#impression (Éjszaka)

Távolról hallom, homorú 
mellkasom járja deszkatáncát: 
ami volt, most visszavonom. 

#impression (törés)

évek nyomása a 

vállamon súlyok 

terhe alatt nincs 

irgalom magamban

vérem csorgatom

elfogyott fényem

#impression (flash::jegyzet)

[Alapvető kötődésem az időhöz először az idő-fogalmának öntudatlan dekonstrukciójában oldódott fel. Amióta csak az eszemet tudom a múltban élek, kezdetben anyám és apám múltjában, később a sajátoméban. Még gyerek voltam, amikor egyszer álmosan a tükörbe nézve sokkal idősebb önmagamat láttam ásítani, azt az embert, aki most vagyok, amilyenné mostanra váltam. Csak egy pillanat volt, de akkor megértettem, hogy idő és sejt valami felfoghatatlan, nem-lineáris egységet alkotnak: egy zárt rendszert, amelyben döntéseim és döntéseim következményei sejtstruktúrám által determináltak. Ettől a felismeréstől a múló-időnek egyre kevesebb szerepe lett az életemben, jelenemet a jövőm határozta meg, az a gondolat, hogy bármit is teszek, beteljesedem.]

#impression (origami::jegyzet)

[Újra kihajtogatom magam, negyvenkilencedik éve, minden hajnalban, kakasszóra. Már egyáltalán nem sima, nem tabula rasa; az évek barázdákat hagytak rajtam, betörtek, itt-ott. Azt mondják, ha nem fáj az ébredés, már nem is élek. Ízület és lélek, ellenpólusok, minden részem együtt sóhajt csikorogva a napfelkeltével; a test fürgeségét a lélek óvatossága húzza a valóságba. Nincs bennem panasz, hogy öregszem, de ma sem állok össze kész formává. Felkelek.]

#homopoliticus (A káromkodás, mint politikai attitűd)

„...a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom.” – írja a bizarr módon baloldalinak elkönyvelt Esterházy Péter. Nincs ebben semmiféle kenetteljesség, nem az egzakt definíciók nélkül maradt keresztényi erkölcsök számonkérése ez, hanem az öncélú vulgaritás kritikája. A politikai trágárság ugyanis az erőtlenség, az ötlettelenség, az üres és ostoba agresszivitás megtestesülése; annak a gondolattalanságnak és rendszertelenségnek a vulgáris megnyilvánulása, amely gátat szab egy új, allegóriáiban árnyalt, de értelmezhetően kritikus gondolkodásnak, és amely a tömeget megszólítva képes lesz idővel egységes ideológiává, társadalmi szervezőerővé összeállni.

A forradalmakat az értelmiség robbantja ki, de a plebsz végzi be. A forradalom és általában véve minden fordulat mögött szofisztikáltan megfogalmazott helyzetértékelés és ebből fakadó társadalomkritika áll, amelynek a vulgaritás szerez érvényt. Ha ez megfordul, akkor nem forradalomról, hanem a csőcselék pusztításáról, egyfajta öntudatlan blaszfémiáról beszélhetünk. A társadalmi önszerveződés törvényeit, elemi szabályait ugyanis nem szabad és nem is lehet megkerülni.

Ideológia ellen csak egy másik ideológiával lehet harcolni, ahol ideológia sincs, ott szükségszerűen káosz és trágárság van. Hatalom és forradalom azonban nem létezik ideológia nélkül, amely ideológiának a mindenkori zavart és a vulgaritást kell felszámolnia. A káosz ugyanis folyamatosan ott fortyog a társadalom alatt, hogy az általa gerjesztett tektonikus mozgással újra és újra rendetlenséget teremtsen. A liberalizmus – egyébként esszenciálisan gyönyörű eszméje – a tudományos alapú gyökértelenséget zászlajára tűzve próbált az ingatag, maga által fellazított talajon megélni, ezzel szemben a populizmus mélyen, a forrongó káoszban, az emberi társadalmak hipotalamuszában igyekszik gyökeret ereszteni és megerősödni.

A liberalizmus egy félreértett szabadságértelmezés hedonista megélése közben – az elmúlt harminc év alatt – felfalta saját öndefinícióját, és most hatalmas fekete lyukként szívja be a gyakorlati ész minden megnyilvánulását, lényegében semmi hasznosat vissza nem eresztve az eseményhorizontra. A populizmus a gazdasági előnyszerzésben tárgyiasult ideológiátlanságát a társadalom alatt fortyogó káoszból nyert negatív attitűddel pótolja, amely az emberi elme legegyszerűbb, bináris döntési mechanizmusát stimulálja, jó és rossz, barát és ellenség, mi és azok közötti duális relációban. A gondolkodó ember, a klasszikus értelemben vett homo politicus ennél szélesebb spektrumon hoz értékítéletet a világ tényeivel kapcsolatban, amelynek mentesnek kell lennie a vulgaritás által kínált „egyszerűségtől” és trágárságtól, de annál egzaktabban kell kijelentéseket tennie a két szélső határérték közötti tartomány elemeiről.

Egy új gondolkodási mechanizmust, egy új ideológiát nem az öntudatlan blaszfémia vagy egy parttalan posztmodern dialógus, hanem a világ tényeinek újbóli megértése és szintetizálása, illetve ennek legpontosabb rögzítése fogja életre hívni. A világ pedig alapvetően megváltozott, égető szükség volna a globális értelmiség előítéletek nélküli együttállására, közös gondolkodásra, az opportunizmussal való tényleges leszámolására.

„Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” – írja Kant. Ide kellene visszatekintenünk és innen kellene elindulnunk újból és újból, hogy bizonyos szint fölött ne süllyedjünk bizonyos szint alá.

#impression (előítélet)

A kezelő ajtaja kinyílik és egy kócos, vastagbajszú, idősödő fickó lép ki káromkodva. Elszabott ruházata összhangban van testi megjelenésével, suta mozgása erőszakos jellemről árulkodik. Hangosan káromkodni kezd, cirádás jelzői szerkezetben gyalázza az Örökkévalót, és leül dühösen egy padra a váróban. Bokában rövid sötétbarna nadrágja alól gyalázatos állapotú fehér sportzokni virít ki, amely egy eltaposott, latyakos műbőr félcipőben végződik. Idegesen dübögni kezd a padlón. Az Úristenit az anyjának! Ezt nem hiszem el! Bassza már meg a kurva mindenit a büdös anyjának! A tetves istenit a fejének! Gyűrött sapkáját jelentőségteljesen a térdéhez verdesi, majd felugrik és széttárt karját a törzséhez csapkodva tovább szitkozódik, még nem üvöltve, de már zavaróan hangosan. Döbbenten nézem a jelenetet, nem tudom, hogy tovább sétálgassak a váróban, vagy inkább menjek minél távolabb ettől az apokaliptikus figurától. Előttem egy másik padon ijedt, középkorú nő várakozik feszülten; vastag, színes magazint próbál észrevétlenül összecsavarni a kezében, ha tettlegességre kerülne a sor. Odasétálok az őrjöngő férfi és a nő közé, igyekszem lelki és testi védelmet jelenteni, miközben a zsebemben ökölbe szorul a kezem. A fickó már öt-tíz perce megállás nélkül szitkozódik, de az intenzitása nem változik, néha feláll, majd visszazöttyen, láthatólag csak magát szórakoztatja az előadással, nem vesz tudomást a környezetéről. Az ajtó ismét kinyílik, korabeli nő lép ki rajta, arcán friss kötéssel. Mi a baj, Ferikém? Mellé ül. Nyugodj meg, kérlek. A férfi idegesen ütni kezdi a térdét. Hogy a picsába nyugodnék meg?! Még ki kell mennem az albérletbe, jönnek a szerelők! Nekem meg nincs diplomám! Hogy a büdös picsába nyugodnék meg?! A nő nyugodt marad, a táskájába teszi a papírjait. Ferikém! Semmi baj sincs, a szerelők kedden jönnek, neked pedig két diplomád is van. A férfi ideges mozdulatokkal feláll, de már csöndbe marad. A nő magára veszi a kabátját, belekarol a mellette toporgó, picit zavart figurába és megindulnak a folyosón a lépcső irányába. Csak most látom, hogy a férfi bal lába erősen befelé kacsázik, bal kezét furcsát befelé lengeti. Összemosolyognak és szótlanul egymásba kapaszkodva lebotorkálnak a lépcsőn. 

#impression ("belosztály")

A kórtermek ajtajában, ahol öregek fekszenek mindig szarszag van. A gyomrom is felfordul, pedig minden tiszta és rendezett, de a tisztítószerrel keveredett emberi ürülék orrfacsaró bűze az ajtókban megreked. Ha az ember végigsiet a szűk folyosón, a szarszag a vasúti talpfák kattogásához hasonlóan, ütemesen éri el az orrjáratot, majd pár óra elteltével befészkeli magát a nyálkahártyába, rátapad a nyelvre és a szájpadlásra. Jólöltözött idős férfit tolnak be az osztályra, idegesen pislog körbe, miközben ütemesen dobol az ujjával az ölébe tett cipőjén. Lerögzítik a székét, az ápoló a pulthoz sétál. Az öreg üvölteni kezd, hogy szétrobban a hasa, és kibírhatatlanul fáj a heréje, meg, hogy neki már ki van fizetve a temetése, de gyorsan adjanak valami fájdalomcsillapítót, most, mert nem bírja tovább. Nővér lép oda hozzá, nyugtatni próbálja, de a férfi csak üvölt, egyre hangosabban, egyre agresszívabban. Az öregek este megzavarodnak, mondja szomorúan egy nagydarab nővérke és visszasétál a kórterembe. A közeli ajtón át horkolás, szörcsögés hallatszik, egy csoszogó, fuldokló csontváz néz ki rajta, aztán visszacsoszog az ágyához, reménytelenül. Fiatal, csinos orvosnő siet oda, gyorsan átnézi a papírokat, a hisztéria nem hatja meg, millió dolga van, látszik rajta, nem ér ő rá ilyen óbégatásra, adjanak neki valamit és fektessék már le, az Isten szerelmére, aztán elsiet egy haldoklóhoz a sarki szobába. Kedves tekintetű, kopott fekete farmeros pap lép ki a liftből, szelíd, rezzenéstelen arca elárulja, hogy nem először jár itt, Szentírás a kezében, megy nyugodtan a doktornő után, vége van már ott a sarokban egy idős nőnek, vért hányt még pár órája, alig élt, már most úgyse, szennyes lepedőt dobnak a földre, minden gyakorlatias, minden életszerű, mindennek szaga van, elviselhetetlenül. 

#impression (Mozart-fűrész-füst)

(A meleg szobából hallgatva a távoli, téli motorosfűrész berregésének, amivel a tűzifát vágják, nagyon hasonló hangja van a nyári bogárrajzáséhoz, amikor a ház oldalában, az árnyékos, hűvös részen döngenek a rovarok. A november végi hidegnek viszont, ha az ember kidugja az orrát a levegőre, először rothadó avar, majd kéményszaga van, amilyet csak évvégétől farsangig érezni, mert utána a tavasz már átszínezi az illatokat, hiába füstölögnek még akkor is a kémények, húsvétra minden illékonynak tűnik, könnyűnek és reménytelinek; az a füst már egészen másmilyen, mint a nehéz, sűrű, téli fajta, amelyik beül a völgybe, és se szél, se hófúvás nem söpri ki onnét. Mozart Esz-dúr zongoraversenyét hallgatom Ránki Dezső előadásában, azt a zöld borítójú lemezt, amit gyerekkoromban kaptam a szüleimtől, és amit annyit hallgattam, hogy a mai napig minden hangra emlékszem belőle, végig tudom dúdolni minden pillanatát. Pedig nem illik ezt most ehhez a novemberi havazáshoz, de lenyugtat, lecsendesíti bennem a disszonanciát, amit az élni-akarás és az évszak szembenállása okoz bennem ezen a sötét reggelen. Motorosfűrész hangja keveredik a második tétel lassú dallamával, pont úgy, mint ahogyan a hegedű és az zenekar válaszolgat benne egymásnak, a fülemre teszem és tovább hallgatom, ahogy az utcára lépek kéményfüst csapja meg az orrom, nagyon erősen gondolok arra, aki akkor voltam, gyerekként felnőtt, gondolatban.)

#impression (hitetlenség)

[Tényleg nem tudom már, hogy mi az igazság, mit fogadhatok el annak, aminek látszik; nem metafizikai vagy teológiai értelemben, hanem a moralitás és a világ relációjában. Úgy érzem, ez a kor, amiben éppen most élek, teljesen megtöri az értékítéletemet; akár egy kínzókamrában: vonyítva billenek egyik nézőpontról a másikra, és vissza, amíg el nem veszítem a józan ítélőképességemet. Talán pont ezt akarja a világ, borult, bizonytalan elméket, manipulálható tömeget, kikapcsolható emberséget; olyan valóságot, ahol minden igaz, és mindennek az ellenkezője is könnyedén bebizonyítható. Mindent tudok, de semmit sem értek. Látom a kötekedő, húgyszagú aluljáróban fetrengő hajléktalant zsáknyi vagyonával iszkolni a rendőrök elől, és látom megfagyni a piást a bokor tövében; látok cifra kastélyokban törvénykező nagyurakat, egyeket közülünk, nyugalomban ülnek szépen, biztonságban, békességben – amiből én is kinézek a deres őszre, jómódban, melegben, könyveim közül. Hová lettünk, hová lett a hitünk?! Hol van a józanság határa, mikor kell eszünk ellen tenni, hogy ezzel más is megőrizhesse ép elméjét, emberségét; és mikor van, hogy nem ismerjük fel, ami a többségnek árt? Hol van a határa gyengeségnek és erőnek? Mikor kell nemet és mikor igent mondanunk? Állva kell maradnunk és erősnek látszanunk, különben ránk taposunk!]

#impression (blog-blog)

Fotó: Solnay Dénes János, 2018.

[Mostanában gyakran fordul velem elő, hogy hangokról vagy illatokról hirtelen valami emlékféle ugrik be, valami nehezen megfogható érzés, ami emléknek tűnik, de sehogyan se tudnám elhelyezni a múltamban, aztán ahogy jön, úgy el is megy, és ilyenkor nagyon magányosnak és becsapottnak érzem magam. Egyre biztosabban érzem, hogy nincs külvilág, minden csak gondolat. Ez megnyugtat.]

#impression (schiele::aristoteles::baal sem tov)

Ahol felérek a tetőre, egy magányos, kiszáradt facsemete vékony ágai kapaszkodnak a piszkos vászon-égbolt fakó redőibe. Az ősz először a naplementéket színezi át, a domb mögött lebukó vörös napkorong aranysárgára mossa a kiszikkadt rét bokrait és a tisztást szegélyező erdőt, türkiz felhőárnyékok jelennek meg a fejem felett. A természet irtózik az ürességtől, Isten művészien berendezett világa elfedi előlünk a teremtés lényegét, érzékszerveink csak az emberiség közös mítoszát ismételgetik. Belerévedek a látványba, a távoli hegyek mögött lassan eltűnik a Nap, az égboltot mélykék színre festi a kora esti homály. Ostoba vagyok, mégis hiszek. Hűvös lett az idő, jobb, ha elballagok.

