Azt hiszem, hogy felül kell bírálnom, de legalábbis árnyaltabbá kéne tennem Kertész Imre munkásságához fűződő viszonyomat. Sosem szerettem különösebben, illetve mindig is ambivalens érzésekkel olvastam szépirodalmi műveit, mert valahogy sosem tartottam – ahogy most sem tartom – szépen író írónak, ráadásul késői politikai megnyilvánulásaival sem értettem mindig egyet; most mégis be kell látnom, hogy bizonyos szituációkban meglepően tisztán, tömören és logikusan gondolkodott. Egy átvirrasztott éjszakát töltöttem A végső kocsma című kötetével, majd hajnalban az elejétől kijegyzeteltem, amit jónak vagy fontosnak éreztem. Most itt fekszik előttem normál méretű, fekete Moleskine füzetem, amibe tömött sorokban, oldalakon keresztül írtam össze a gondolataimat és másoltam bele a fontosnak tartott részleteket: egy állítás, pusztán azért, mert számodra hasznos lehet, még nem igazság, illetve az ember metafizikailag elhagyatott, és sorolhatnám. Visszanézve a jegyzeteimet, gyakran a késői Nietzsche jut róluk eszembe. Most logikusnak tűnik a párhuzam, de úgy vélem, hogy tizenkét órája még nem tűnt volna annak. Azt hiszem, a Kaddist újra fogom olvasni, prekoncepciók és ambivalens érzések nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése