#impression (gyász)

Lassan bandukolunk Ciceróval az esti szürkületben a Hármashatárhegyi repülőtéren, visszafelé sétálunk az erdő irányába, hogy a teljes sötétség beállta előtt elérjük a parkolót, ahol az autót leraktuk. Két napja egy óriásit estem a késő esti séta alatt, megcsúsztam a pergő köveken, a kutya elrántott, én meg ráestem a tenyeremre és a bokámat is magam alá fordítottam, szóval semmi kedvem sincs éjszaka botorkálni, amíg helyre nem jövök. Eddig zenét hallgattam sétáltatás közben, de mostanában inkább a kabócákat, a távoli kutyaugatást vagy az esti misére hívó harangokat hallgatom. Cicero elmúlt egy éves, egyre fegyelmezettebb, nem kell folyton a nyakában loholnom, hogy el ne tűnjön vagy meg ne egyen valami förtelmet. Alig-alig vannak az erdőben, végre csend van körülöttem, emlékszem,

amikor hazajöttem a munkából, te a konyhában voltál és nekem készítettél valami harapnivalót, de nem vettelek észre, ezért a nappali felé indultam, így az étkezőben találkoztunk, elém jöttél a kék ruhádban, elegánsan – ahogy mindig, de rettenetesen sápadt voltál és ideges, megjött a szövettan eredménye, rosszindulatú volt a daganat; és akkor én mosolyogtam, hogy nem lesz itt semmi baj, intézem, nyugodj meg, te meg álltál ott ijedten, tehetetlenül és sírva a nyakamba borultál; és én tudtam, hogy nagyon nagy a baj, vége van, ebben a dologban most nem győzhetünk, csak addig még, amíg lehet, veled akarok lenni, és azt, hogy ne fájjon semmi, csak szépen, emelt fővel, másképpen te amúgy se tudnád: erőből, dacból, keményen…, ahogy meghaltál rá másfél évre, zokszó nélkül, a kezemet szorítva; 

te – és én. 

Azt mondják, a gyász minden nappal enyhül egy picit. Ezt szerintem csak olyanok mondják, akik nem gyászolnak. Mondtam is neked, hogy a pszichológia csak manipulatív lábjegyzetelése az életnek, semmire se való „titkárnő-tudomány”, többnyire műveletlen és gőgös bölcsészek veszélyes játékszere. Te se mentél vele semmire. Én se. Nekem „meg kellene élnem a gyászt”...; de neked mit is kellett volna csinálnod a halállal?! 

Mint a bölcs rabbinak, akinek még lett volna pár jó ötlete… Fáj a lelkem, a tenyerem és a bokám. „Megéljem…!?”

„A halál[od]hoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.” (Woody Allen)

#impression (cethal)

Mit higgyek el? Mi történt valójában? Meghaltál – „rendben”; de mit jelent ez?! [A valójában egy olyan szó, aminek csak akkor van értelme, ha létezik valóság, és ezt a valóságot teljes mértékben birtokoljuk (vagy a valóság birtokol minket?). Azt hiszem, a valóságot mint olyat veszítettem el február tizedikén, hajnali négy órakor. Azt nem tudom, hogy én nem hiszek már a valóságban vagy ő nem hisz bennem – ha birtokol –, de minden egyre metafizikusabbá válik azóta, hogy „elmentél”. Az esszenciális metafizika pedig – mint tudjuk – nem a köznapi értelemben vett valóság szinonimája…] Azt jelenti, hogy az örökkévalóság végtelensége nyelt el a szemem elől vagy azt, hogy egy „ideig nem látjuk egymást, de azután majd…”? Megkapaszkodom, amiben csak tudok, hogy az életemre tört cethal magával ne ragadjon. Mélység vagy magasság? Honnan kiáltok?! „Múlik az idő.” Vajon milyennek látsz most? Élek-e még? 

Vagy már együtt vagyunk?

* Kép: Általam a Google Gemini AI-jal generált kép

#impression (kazetták)

Néhány napja vettem egy új, kazettás walkmant. Fillérekbe került, Kínából rendeltem, de a hangja ugyanolyan jó, mint annakelőtte, amikor csak ilyeneket lehetett kapni és ezért még odafigyeltek a minőségre. Szombaton Hunor is meghallgatta, neki is tetszet..., azaz, kiállta a legkritikusabb próbát. Hozott is Hollandiából egy rakás műsoros kazettát, főleg komolyzeneiket, ahogy kértem. Két hete folyton a fülemen van, előkotortam a vezetékes fejhallgatómat és ezzel a földi jósággal múlatom az időt, amikor csak tudom. Tegnap azután levettem a könyvespolcról azt a négy ikeás dobozt, amelyben a sok évtizeddel ezelőtti kazettáimat tárolom és néhány órát a böngészésükkel töltöttem. Találtam benne olyan szalagot, amelyet még 1988-ban vettem föl az első, szüleimtől kapott magnómmal, meg olyat is, amelyet a húszas éveimben Hunorral, vagy később, az egyetemi éveim alatt veszegettem fel. A sok kazetta összekeveredve, évtizedek óta hányódott a dobozokban, a legtöbbje tok nélkül vagy nem a saját tokjában, így nem csoda, ha nem szerettem belenyúlni vagy hallgatni ezeket. 

Talán a második dobozban találtam csupaszon egy BASF 60 perces szalagot, amelyen a The Tannahill Weavers Land of Light című lemezének 1986-os felvétele van. Nem emlékeztem sem az együttesre, sem erre a kazettára, fogalmam se volt, hogy honnét van, kinek a holmiját találtam meg (a számomra idegen írás a címkéjén sem segített), csak betettem a magnóba és belehallgattam. Ahogy megszólalt, rögtön tudtam, hogy ismerem: egy skót zenekar, amely hagyományos skót dallamokra írt dalokat játszik, Kájé alatt – a kétezres évek első felében – rongyosra hallgattuk ezt is, meg Ross Daly-t is…, szóval betettem az asztali deckbe és fülsiketítő hangerővel végighallgattam az egész kazettát, miközben igyekeztem rendbe tenni a dobozok tartalmát. 

Az utolsó ikeás dobozban találtam meg a hozzá való tokot. Heuréka érzés! Forró Laci kazettája! Emlékszem! Egy angol nőtől kapta, nagydarab, de formás lány volt – csak fényképen láttam –; akkor ajándékozta Forrókának, amikor az kiment Írországba és valahogy összekavarodtak néhány napra. Felírta a számok címeit, közé meg Laci fotóját ragasztotta – ilyet se láttam még! Úgy tűnik, fényt kapott a rövidgatyás magyar bonviván sármjától. Mindjárt írtam is Forrónak, hogy miféle kincsre leltem, aki a hír hallatán néhány órára – tőle szokatlan módon – belerévült rögös, ám dicső múltja és a méretes angol lány emlékezetébe… Drága barátom, ő se lesz már fiatalabb! 

A kazettát Kájé idejében tényleg rongyosra hallgattuk, ezért kikerestem az egyik zenei streaming szolgáltatónál a felvételt és ott is meghallgattam. Szellemtelenül tiszta hangzása van a felújított és megtisztított anyagnak…, szóval, maradok a zajos kazettánál – és egy darabig magam is belerévedek a saját üledékes, de annál formásabb múltamba. 

#impression (aranyág)

Ami nekem a hátralévő életem, az neked egy idő nélküli pillanat. Mert tudom és hiszem, hogy most is vagy, hogy az, amit születésnek és halálnak hívunk nem több, mint egy-egy pont az örökkévalóságban, ami belemártogat az idő illúziójába; tanulás és tapasztalás – külön, együtt és megint külön –, de mi összetartozunk az időtlen-idő-illúziójának végezetéig, bármi történjék is ebben a kiszolgáltatott marionett-színházban. Együtt vagyunk. 

Nyílnak a pipacsok: születésnapom lesz. Nem érdekel. Sokáig azért nem érdekeltek az ünnepek, mert zavaros volt az életem, most azért nem, mert megöregedtem és nem látom értelmét megünnepelni a látszatot vagy azt, ami nem is létezik. 

Tegnap fent voltam a sírodnál. Három hete nem volt erőm felmenni hozzád, illetve inkább az emlékhelyedhez, hiszen igazából a világon semmi közöd sincs ahhoz a kis, kereszttel megjelölt „szent helyhez”, amely a temetőben van és amelyen a neved áll. „A görög liturgiában szabály volt, hogy engesztelő áldozat bemutatásakor az áldozat felajánlója nem érinthette az áldozati tárgyat, és a szertartás végeztével folyóvízben vagy forrásban meg kellett mosnia testét és ruháit, mielőtt a városba vagy saját házába lépett.”* Én megpusziltam a fejfádat, ahogy mindig is szoktam – az arcod helyett; aztán visszamentem a házba és letusoltam, mert rettenetesen kimelegedtem a fűnyírástól és a fahordástól. Majdnem aranyág…

Szépül a kert. Ültettem egy szomorúfűzet a kert közepére, a kaspókba színes virágokat úgy, ahogy te szoktad, kitettem a kerti bútorokat és elindítottam a nyarat… De ez a kert már nem olyan, mint annakelőtte. Ez a nyár se. Már semmi se. Pedig nincs is...!

___

* G. Frazer, Aranyág

(Kép: https://ankert.hu/a-fuzfa-salix-jellemzese-ultetese-es-gondozasa/)

#impression (Pannonhalma)

Elmondom újra és újra addig, amíg már a saját hangomat se hallom, a főhajó fojtott nesztelensége összeolvad a bennem megszülető csenddel. Tíz perce, hogy befejeződött a vesperás, a gyertyákat elfújták, a villanyt leoltották, de a nyári naplemente utolsó fénysugarai fehérre festik a mennyezeti boltíveket. Egyedül vagyok a padban, mint az a satanowi tudós rabbi, aki Isten létezésén töprengett, mert nem értette, hogy miért van valami ahelyett, hogy semmi se lenne. De most se Báál Sém Tov, se egy constat de supernaturalitate Mária-jelenés, hanem csak van, ami van: a kieszközölt magány. El nem emésztő tűz gyúl lobogva bennem. 

Néha naívan elhiszem még, hogy van értelme a mozdulatoknak és gesztusoknak, aztán rájövök, hogy egyáltalán nincsenek is ilyenek, Zénónnak igaza volt, minden csak áll önmagába merevedve – mint egy fotó – az örökkévalóságban. Az entrópia törvényét Descartes istene a folytonosság illúzióját keltve alkotta meg számunkra, hogy elfedje előlünk múlt, jelen és jövő mindenkoriságát, az אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה* valódi értelmét és drámáját. De akkor mit jelent a szabadság?! És mit jelent a születés vagy a halál? Van-e olyan, hogy jelentés, vagy csak platóni tények vannak, amelyek Wittgenstein szóhasználatában koptak világot „leíró” fogalmakká?

Lesétálok a Pannonhalmi Arborétum felső bejáratához és a szűkre nyírt „tujakapun” keresztül elindulok lefelé a domboldalon. A későtavaszi meleg szellő illatáradatában sétálva most először érzem biztosan, hogy sem a halál, sem az élet nincs befolyással rám, mert ami nincs, az kölcsönhatásba sem léphet velem – hiszen én sem vagyok. Akim meghalt: él; aki megszületik: halott. A tények másképpen ugyanazok. 

Bogár repül a szemembe. Nem ingat meg. 

___

*Ex. 3,14 (vagyok, aki vagyok)

#impression (Iphis)

Süt a nap és virágzik a bodza, meg a hárs. Tavaszi illat, Pasaréten delet harangoznak, Cicero az erkélyen napozik, én pedig hirtelen azon kapom magam, hogy nyugodt vagyok. Miféle ember az, aki elveszíti a feleségét, de az első késő tavaszi vagy kora nyári napon – ha egyetlen pillanatra is, de – elfelejti a gyászát és belefeledkezik az időjárás szépségeibe?! Ma három hónapja, hogy Marita meghalt, és eddig nem múlt még el egyetlen perc sem, hogy ne gondoltam volna rá. Tulajdonképpen most is rá gondolok, csak közben észrevétlenül áteresztem magamon a külvilágot, talán most először azóta, hogy nincs többé velem. 

Tegnap a MÜPÁ-ban voltam, Händel Jephta című operáját néztem meg. Egészen kiváló produkció volt! Ilyen jó előadást talán a rendszerváltás idején láttam utoljára, John Eliot Gardinerrel és a Monteverdi Kórussal, Händel Messiását. Az instrumentális nyitányt a Zebul szerepét éneklő Cody Quattlebaum áriája követte, amitől azt is elfelejtettem, hogy hol ülök és mi van körülöttem. Ilyen tisztán basszust már rég nem hallottam énekelni, Quattlebaum hangjában annyi erő, lendület és tisztaság van, hogy rezgett belé a Bartók terem. Aztán belém hasított, hogy Maritának mennyire tetszene itt, amitől rossz kedvem lett, mert tudom, hogy már napokkal előtte utána olvasott volna a darabnak, a bibliai történetnek, a zenekarnak, meg az énekeseknek; hosszan válogatott volna az ezer ruhája között egy arra a napra legalkalmasabb, szolidan elegáns viseletért, a szünetben perecet evett volna; de általában véve csillogó szemmel és bármilyen arisztokrata úriasszonyt szégyenben hagyva vibrált volna az örömtől, hogy ott lehet. Már semmi sem lesz olyan, mint vele volt. Lesz és van már, hogy jó, de nem olyan, mint ővele, nem olyan, mint Maritával. Minden más lett. Nagyon pazarló ez a világ, ha a feleségem hamvai egy apró urnában várják a feltámadást, miközben én a Jephtán ülök és Händel muzsikáját hallgatom! Megérdemlem én ezt?! Miért nem lehetett ő is Iphis?! Miért nem jött el érte is az angyal, hogy megmentse a sorsa elől?! 

Tavasz van; ha süt a nap, kifejezetten meleg az idő. Ilyenkor kint süttette magát egy kávéval a ház melletti padon és élvezte a világot, amit maga körül olyan széppé és édessé tett, amilyenné csak tudott – mert tudott; és beragyogta minden szegletét ennek a nyomorult, elárvult univerzumnak… 

Szeretnék a fénynél sebesebben röpülni! 

