#impression (Perseidák-jegyzet)

Mostanra már biztosan tudom, hogy az esti csillagnézéshez a Varázsfuvola dukál. Ahogy Mozart zenéjének és Schikaneder szüzséjének, úgy a végtelen űrben pislákoló csillagoknak és pontszerű galaxisoknak is megvan a maguk misztériuma. Fiam javaslatára csaptunk bele a zenehallgatásba, már nem emlékszem, hogy miért Mozartot javasolta, de Papageno első áriájával kezdtük, majd visszaugrottunk az opera nyitányára. A Perseidák fényes darabja hasította át a sötétséget, mi pedig egy hirtelen ugrással az Éjkirálynő áriáját hallgattuk, amikor eszembe jutott, hogy néztem én már csillaghullást fűben, zenével, csak akkor Haydn szólt Richter előadásában, és az évenként visszatérő meteorok akkor is pontosan ugyanígy hasogatták keresztül az eget, vakító csíkokat vágva a pöttyözött feketeségbe. 

Hérakleitosznak valószínűleg nem volt igaza, mert ugyanabba a folyóba talán nem léphetünk kétszer, de a Perseidák rendre, újból és újból átszelik az éjszakai eget, csak a zenei aláfestés más, a látvány és az érzés azonban mit sem változik.

#impression (médeia::aranykor-jegyzet)

[Laci barátom legendás »Médeia-dolgozatát« olvasom; úgy emlékszem, hogy ezt a változatot már nem adta oda, sok ismeretlen rész van benne, amelyeket biztosan nem láttam még. A szöveg tömörsége és alapossága lebilincselő, logikus összefüggéseken és aprólékosan kidolgozott részleteken keresztül mutatja be az ógörög vázakép tipológia és az antik írott hagyomány Médeia alakjára vonatkozó korpuszát. 

Olvasok, de közben sokszor elkalandoznak a gondolataim. Amikor utoljára láttam ezt a dolgozatot, még egy egészen más világban éltem. Minden más volt, s én azt hittem, hogy úgy is marad minden, ahogy akkor volt. De semmi sem maradt úgy. Az aranykornak, amit én akkor önzésből és tévedésből annak tartottam, egyszeriben vége szakadt. A világ megváltozott, sokkal elviselhetetlenebbül lett bonyolult, mint addig. Szétesett a környezetem, s mire feleszméltem, teljesen átalakultam. Semmim sem maradt, és úgy tűnt, hogy örökre elfelejtettem Médeiát is. 

Azután ez is megváltozott. A helytállás bármiben megerősített, a változás szó pedig új értelmet, új minőséget kapott. Most megint boldogan lapozgathatom Laci barátom dolgozatát ahelyett, hogy a doktorimat írnám vagy más, hasznosnak tűnő dolgot csinálnék a szabadidőmben. Jólesően belemerülök a korinthoszi Médeia világába, a klasszikus görög vázaképek és szövegek hermeneutikájába, miközben az elveszett és újra meglelt aranykorra gondolok. Visszataláltam.]

#vignette (csend)

A nő éjjel kettőkor ugrott ki a hatodik emeleti ablakon. Egy hatalmas, tompa puffanásra ébredtem. Amikor valaki szörnyethal, egy pillanatra csend lesz körülötte, de ezt a fojtott csendet átjárja az örökkévalóság. Egy férfi kiabálni kezdett, hogy segítsenek és hívjanak orvost. Apám kinézett az ablakon, aztán farmert húzott és lesietett az utcára. Egyre nagyobb lett kint a felfordulás. Egy nő hangosan jajveszékelt. Anyám bejött a szobánkba. Az ágyunkon ültünk. Könyvet szedett elő, hogy felolvasson belőle. Nem féltem, de remegni kezdtem. A húgom halkan elsírta magát. Szirénázást hallottunk. Apám tíz perc múlva jött vissza, sápadt volt és feszült: balett táncos volt, most szült, megetette a gyereket, aztán kiugrott az ablakon, nem is értem, teljesen szétloccsant a feje, nem lehetett mit tenni; a lány anyja már itt van, a gyerek pedig még most is alszik. Hajnalodott. A plafon repedéseit néztem, a mintákat, amelyeket újból és újból megláttam bennük. Először életemben csend volt a fejemben, fojtott csend. 

