogy hagyjon fel magával. Mennyit kérdezgettem Shakespeare-ről, Faulknerről, Hemingway-ről és Homéroszról! És most itt van velem, bennem és némán magyaráz megint – mondani akar valamit, de nem tudom, hogy mit, csak azt, hogy olyan világot idéz fel bennem, amelyiket még szerettem, és amelyikben még fogalmam se volt róla, hogy mennyi minden eltűnik, szertefoszlik majd, mire annyi idős leszek, mint most ő itt, ennél a teraszasztalnál. 

Hazaérve előveszem a Shakespeare olvasókönyvet és olvasni kezdem. Most már egészen tisztán hallom, amit mond. Nem érdemes felébredni.