#impression (helyek)

Egyszerre indulok előre és hátra. Egy helyben állok. Mozdulnék – és néha mozdulok is –, de akkor jön valami, valami nálam sokkal hatalmasabb és rámutat a helyemre. 

De hol is van most pontosan a helyem? 

Mózes végignézte, ahogy izzó ujjbegyével az Úr a kőtáblákba égette a Szavakat. Aztán lemutatott a Sínai-hegyről az aranyborjús népre és elküldte prófétáját törvényt hirdetni. Mózesnek ott volt a helye, ahol a kőtáblák összetörtek. 

Én is végignéztem. Nekem is lemutatott, de a helyemet végül kiüresítette és elvette. Most más helyre mutat. Nincs mit tenni, követem. 

Összetört bennem egy aranyborjú, de egyáltalán nem kár érte. „Beszennyezte a helyemet.” Pedig a helyek jók, ismerősek – de egyáltalán nem ugyanazok. 

…kétszer ugyanarra a helyre…, unos-untalan…

Nem találom a helyemet. Lehet, hogy amiket eddig helyeimnek gondoltam, azok csak állomások voltak? Lehet, hogy nincs is olyan, hogy: az enyém, az én helyem?

Ha magunkon kívül hiszünk bármiben is, előbb vagy utóbb eljutunk addig a pillanatig, hogy feltegyük a kérdést: amit kint „látunk”, „érzékelünk”, az lenne a valóság? Vagy ez csak a számunkra adatott világ? 

Nem hiszek és sosem hittem abban, hogy a születéssel vagy a halállal az, ami én vagyok, létrejön vagy elpusztul. Nem ismerek egyetlen olyan dolgot sem, ami az energiamegmaradás törvényét felülírná. Az a szubsztanciális „valami”, ami az időtlen örökkévalóságban rezegve-hullámozva áramlik, amit karteziánus énnek nevezhetek: örök – akár a Teremtő Isten és a Λόγος. 

A hit nem lehetőség, a hit maga a feltárulkozó valóság, amely egyesegyedüliként értelmezhetővé teszi ezt a paltóni árnyékvilágot. 

---

Kép forrása: https://www.fengshuibolt.hu/