#impression (borostyán::töredék)

…ügyedet intézem, egy kanapén ülök a bankban, megint összekevertek valamit, halotti anyakönyvi kivonat a kezemben, hordom-viszem, már egy ideje leszoktam a telefonom nyomkodásáról, ha valahol várnom kell, inkább gondolkodom; új cipő a lábamon, farmer és kockás ing, új óra, amit a múlt hónapban vettem…

…eltűnődtem: ha ott, ahol te vagy, nincs idő, csak az örökkévalóság, akkor egyszerre látod a most-engem, meg őt, aki még nem vagyok, a majd-ént, még újabb ruhákban, még többet várni itt vagy ott, megöregedni és meghalni, vagy aki voltam-ént megszületni, iskolába járni, megismerni téged: az egyik pillanatban, egy szemhunyásban most-engem a bankban, a másikban talán majd-ént öregen vagy holtan…

…ide-oda abban, amit mi időnek érzékelünk, de amit te már csak egy örökkévaló, mozdulatlan, fagyott világnak látsz, amiben újra és újra meghalsz a kórházban, és én a nyakadon nézem a pulzusodat, vagy ülök a bankban és az ügyedet intézem új, álló órámmal a kezemen, egyedül, örökké nélküled és újra veled… 

…azt hiszem, már láttad, hogy lecsatolom az órámat, nincs miért hazudni magunknak…

…folyton mozgón-mozdulatlan rovarok vagyunk az örökkévalóság borostyánjában, mert nincs szabad akarat, hanem csak „van, ami van”…

*Kép forrása: https://ifashion-hu.decorexpro.com/kamni-i-mineraly/nasekomye-i-zhivotnye/

#impression (naplóbejegyzés::leltár)

Itt maradtam rengeteg díszüvegcsével, táskáidban a használt papírzsebkendőkkel, millió ruháddal, a szalmakalapjaiddal, kertészkesztyűddel, kiültetett és benti virágaiddal, fényképeiddel, nyelv- és szakácskönyveiddel, téli és nyári parfümöddel, konyhai csecsebecséiddel, egy kopott borotvapengével, karácsonyi és húsvéti díszeiddel, a kiskutyáddal, a mindent beszövő emlékeddel és a síroddal. Nem tudom, hogy mit kezdjek most a Mátrával, mindent felülírtál, átrajzoltál, mindennek új értelmet adtál, aztán egyszeriben itt hagytál. 

Bagolyirtásról Mátraszentimre központjába menet jobbról megyünk el a temető mellet, amit onnantól fogva, hogy megtanultam olvasni, minden évben végigpásztáztam új sírok után kutatva. Ezt egyszer el is mondtam neked, úgyhogy attól fogva már együtt néztük minden tavasszal a sírokat. A tiéd csak nehezen vehető észre a bekötőútról, mert fent van, egészen a felső kerítés mellett, az erdő fáinak árnyékában, de minden áldott este megcsodálhatod az Ágasvár mögé lebukó napot, ahogy szeretted volna, amikor még itt voltál és elmondtad, hogy mit kell tennem, ha majd meghaltál. Pont oda temettelek, ahová szeretted volna. Persze, most nem csak nézegetek befelé, hanem be is megyek, ültetgetek és magamban (magammal?) beszélgetek. Ideiglenes sír, végleges állapot. „Nem jól van ez így.” 

Anyai nagymamám öt évtizeden át gyászolta a nagyapámat; ha megkérdezték, hogy miért nem ment újra férjhez, mindig csak annyit válaszolt, hogy a „Misi halott”, és ma már pontosan értem, hogy mit értett ezen és mit érezhetett közben. Nem az én életem lesz elpazarolt, hanem a te halálod volt igazságtalan és felesleges. De tulajdonképpen mindegy. Nem vagyunk egyformák. „Ez sincs jól.”

Ma húst sütöttem, úgy, ahogy te szoktad (volt) csinálni: undorogva, fintorogva és gyorsan, hogy hamar túl legyek az egészen. Most pont úgyanúgy nem kívánom megenni, ahogy te sem, amikor ebédet csináltál nekem. Eltelés: háziasszony sors. „Ez se hiányzott.”

#impression (οὐροβόρος)

Beletörődtem. Belenyugodni sohase tudnék: hajlíthatatlan vagyok. Inkább eltörtem, és most darabokban vagyok lezárt életed teljessége. Körülölellek. 

#impression (kocsonya::amnézia)

Látlak-e még? Ahogy reggel a kutyával sétáltam, belém hasított a gondolat, hogy talán soha – ebben a kocsonyás örökkévalóságban – nem találkozunk már, vagy ha igen, akkor az nem te leszel, nem az, akit szerettem és szeretek, hanem valaki más; csak bent, legbelül ugyanaz; de ha nem tudlak vagy nem lehet kibontanom téged, sosem ismerhetlek fel, sosem kapcsolódhatunk össze úgy, mint ebben az életben, ebben a nyavalyás, fájdalmas, lezáratlan életünkben. Vagy ha mégis újra együtt leszünk, nem fogunk emlékezni arra, hogy milyen jó volt itt nekünk, csak kezdünk mindent elölről, mint egy amnéziás. És hol születünk újjá? A múltban, a jövőben? Miért gondoljuk, hogy az „idő folyása”, az entrópia a létezés egy másik dimenziójában ugyanúgy törvényszerű, ugyanolyan meghatározó, mint ebben a siralmas, „pusztuló” anyagi világban? Miért ne születhetnénk újra az ókori Egyiptomban vagy a periklészi Athénban, esetleg a humanista középkorban, ahol te ábrándos hercegkisasszony vagy, én meg kóborló, szerető lovag; vagy éppen valami rémes apokaliptikus falanszterben?

Múlt, jelen és jövő csak konszenzuális kérdés… Mindig újra éljük a mások testének életét? A történelem – Isten hatalmas és örök Terve – nem változik, csak újabb és újabb testekben éljük át azt? Folyton a mások teste vagyunk? Egy végtelen örökkévalóságban mindenkire legalább egyszer sor kerül…? Szent Ágoston mindenhol Istent kereste és végül önmaga legmélyén találta meg. Talán ez az, amit léleknek nevezünk, ami legalapvetőbben önmagunk esszenciája, ami Istenből és Istentől ered – és amit Ádámba és Évába lehelt a Teremtő, mert enélkül ők csak élettelen gólemek lettek volna a leendő Paradicsomban. Mert mi is a Paradicsom, mi is az Édenkert, ha nem a teremtett világ – mereven el-nem-múló, kocsonyás időbe ágyazott – történelme… Amit én az időm múlásának érzékelek, azt te már a végtelen örökkévalóság felől nézve látod az álló pillanatok ide-oda hullámzó és megálló egymásutánjának. Hol lehetsz most?

#impression (entrópia::ὁ γὰρ καιρὸς ἐγγύς)

Az entrópia elvben megfordítható (alig-irreverzibilis), ugyanakkor a rendezetlenségből a kiindulási pont rendezettsége még sosem volt rekonstruálható, ahogy a széttört borospohár üvegszilánkjai sem lesznek képesek ugyanolyan borospohárrá összeállni, vagy az elhamvasztott és porrá zúzott emberi test sem lesz újból Maritává. Irreverzibilis folyamat, visszafordíthatatlansága univerzumunk egyik faktuma. (A világ tények és nem dolgok összessége.) Már én sem leszek olyan, mint néhány perce, órája, napja vagy hónapja; biológiai és egzisztenciális értelemben sodor az entrópia a rendezetlenség irányába. Örök visszatérés?! Nohiszen! 

Nagyon nehezemre esik a gondolkodás. Néhány napja még az is eszembe jutott, hogy talán agydaganatom van…, úgy látszik, a kelleténél több időt töltöttünk kórházakban. Aztán rájöttem, hogy nincs a világon semmi bajom, csak szomorú vagyok. A pszichológia manapság előszeretettel nevezi ezt az állapotot depressziónak, ahogy én meg a pszichológiát áltudománynak, ami egy megvalósult és tökéletes kölcsönösség, mert mindketten betegnek tartjuk a másikat. A gondolkodás azért esik nehezemre, mert folyton ugyanarra koncentrálok: az esszenciális Semmire, ami azáltal van, hogy képes vagyok ráfókuszálni az oszladozó figyelmemmel. Szomorú vagyok, habár Elifáz, Bildád és Cófár már megvigasztaltak, hogy nyugodjak meg „egyszer elmúlik, mert az élet körbenövi a gyászt…”, de szerintem fogalmuk sincs a valódi szomorúságról, ha ilyen istentelen ökörségeket képesek összehordani. Nehezemre esik gondolkodni, de hülye azért még nem vagyok. 

„Némi agresszivitást érzek a hangjában!” Tényleg?! Mit nem mond?! Talán, mert attól, hogy megözvegyültem, még nem lettem megbocsátóbb az emberi ostobasággal szemben, sőt, lényegesen rosszabbul viselem a címeres idiótákat – ami szintén entrópikus folyamat, akár az öregedésem. Lapozzunk!

Cicero kutya kamaszodik, a minap kellemesen eltöltött egy kurta pásztorórát egy ikeás díszpárnával. Nem hibáztatom a családalapítás ösztöne miatt, mindazonáltal választhatott volna ennél különlegesebb darabot is a lakásban, igénytelensége teljességgel megbocsáthatatlan. Nem érdemes semmiből sem engedni, a világ tényei nem csereszavatosak. (Ez nem ide tartozik, de „qui me amat, amat et canem meum”.)

Reverzibilis vagy alig-irreverzibilis, nem teljesen mindegy?! A kutyát se érdekli már. 

#impression (mogyoróvessző)

Mogyoróvesszők alatt pihensz, pedig el sem fáradtál. Tavaszodik; hajnali öt órakor pirkad és madárcsicsergésre ébredek. Még nem kell meglocsolnom a kerti virágaidat, de ha kinézek az ablakon, már látom zöldülni, bimbózni a növényeidet. Idén eddig nem fagyott el semmi, csak a gömbre vágott rózsa tört ketté egy viharban, de akkor még éltél, amikor megtaláltuk az elgurult koronáját. A karácsonyi fenyőt ültetem majd a helyére, amit már nem díszítettünk fel; jobb lesz itt neki a szabadban, ahogy most már neked is a madárcsicsergésben, csendben, békességben. Túléljük mindketten. 

Valahogy újból „vigyáznom kellene magamra”, mert úgy látszik, valami dolgom van még itten…, de nem tudom, hogy ezt hogyan kell csinálni. Akkor jó, ha az ember észre sem veszi, hogy él, de ha meghal belőle egy rész, mindjárt felértékelődik saját magának, vagy ha nem hiszi, hogy ér még valamit ez a világ, akkor csak áll, „szügyig mélabúban” és várja a halált. Engem nem érdekel a halál, ha rólam van szó, de a más halála annál inkább megvisel. Muszáj leszek kimászni a mogyoróvesszők árnyékából, mert „az élet megy tovább” és nekem – lehetőségeimhez mérten – mindent meg kellene csinálnom azokból a dolgokból, amiket megfogadtam neked és magamnak. 

No persze tudom én, hogy az élet nem megy sehová, az idő sem, mert sem élet, sem idő nem létezik, legalábbis úgy biztosan nem, ahogy azt naívan elképzeljük. Vagyunk, mint a vizek Isten lebegő-rezgő lelke alatt ebben a véges-végtelen kocsonyában, ami meghaladja minden tudásunkat és érzékszervünket, és amiben itt vagy ott szikrát vetünk, megcsillanunk és kihunyunk. A világ pont annyira felfoghatatlan az elménk számára, mint amennyivel a Mindenható több minálunk, és ez az ordító különbség a halálunkkal sem fog megváltozni. Az, amit mi életnek hívunk csak egy szakasz a lélek végtelen létezésében, amelyben találkozunk és elválunk, emlékezünk és felejtünk, élünk és meghalunk. Anyaméh vagy mogyoróvessző: egyre megy. Hiányzol. 

#impression (másképpen valaki)

Elmosódott képből nyíló éles fotó a fejemben, énbennem, mosolyog, szebb, mint valaha, piros, kötött felső, farmernadrág, nekem írt levelét tartja a kezében, tarkómat simogatja, valamit mutat a papíron, átölel…, hozzám és az ismert valósághoz képest halott, Istenhez és a végtelen univerzumhoz képest viszont csak másképpen valaki; valami egészen máshogyan élő lélek, ember, anyag vagy energia. Fizika itt is, ott is: az egyiket érteni véljük és birtokoljuk, a másik habitus vagy hit kérdése. Ellép mellőlem, megfordul, már sosem fogom látni, már nem rám mosolyog; lassan elfelejt, csak tapasztalás maradok, sejtszintű emlék, egy bejegyzés őbenne. Magam vagyok, magamra maradtam. 

#impression (::)

 ki[b]írhatatlan

#impression (Marita::250210)

Nem tudok és nem is szeretek olyan dologról beszélni, amit nem értek. És én egyáltalán nem értem, hogy miért kellett meghalnia. Miért kellett ötven évesen meghalnia annak, aki szeretett élni? És miért élnek olyanok, akik gyűlölik magukat és a világot? Hétfőn hajnalban, három óra ötvenötkor abbahagyta a zihálást, lecsendesült a légzése és egy pillanattal később már nem vett többé levegőt. A szíve még percekig dobogott, de négy órakor az is megállt. Ott feküdt a feleségem holtan, és én egyáltalán nem értem, hogy miért. Nem alszom, rémálmaim vannak. Nem érzem, hogy velem lenne. Hiányzik. Volt időm felkészülni, most mégis hiányzik, de nem érzem, hogy itt lenne, pedig azt mondtuk egymásnak, hogy holtában is velem marad. Nem maradt, már máshol van, csak én maradtam itt, ebben az érthetetlen, kietlen, rohadék világban, amit valóságnak gúnyolunk! Nincs is kedvem erről beszélni. Nem is tudok. 

Hatodik napja halott; két előadás között bemegyek a Petőfi Irodalmi Múzeumba és megnézem az időszaki kiállítást, amit írók és költők naplóiból, tárgyaiból rendeztek. Az első szobában csak lődörgök, nem találom a helyemet; írógépek középen, majd az installáción észreveszem Babits egyik kinagyított, legépelt versének fotóját: „Előbb meg kell halnia annak, aki feltámadni akar: meghalni is, feltámadni is csak az tud aki fiatal”. Kétségbeesésemben körbeforgatom a fejemet, hátha meglátom valahol, hiszen üzent, ezzel a szöveggel nyilván üzenni akart, de csak elhagyott tárgyak vannak – szépen, elrendezetten – mindenhol; elhagyott tárgyak, amilyen én is vagyok. Se Marita, se ragyogó fény a sarokban, se égzengés, csak nyomott csend és félhomály. A kiállítás szép, egy időre legalább elfelejtem, hogy mibe keveredtem, indiszkréten kukkolom mások magánvalóját, aztán azon kapom magam, hogy megint a Babits-kézirat előtt állok és várom, hogy legyen valami, de semmi sem történik. Hogy lesz ez most?! Hogy lesz majd ezután?! 

Tizenkét napja halott; ülök egy előadáson az egyetemen, dogmatika, az előadó kiváló, tetszik, ahogy és amiről beszél. Keresztelő Szent János alámeríti Jézust a Jordánban, a Szentlélek galamb alakjában alászáll, az Atya szózata és gyönyörködése a Fiúban…, aki meghal, mert a halál áldozatát adja a megváltásunkért. Megmerítkezik, hogy meghaljon – és ő tudja ezt! Mit jelent Istennek az Ember halála? Mi a halál? Jézus elkerülhette volna, vagy őt is megfosztotta Atyja a szabad akarattól – de még a látszatától is –, hogy egy einsteini véges-végtelen masszában mozogva, újra és újra kínhalált haljon érettünk? Az Atyának van egyáltalán szabad akarata, vagy őt is befolyásolják az általa alkotott fizika törvényei? Hol van ebben a sürgésforgásban a halál mint olyan? A Nagy Egészben számítunk mi bármit is, vagy csak fellobbanunk mértékre és kialszunk mértékre? Hol van most a Maritám?! Kire vagy mire legyek dühös?! Baszhatom az egészet!

#impression (hamis eszkatológia)

 percek sincsenek előre vagy hátra, csak a most van, tér nélkül

#impression (eleve)

…halva született életek vagyunk. Ideig-óráig elhisszük és valljuk az érző hús rángásában a szabad akarat ideáját, de minden egymást követő, nyomorult pillanatunk egy gépies meghatározottság irányába mutat. Nem tartozom sehová! Függetlenségemet Istentől való feltétlen és elszakíthatatlan függőségem alapozza meg; az a kiindulási állapot, hogy egyedül Ő az, aki világomat meghatározza, benne tart és elveszít. Minden egyéb csak az anyag locsogása, képmutató törleszkedése és a Λόγος szándékos elutasítása. Nincs akaratom felettem vagy bármi más felett, Isten kiáradásában sodródom, fuldokolva. Halva született életek vagyunk…

#impression (pont így::szeret)

Vajon akkor is így lett volna, ha nem én? Az univerzumban létező elemi mezők felfoghatatlan számú permutációs lehetősége mellett miért pont ő és miért pont így? Még az is elképzelhetetlen, hogy egyáltalán vagyunk! 

Fekszik mozdulatlanul és a lehatárolt semmibe bámul, jövőtlenül, akaratlanul; a nincs tovább, ami őt lezárja, engem egy eszkatológikus élet felé sodor, ahol egymástól elválasztva, külön vagyunk együtt, lezáratlanul és befejezettlenül. 

Mindig azt gondoltam magamról, hogy valamilyen különleges kapcsolatban állok a Teremtővel, beszélgetünk, értésemre ad, és ez a folyamatos interakció egyfajta megkülönböztetett, megtisztelő és – bizonyos tekintetben – mellérendelő viszonyt jelent Ő és én közöttem. Most tudtomra adta, hogy ez a kapcsolat egyoldalú, alárendelő és értelmezhetetlen, ha magabiztosságomban esetleg mást hittem volna, rosszul gondolkodtam, olyan vagyok, mint bárki más: az akárki. Az ő betegsége mutatta meg, hogy nincs bennem semmi különleges. Helyemre kerültem.

A fizikai, emberi világ és a metafizika logikája nem rokonítható, nem is egy tőről fakad. Az egyiket értjük és használjuk, a másikat egyáltalán nem értjük, de folyamatosan elszenvedjük. Amikor tehát azt olvassuk a Bibliában vagy hallgatjuk egy gőgicsélő pap szájából az istentiszteleten, hogy a Teremtő szeret minket, biztonsággal állíthatom, hogy egyáltalán nem ugyanazt kell érteni rajta, mint ahogyan azt a wittgensteini szóhasználat alapján gondolnánk vagy hinnénk a szánalmas érzéseink befolyásolása által. Ezt a szeretetet sem megérteni, sem őszintén elfogadni nem leszünk képesek sohasem, ugyanis ami isteni perspektívából a szeretet, az innen nézve maga a sors. Ezt a „Kezdetben...” óta teljesen félreértjük. Istennel kapcsolatban tehát nem volna szabad a szeretet szót használnunk, mert azt elkoptattuk a nyomorult, pusztuló és fájóan kiábrándító fizikai valóságunkkal. 

Én egyáltalán nem szeretem Istent. Én tisztelem és félem Őt. 

#impression (zárt)

[kopasz ágról lecsorgó esőcseppek, 

ropogó levelek a fagyott sárban, 

álmomban lépnék előre egyet, 

ha volna tér a kőbe zárt határban

...felébrednék végre, de nincs hová]

#impression (?!)

Megszületni a világra és élni: (eredendően) bűn. Meghalni? Meghalni talán jóvátétel vagy kiigazítás – ha van hová meghalni –; de én egyáltalán nem hiszek a גי־הנם-ban*, ahogy a kollektív bűnösségben sem. Más hitem van: testtetlen, formátlan és személytelen. A személyesség ugyanis számomra megismerést és megértést jelent; pusztába kiáltott szót, amire nem rezgő visszhang, nem költöző madarak szárnycsattogása a válasz, hanem az el nem emésztő tűzben parázsló Λόγος ropogása. Most kijelentések helyett csak kérdések vannak, Ige helyett pedig fájdalmas rebus-ok. Válaszok nincsenek. Tetves emberlét! 

* Ge-Hinnom (gyehenna)

Kép forrása: https://www.northwaleswildlifetrust.org.uk/days-out/seasonal-spectacles/spring-wildlife/bird-migration

#impression (most)

Valahogy egyáltalán semmi sem jut az eszembe. Még gyerek voltam, amikor apám egyszer a hatvanegyes villamoson utazva azt találta mondani, hogy „olyan nem létezik, hogy az ember ne gondoljon semmire; ha másra nem, hát arra mindenképpen gondol, hogy nem gondol semmire”; de ha kell, akár meg is esküszöm rá, hogy hónapok óta csak egyik pillanatról a másikra élek, a mindenkori most érzékelésén túl a világon semmi más sem stimulálja a receptoraimat. A most pillanata viszont éppen a mozdulatlan zénoni-semmi, tehát állítható, hogy minden pillanatban és egyfolytában üres az agyam. 

Sokéves vágyakozás után végre sikerült megvennem William Carlos Williams Amerikai beszédre című válogatáskötetét. Együtt rendeltem meg A létezés hálóival, amelyben a legnagyobb amerikai költők verseiből fordított le néhányat Kodolányi Gyula, és amely kötetet Széplaki Hunor barátomtól már egyszer megkaptam a huszadik születésnapomra, de az eltelt évek alatt valahogy lába kélt. Azt persze nem tudtam, hogy az Amerikai beszédre kötetet is Kodolányi szerkesztette, kommentálta és részben – Orbán Ottóval és Várady Szabolccsal közösen – fordította, ahogy azt sem, hogy a Létezés hálói kötetben megismert William Carlos Williams versek már a nyolcvannégyes kötetben is  – kilenc kivételtől eltekintve – benne voltak. Azért ez így sem rossz dolog, mert Orbán Ottó és Várady Szabolcs is kiváló fordítók, a Létezés hálói versanyaga pedig igen jó ízléssel lett összeválogatva, tehát ugyanolyan öröm most kézbe venni, mint harmincnégy évvel ezelőtt. (A két kötet megvétele vagy az olvasás öröme csak az adott pillanatokra – ha úgy tetszik: „téridőre” – korlátozódnak, bárhol és bármikor már eleve vannak és éppen nincsenek – nézőpont kérdése az egész.) 

A mátrai dolgozószobámban van egy zsebóra a falon, amelyet néhány éve szögeltem fel az íróasztalom fölé. Most is itt van az orrom előtt. Rettenetes erős hangja van; ha felhúzom, éles kattogása bezengeti a helyiséget; az üvege kijár, lötyög, a számlapját koszos-barnára oxidálta az elmúlt nyolcvan-száz év. Talán három éve, hogy utoljára felhúztam, most tizenhat óra harmincöt percen áll, de nem tudom megmondani, hogy hajnali vagy délutáni félöt után öt percet mutat. Ha ránézek, nyugtalan leszek, mert bizonytalanságban tart; a digitális órák túlságosan kisimították az idő- és biztonságérzetünket. 

#impression (vakon)

[már csak behunyt szemmel vagyok képes élni, összeszorított szemhéjjal, magam elől rejtve, nem állítva semmit, sem kiteregetve („száradok úgyis, ha vihar tép”), nincs egyetlen pillanat, amit ép ésszel kibírnék („mint magányos világítótornyot, veri bezárt kagylótestem a tajtékos tengerár”) – gutaütött, vak jónás lettem, megszaggatott ruhámban hasalok romokban álló ninivém előtt]

Kép: William Turner, Bell Rock világítótorony (1819)

#impression (Cicero)

…ősz van, a déli nap sokkal élesebb szögben süti be a ház oldalát, ahová a kerti székemet raktam, mint nyáron ilyenkor. Fél szemmel Cicerót, a törpe szálkásszőrű tacskót figyelem, pedig nem kellene, mert el sem mozdul a lábamtól; alig három hónapos, a távoli ugatástól is összerezzen, esze ágában sincs még elkujtorogni. Férfiak nők nélkül; lebetegedtem, mi pedig feljöttünk gyógyulni és búsongani, de végülis jól érezzük magunkat, szokjuk és tanuljuk egymást, meg a könyörtelen, szigorú világot. Hiába az őszi meleg, már jól esik kardigánban és bekecsben napozni, behúzott nyakkal iszogatom a forró, mézes kávémat. Vélhetően napokig itt leszünk Marcus Tullius-szal, mire teljesen kikúrálom magam. 

Amikor rossz a közérzetem, a gondolataim össze-vissza keringenek, sokkal nehezebben tudok összpontosítani. Egy harkály kopácsol a szomszéd nyírfán, lelassult darazsak kóvályognak az eresz alatt; a nyüzsgő erdei csendben fel-felvillannak a gyerekkorom mátrai pillanatai, és közben belém hasít, hogy annak már vége, már minden megváltozott, hogy megöregedtem és nem maradt más, mint a nosztalgiázás egy olyan világról, amiről semmit se tudtam, ezért ideálisnak és boldognak tűnt fel előttem. Hirtelen az a szomorú érzésem támad, hogy semmi sem valóságos a környezetemben vagy az emlékeimben, semmi sem az, mint aminek látom vagy mutatja magát; és akkor… eszembe jutnak a szép és boldog pillanatok, amelyek elfeledtetik a gonoszságot vagy a rossz közérzetemet. Kortyolok egyet és résnyire kinyitom a szememet; Cicero két pofára eszi a füvet, csóválja a farkát és jóízűen morog hozzá. 

„Ha Isten nincs, akkor mindent szabad.”* Talán igaza van B.D.-nek, a Sorstalanság nyelvi, fogalmazási gyengesége nem stilisztikai kérdés, hanem tartalmi szükségszerűség. „L’essentiel, le plus souvent, n’a point de poids.”** A világ lényege: Isten teremtő aktusának miértje; akiknek pedig erre a miértre nincs semmi válaszuk, azok a saját létezésüket is értelmetlennek gondolják – ezért gondatlanságból mindent elpusztítanak maguk körül és magukban. 

Még pár éve is azt gondoltam, hogy elegendő tanulással eljuthatok egy olyan szellemi és lelki állapotra, amely alapja lehet a megismerésnek, de az idő múlásával látom, hogy mindez csak illúzió; a dolgok megismerése nem vezet el a tények megismeréséig. Ismeretelméleti szempontból a világ még akkor is feltáratlan maradna, ha a dolgok összességét birtokolnám; a tények pedig semmilyen formában és sosem lesznek számomra megismerhetők – a tudás által. 

Az univerzumban – a fény terjedési sebessége miatt – az ember egy episztemológiai buborékban él, és ebből sosem tud és sosem fog kitörni. Ez a zártság, korlátosság egzisztenciális értelemben is behatárolja a lehetőségeinket. 

A miért megválaszolása isteni perspektívát feltételez. Erre a nézőpontra csak a hit által juthatunk…

Cicero kaparja a lábamat, nem tudom, hogy elrévülten gondolkodtam vagy álmodtam inkább, de az biztos, hogy a kávé maradékát a földre locsoltam. Felveszem a kiskutyát – hosszú, bozontos szemöldökével olyan, mint az öregkori Major Tamás – és beviszem a házba; nem lépcsőzhet, hamar tönkre tenné a gerincét. Leülök a gép elé és gyorsan gépelni kezdem, hogy …ősz van, a déli nap sokkal élesebb szögben süti be a ház oldalát… 

___

* F. M. Dosztojevszkij

** A. de Saint-Exupéry

#impression („De akkor [meg] minek a fej, a száj?”)

Megszabadulás..., pedig én akartam. Megkaptam. Hoci-nesze! Most itt állok, ahol..., vagy itt sem? (Meddig érek?) „Ahol a part [meg]szakad.” Más se! (Lapáttal behordott szavak.) Jutottam: előbbre ([meg]határozottan). Mi áron?! (Jutottam?!) Vagyok[?]: aki: lettem. Görbült térben görbe minden. 

#impression (egy valóság)

Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre kevésbé hiszem el, hogy az, amit valóságnak nevezünk, „rajtam kívül” is létezik. A valóságot én konstruálom, bennem fejlődik vagy belőlem „pattan ki” minden pillanatban, amelyben valamilyen módon lereagálom, hogy „van”. Nincs tér az értelem kreációja nélkül és nincs idő ott, ahol csak egy van. Az egy önmagában a mozdulatlan örökkévalóság. 

Minden nap olvasom a Szentírást. Nem szorgalomból vagy kenetteljes ügybuzgóságból, hanem azért, mert amióta csak felfogni képes vagyok az Írás létezését hiszem, hogy a Biblia minden betűje, szava és mondata átszövi a világot, tehát a bennem kialakult, valóságnak értelmezett „valamit” csak ezen keresztül közelíthetem vagy érthetem meg. A hajlongás, alázatoskodás és minden individualista rítus, amelyet a magunk gyönyörűségére vagy megnyugtatására végzünk, csak a valóságos és bennünk élő Teremtő megcsúfolása. Istennek ugyanis semmi szüksége a vallásunkra vagy a hitünkre, Ő ezek nélkül is egy. Isten lehetőséget, „teret adott” nekünk s mi a magunk valóságának terét adjuk neki cserébe. Az univerzális egyenlőtlenségben megfogalmazott kölcsönösség: a Tóra. 

Most reggel öt óra negyvenhét perc van, a kávé kicsit kihűlt, az ablak előtti fáról szél pergeti az esővizet, kutya ugat a ház előtt, és úgy tűnik, hogy a tudatom kiterjedt valóságában indulnom kell a munkahelyemre. 

#impression (laudes)

Úgy emlékszem, hogy hivatalosan rózsaablak a neve az apszis feletti hatalmas ablaknak, amelyet Pannonhalmán matt, egyszerű fehér üveggel töltöttek meg. Álmosan csoszogva értem le a hajnali laudesre, még fogat se volt időm mosni, úgy siettem, hogy ne késsek el. Ha elkezdődött volna, nem megyek be, rettentően utálom a kését, pedig eddigi életem nagyobbik részében mindenhonnét elkéstem – gyűlöltem is magam emiatt. Mostanában nagyon pontos vagyok, de ennek az az ára, hogy megérkezéseim első perceiben azt sem tudom, hogy hol vagyok. Most ott álltam a matt-fehér rózsaablakkal szemben és hallgattam a zsoltárokat, amelyet egymásnak felelgető bencés szerzetesek énekeltek; a légzésem lelassult, pár perc alatt teljesen kizártam a külvilágot, csak a fejemben hullámzó gondolatokra figyeltem, és az illatokra, az esti mise után ottmaradt tömjén, a nyirkos falak és a lakkozott padok összekeveredett illatára – bennem. A helyemen voltam, habár sokkal hosszabb úton értem oda, mint amilyen hosszú Budapest és Pannonhalma között az út, de végül mégis megérkeztem, tudatosabban és bölcsebben, mint ahogy valamikor régen nekiindultam.

A szenteskedés minden formája idegen tőlem, ahogy a népi vallásosság Mária-dicsőítő sürgésforgása is; valami ókori zsidó-keresztény koncentrált, matt-fehér letisztultság az, amit magamban nevelgetek apostoli egyszerűséggel és az Írás népétől megtanult és megszeretett alapossággal. Ha az életemre gondolok, Szent Ágoston fecsegő mentegetőzése jut az eszembe, lenne is mért mentegetőznöm nekem is, de ennyi idősen inkább elhallgatok, hogy a saját hangom helyett a külső és a legbelső hangokra figyelhessek. Egy óra múlva már az étkező felé sétáltam Péterrel és Anikóval, a folyosón szerzetesek siettek a szobáikba, én pedig ismét magamra, a porhüvelyemre gondolva lefőztem egy bögre mézes kávét, amit aztán bamba képpel szürcsölgettem az egyszerűen terített asztalnál. Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek nem változnak, mert nem is kell, hogy megváltozzanak. 

#impression (húsvéti-fragmentum)

„Pilátus vállat vont: Mi az igazság?“*, amit az ember hisz, gondol és tesz, vagy az, amit az Isten állít? Vagyis állítja, ha hiszem és hiszem, mert állítja. Az ember meg nagy elbizakodottságában már-már elhiszi, hogy az igazság középen van! Elveszett az istenmérték, csak embermérték maradt. 

Aba-Novák Vilmos, Körmenet

Az elmúlt háromnegyed év kifárasztott, nehezemre esik egyensúlyban maradni, de ez nem rólam szól. Nem is tudom, hogy szólt-e valaha rólam az életem – jó dolgomban. Tulajdonképpen, volt nekem valamikor jó dolgom? Nem rólam szól, nem rólam szól…

Az az igazság… – kezdhetném, de nem teszem, mert fogalmam sincs, hogy mit gondoljak arról, ami körülöttem van és ami én vagyok. Szent Ágoston a Vallomásokban nyolc könyvön keresztül magyarázkodik amiatt, hogy miért nem csinálta azt, amit kellett volna, én ötvennégy éve mentegetőzöm azért, hogy miért csináltam azt, amiket tettem. Intellektuális vergődés és szószaporítás arról, hogy mit is értünk igazság alatt, pedig ugyanarról az alapról indultunk. 

(Kint süt a nap, egyre melegebb van, azt hiszem, ma elmegyek az erdőbe járni egyet. Zöldül a Mátra, ideje lassan elfelejteni ezt a szörnyű telet.) 

___

* Jn. 18,38

#impression (fizikus én-én-én...)

Ahogy egyre csak tágul a világegyetem, úgy tágul bennem a Trinitas nem-euklideszi geometriája, amelyet egybevágósági transzformációval próbálok az Íráshoz igazítani, makacs kitartással. A számosság, a szembe fordított tükrök görbe teréhez hasonló végtelen legyező, a miénk, az egy, a megismerhető, amelyen keresztül feltárulhat az a pont, amelyből kiforognak a permutáció univerzumai, itt állnak sorról-sorra, csak olvasni kell közöttük, hogy értsük: a feltárulkozó mindenséget tartjuk a kezünkben, az időtlen örökkévalót, miközben a komplexitás maximuma felől vizsgáljuk a tökéletes nyugalom eszkatológikus entrópiáját. 

#impression (Galilei)

Legtöbbünk a halált gyerekként nem érti, felnőttként rettegi, öregen pedig igyekszik bölcsen elfogadni, hogy reszket tőle. Úgy látszik, furcsán öregszem, mert hajnalban az jutott az eszembe, hogy egyáltalán nem érdekel már a halál szükségszerűsége, ahogy az anyagi vagy tárgyi dolgok sem, amelyek bármilyen módon ehhez az élethez kötnek. A halál pillanatában csak az emberi kapcsolatokat, az emlékeimet és a fejemben lévő tudást fogom sajnálni. Amióta vissza tudok emlékezni a gondolataimra, számomra mindig egyértelmű volt, hogy valami egészen más, valami felfoghatatlan nagyszerűség vár a túlvilágon, ezért semmi okom félni az élet lezárásától. Azt hiszem, rám sosem volt igaz, hogy nem értettem vagy rettegtem a halált, inkább velem együtt fejlődött a róla alkotott képem; sosem szorongtam a gondolatától. Úgy hiszem, legtöbben összekeverik a fájdalommal szembeni rettegést a halálfélelemmel. Galilei sem azért vonta vissza a nyilvánvalót, mert félt itthagyni ezt az inkvizícióba mártogatott árnyékvilágot, hanem azért, mert szűkölt a körömletépés vagy a kerékbetörés gondolatától. Mors certa, hora incerta.

#impression (Illés szekere)

Megállt körülöttem az élet. Egyik nap követi a másikat, észrevétlenül; de az életünkbe beszűrődő alattomos félelem tompasága kiragadott az idő folytonosságából és zárójelbe rakott minden gondolatot vagy mondatot, ami eddig a jövőről szólt. A bizonytalanság és a mindenre kitárt lehetőség átláthatatlan falakat épített körém, a gondok Illés szekerén röpítenek önmagam feletti eszkatológikus perspektívámba, és le- vagy visszanézni nincs merszem. 

Wittgensteinnel szólva: a világ nem dolgok, hanem tények összessége még akkor is, ha a tények makacs dolgok. Senki sem akar világra jönni és senki sem pusztíthatja el magát; a végtelen életre hívja a valóságot, hogy a mozgás ideje által idővel a végtelenbe visszataszítsa azt; a mozgás valóságában pedig ott bujkál az időtlen örökkévalóság, a világnak csak rá kell találnia. 

Tulajdonképpen lényegtelen, hogy melyikünk; az ezzel járó minden: közös teher. Így hát viseljük – el.

#impression (Sgr A*)

„A múlt, jelen és jövő közötti különbség illúzió csupán, még ha oly makacs is.” Albert Einstein

A Sagittarius A* (a tudományos szakirodalomban Sgr A*) egy, a Tejútrendszer magjában található rádióforrás, átmérője 44 millió kilométer, Földtől mért távolsága pedig 26 ezer fényév. Bolygónk forgástengelyének – amely most nagyjából a Polaris felé mutat – precessziós mozgásperiódusa is 26 ezer év; és 26 ezer évvel ezelőtt – a felső paleolitikumban – a franciaországi Chauvet barlangban emberek rajzoltak állatokat, kéznyomokat és mindenféle jeleket a falakra. 

Jézus Krisztus időszámításunk kezdete után 30. április 7-én vagy 33. április 3-án halt meg a kereszten, tehát 728.182 vagy 727.090 nappal ezelőtt. Így az emberiséget legrosszabb esetben is nagyjából 727 ezer és 90 napja, azaz 1990,71 éve megváltották bűneitől, legalábbis lehetőséget kaptunk arra, hogy „aki Krisztusban van”, az új teremtés lehessen. A Sagittarius A*-n azonban erről semmit sem tudnak – ha léteznek ott vagy a közelben bárhol is értelmes lények –, tehát ők „még Ádám bűnében élnek”, ugyanis Krisztus fénye (a Krisztus-információ) egészen egyszerűen – a fény terjedési sebességkorlátja miatt – nem érhetett galaxisunk középpontjába. A Sagittarius A* környezetének még nagyjából 13-szor annyit kell várni a megváltásra, mint amennyi ideje a Földön ez megtörtént. Ők most a távcsöveikkel egy olyan bolygót látnak, ha a Földünket vizsgálják, ahol a Homo Sapiens még barlangban él, köveket ütöget egymáshoz, hogy szerszámot készítsen belőlük, és valamivel több, mint 24 ezer évet kell várnia arra, hogy Jézust a Golgotán megfeszítsék és ezzel az áldozatával a világ bűnét magára vegye. 

Rudolf Bultmann – protestáns teológus és filozófus – szerint nem érdemes a történeti Jézust kutatni, Krisztus jelentőségét inkább az üdvtörténet felől lehet és szabad megközelíteni. Meglehetősen földhözragadt kijelentés ez annak tükrében, hogy a megváltás tényének kozmikus aspektusai is homályban vannak előttünk. A természettudomány fejlődésével a bibliai hermeneutika eredményeinek létjogosultsága egyre inkább megkérdőjeleződik, a tertullianuszi „hiszem, mert lehetetlen” új jelentéshorizonttal bővült az elmúlt száz évben. Ebben a helyzetben már egyáltalán nem Jézus történetiségének, sokkal inkább a megváltás mint olyan univerzális hatásmechanizmusának kérdése kell, hogy elsődlegessé váljon. Ami Parmenidésznek, Platónnak, Arisztotelésznek, Plótinosznak vagy Szent Ágostonnak problémát okozott, arra ma ugyanúgy nincsenek egzakt válaszaink, ahogy az ő idejükben sem voltak. Ezeken a kérdéseken – meghasonlás nélkül – csak a hit által tudunk felülkerekedni, de ez csakis úgy lehet valódi és tisztességes, ha minden pillanatban képesnek mutatkozunk válságba sodorni magunkat a legbensőbb hitbizonyosságunk újra és újra történő megkérdőjelezésével és kompromisszumoktól mentes megalapozásával. 

#impression (...viszonyuló lét)

Képeket és mindenféle feljegyzéseket nézegetek a múltamról, a családom múltjáról: számadok, számveszek. Mindenkinek van családtörténete, sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy az enyém messzire nyúlik vissza (innen is, onnan is), arisztokratikus szerencse kérdése – mármint az, hogy legalább az ezerötszázas évek eleje óta mindenkinek tudom a nevét. Nemesi felmenőim súlyt vetettek arra, hogy emlékezzek. Mégis, addig, amíg az embert nem törli képen a halál („amibe bele-nem-hal”), beszél róla, lenézi, fél tőle vagy tudomást se vesz róla, kinek-kinek gusztusa szerint; aztán meglátja a távolban Kharón ladikját imbolyogni a Sztüx hullámain és ijedtében mindjárt iparkodni kezd, hogy beillessze magát az ősök rendjébe, a halottaiéba, nehogy elfelejtsék őt is a hálátlan utódok. 

Apám étkezőasztalánál tudatosul bennem, hogy senki sírjához nem találnék oda. Korhol érte; ijedt és csalódott. Most kezdem kapizsgálni, hogy talán igaza lehet. Az exitus még nem a halál, az ember biológiai pusztulása nem der Tod, az majd csak akkor következik be, amikor már a kutya sem emlékszik rá vagy a nevére – mondja Heidegger. De hát én kérem, emlékszem a nevekre! Például: Solnay! Rám néz, szégyenkezik, szégyenkezem. Pedig gyűlöli Heideggert. 

A gyerekeimnek se tudom elmagyarázni azt, amit nekem se tudtak, amikor annyi idős voltam, mint most ők. A Sein zum Tode nem az intellektusban lapuló gondolat, hanem sokkal inkább zsigeri ösztön, ami békeidőben nem horkan fel, de háborúban mindent megfojt maga körül. Azért a temetőbe továbbra se fogok kijárni, még a végén magával ránt a légköre! 

#impression (onkoteam)

Mindenki az ajtót nézi, [ki jön ki, ki megy be, várnak; fertőtlenítő szag, émelyítő valóság; csontsovány nőt támogat a lánya, leülnek, se haja, se szempillája, arca sápadt, zöldes-sárga, kopasz tarkója kivirít a kendő alól, remeg a keze, köhög, fuldokol, az utolsókat rúgja, látszik a szemén, hogy már se él, se hal, csak egy test, egy kifüstölt porhüvely, dohány szagú a ruhája, nem változtat semmin, ha szívja, úgyis meghal ma vagy holnap, ő is tudja, az üres falat bámulja, feje lebukik, senki se látja, bevizel, nővérek rohannak oda, felfordulás, már késő, elillant, húgyszag] van, aki elsurran, valaki sír.

#impression ("savanyú, de...")

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Félszáz-milliós autó suhan el a kocsisor mellett nyolcvannal a buszsávban. Elgondolkodom. Vajon ő mit gondol magáról? Fiatal fickó vezette a méregdrága Mercedes-t, kapta vagy vette, mindegy is, magát nálunk – nyilván –, akik a sorban állunk, többre tartja, különbnek. Megteheti. (Mindent.) Kirívó sebessége nem komisz szabálytalanság, hanem alpári gőg. „Elnézzük neki.” 

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Jól megy sorom, panaszom nincsen. De mi lett velem?! Hol vannak a fiatal-felnőtt kori tervek, a kiugrás, az örökkévalóságnak tett gesztusok? Olyan vagyok, amilyen sosem szerettem volna lenni: szürke, arctalan pont a tömegben, önámító lélek, aki fellobban mértékre és kialszik mértékre. Akit még „egy ilyen alak is” megelőzhet! Nyugodt maradok, Mozart szimfóniát dúdolok, miközben lassan, de biztosan a morális felsőbbrendűség illuziójába ringatom magamat.

A hatvani Aldiból kijövet pörge kalapos, aprócska, élénk tekintetű, szakállas fazon szedi ki az üres bevásárlókocsit a kezemből. Elküldeném a fenébe, de látom rajta, hogy nem tolakodásból csinálja, nem lumpen figura; inkább mosolygós, kedves fickó. Otthagyom neki a kocsit és elsétálok az autóhoz. Emelném a csomagtartót, de nincs már rá kezem; odasiet, segít, bepakolok. 

– Ha meg nem sértem, venne még egy kiló kenyeret és esetleg két-három liter tejet? Egy kilenc tagú családnak viszem, nem nekem kell – mondja.

Belegondolok, hogy húsz percet álltam a kasszánál, utálnék visszamenni, de bankkártyával élek, készpénzt nem használok, tehát valamit kéne tenni…, amikor eszembe jut, hogy előző nap kivettem pár ezer forintot egy automatából, így előszedem a tárcámat és adok neki kenyérre, meg a tejekre. 

– Köszönöm Uram, tényleg nem nekem kell, hanem egy kilencfős családnak; tudja, kártyára van gázuk, úgy fűtenek, most töltötték fel ötezerért, mert itt a hideg, de nem maradt már ennivalóra – mentegetőzik tovább. 

Mondom neki, hogy nem tudtam ezt a kártyás gázt meg minden, szóval örültem, hogy segíthettem, aztán útjára bocsátom és nézem, ahogy eltotyog a bolt irányába cekkerekkel a kezében és egy akkora heresérvvel, mint két sárgadinnye. Tiszta, rendezett kis hobbit, karimátlan szalmakalapja miatt tűnik csak furcsának. 

Beülök a kocsiba és ráhajtok a huszonegyes útra. Lassan felveszem a ritmust, süt a nap, szép az idő, hamar fent leszek a házban. 

Hogy milyen gázt is mondott?! Kártyást, ötezer forintért?! És nincs ennivalóra pénzük?! Jézusom! Fel sem fogtam, hogy mit beszélt! Hozzájuk képest én egy „buszsávos-mercédeszes száguldozó” vagyok, szerencsefia, a jómód megtestesítője a puccos, hatalmas autómmal, a drága ruháimban és a budai modorommal! Lelassítok, nehogy megelőzzek egy huszonöt-harminc éves Suzukit, amiben egy helyes, idős házaspár feszít kedves öntudatossággal, és visszasorolok mögéjük. Szerintem itt a helyem: a kalapos nagypapa és a bucira nőtt heresérves között; beállok szépen a sorba akkor is, ha a személyiségem még mindig sokkal többre vágyik. „Szerénység Virág, szerénység! Ne tömjénezze magát!”