#homopoliticus (és::válasz)

Egy cikk, amit mérgesen írtam - így talán híján van az eleganciának -, és amely nem Vekerdy Tamás kétségbevonhatatlan gyermekpszichológiai és oktatási kompetenciáját vitatja, ahhoz ugyanis semmi jogom se lenne!

https://www.es.hu/cikk/2018-09-14/solnay-denes/tisztelt-vekerdy-tamas.html

#impression (Ros HáSáná elé)

Hajnali napfelkeltében, őszi mezőn járok, a narancsos napkorong vörös színnel festi meg a csipkebokor leveleit, fonnyadó-barna bogyói élénkpirosra változnak az erős fénysugárban. Kérdeznék, de a mondatok szavakká esnek a számban, az erős vágyban, hogy lássam lángba borulni az Istent, hogy megtudjam, ami elmondhatatlan a fülnek és felfoghatatlan az észnek, de csak néznek rám a reggeli szélben rezgő és lepergő, sárguló levelek, mint azok az emberek, akik tudtukon kívül vannak időben és térben, de a legkisebb szélben leszakadnak az ágról, mert nyomtalanul tűnünk el ebből a világból, felszívódva, szövet a szövetben. Újra kezdem. 

#impression (sánta-parainesis)

nincs forrásom, 
nincs testem, nincs lelkem, 
nem létezem, 
te gondoltál ki engem

#impression (roham)

[nem látok, bárhogyan is próbálom meresztgetni a szememet, nem nyílik ki a szemhéjam, épp csak résnyire, hogy a beszűrődő, értelmezhetetlen fényfoltok hatalmas buborékokként csapódjanak a koponyám belső falához, erőszakos, tehetetlen világok döngetik a tudatomat, elnyomják a gondolatokat, a hangokat, majd szétpukkadnak, mint a szappanbuborékok, és reményt vesztett fáradság ömlik ki belőlük újra és újra, ameddig lenyugszik a romboló rohanás és a horizonton végre megjelenik a monoton nyugalom]

#impression (éjszakai átváltozások)

[...esőcseppek kopognak az ablakon, élesen, ütemtelenül, sed neque quas posset terris inducere nubes tunc habuit, nec quos caelo demitteret imbres, színes-hangképekben verik a párkányt, megfejthetetlenül; mégis, legbelül kibomlik egy jól ismert dallam, halkan, még élesebben, tisztán, lent a nedves, agyonázott utcán - caelo et inferno - veszett kutya ugatja fájdalmasan a zápor-Boléro ritmusát...]

#homopoliticus (gender)

Úgy vélem, hogy lassan le kellene porolnunk az antik szótárakat, és néhány tárgyszó definícióját újra kellene tanulnunk, a posztmodern világlátásban ugyanis lassacskán feloldódtak a tények és jelentéseik, a tartalmak felhígultak és mesterkélt intelligenciával (de leginkább annak teljes hiányával) üresedtek ki. Az olyan szavak, mint világ, igazság, szabadság, egyenlőség, lehetőség, nő, férfi, család, vagy legújabban a liberalizmus, demokrácia, haza, nép, nemzet, kultúra, jog és tudás kivéreznek vagy már ki is véreztek a köznyelv, a közbeszéd, de sajnos a tudományos nyelv áldozati oltárán is, miközben a mindenre és mindenkire kiható valóság észrevétlen marad, hogy tudniillik: az emberiség egy percre van a pusztulástól, vagy legalábbis attól, hogy magára gyújtsa a Földet. Javaslom, hogy csapjuk fel a szótárakat, amíg még nem késő, és nézzük meg a következő szavak eredeti, posztmodern előtti jelentését, legalább viszonyításképpen: valóság, élet, férfiasság, nőiesség, erő, munka, kitartás, háború, halál, irgalom, hit, Isten, ugyanis a többire sajnos mostanság egyre kevesebb szükségünk lesz. 

#homopoliticus (kurucz-kultúrharcz)

...kultúra ott van, ahol értelmezés van. Értelmezés ott van, ahol gondolkodás van. Gondolkodás ott van, ahol tudás van. Tudás ott van, ahol oktatás van. Oktatás ott van, ahol kultúra van... 

Ex nihilo nihil fit.