#impression (tabula rasa)

Kabócaciripelésre ébredtem. A nyitott ablakon keresztül langyos szél járja át a szobát, a közeli kaszáló felől száraz fű illata keveredik a ház mellett burjánzó friss szamócáéval. Csukva van még a szemem, egy tengerparti szobába képzelem magam, az erdő susogása a hullámzó víz morajlására emlékeztet. Tegnap délután Epiktétoszt fordítottam, azt gondoltam, könnyű ujjgyakorlat lesz, de végül egyetlen sorral bajlódtam késő estig. Kisüt a nap; felkelek. A könyvhalmok között megtalálom a bögrémet, kávét készítek és kibotorkálok a kertbe. Valami az emberi célokról és az eredendő rossz hiányáról még mindig kering a fejemben, de most nagyon távolinak tűnik, nagyon megoldhatatlannak, pedig álmomban egy fehér lapra leírtam a jó mondatot, de reggelre kelve elfelejtettem, és most megint reménytelennek tűnik, hogy teljesen megértem és lefordítom azt a sort. Lusta esőfelhők takarják el a Napot. Tavasszal nulla fok alatt volt egyik éjjel, a lányom rózsabokra aznap elfagyott, aztán egy hónapja mégis kihajtott az egyik megfeketedett ágból, és most virágozni kezdett. Visszamegyek a házba és addig dolgozom, amíg le nem írom megint azt a jó mondatot*.

* "Mint ahogyan a cél elhibázása sem okkal történik, úgy a rossz lényege sem létezik a világban." Epiktétosz, Kézikönyvecske [Enchiridion] 27.

#impression (rigóember)

A rigók már két éve a kertbe járnak csipegetni a virágágyások melletti füves részt, idén magokat szórtam nekik, hogy a giliszták és bogarak mellett valami más is jusson nekik. Az egyik, egy öregebb, szürkés-fekete tollú már egészen közel jön hozzám; ha a kávémat iszom a kerti asztalnál, karnyújtásnyi távolságra ugrál, láthatólag egyáltalán nem fél tőlem, még akkor sem, ha megmozdulok, vagy felállok. A minap egy gilisztával a csőrében lépdelt oda, rám nézett és egy méterre tőlem letette a zsákmányát, majd elröpült. Délután megint a kertben csipegetett, de csak tíz perc múlva jött a közelembe. Egymás szemébe néztünk. Mintha mondani akarna valamit, nem mozdult, apró, fekete pötty szemével belemeredt az enyémbe. A reggel felkínált giliszta tetemét hangyák lepték el, óvatosan mellé ugrált, és a csőrében lévő magokat kipottyantva elröpült. Elgondolkodtam. Vajon miféle lélek lehet, kit rejt a madárálarc? Talán valamelyik közeli rokonom vagy barátom kapott új életet egy rigó testében, de (bánatára) nem felejtette el, hogy egyszer ember volt, s most minden nap meglátogat, hogy fájó szívvel nosztalgiázva próbáljon intellektuális kapcsolatot létesíteni velem? Folyton az jár az eszembe, hogy valamelyik öreg professzor barátom az, akit könyvek közt láttam utoljára, irodalomról vagy antik történelemről beszélgettünk, s most gilisztával és magokkal a csőrében próbálja értésemre adni, hogy még mindenre emlékszik az életéből, csak a Teremtő bezárta egy feketerigó testébe - szellemét lassú, de biztos madár-metamorfózisra ítélve.

Tegnap reggel kávéval és a könyvemmel ültem ki ébredezni. Már fél órája olvashattam, amikor "rigó-barátom" megjelent. Most nem csipegetett, hanem rögtön a székemhez ugrált, karnyújtásnyira megállt és rám meredt. Mondani akart valamit, én meg egyre zavartabban próbáltam kifürkészni a tekintetéből, hogy mit szeretne. Hangosan beszélni kezdtem hozzá, de nem mozdult, csak nézett rám várakozóan. Nem értettük egymást; illetve talán ő értett mindent, csak én nem tudok egy madár szeméből jelentést kiolvasni. Ő madárként tud emberül, de én emberként nem értek madárul, így hát néztük egymást még egy darabig, aztán megfordult, csipegetett néhányat a fűben és elröpült. Lehet, hogy valaha nagy professzor volt, talán Shakespeare vagy Hérodotosz munkáiról gondolkodott és tanított egy életen át, de most magokat gyűjt, meg gilisztákat, hogy télen ne pusztuljon éhen; és valószínűleg tegnap feladta, hogy ez a kedves, de ostoba tanítványa bármit is megért abból, amit a tudomására hozna. 

Pedig megértett: szemben velem, aki csak egy homo sapiens vagyok, ő egy rigóember; »kettős-létezését« most is - mint professzorként - a megismerés, a tudás és a kötelességtudat szövi át, de a különböző létformák elvárásainak engedve, rigóemberként csak a létfenntartásra tud koncentrálni, miközben a Hamlet vagy Periklész jár a fejében a Mátra felett repülve vagy a kertemben csipegetve. Azt hiszem, már túl késő az ornitológia felé fordulnom; és egyre biztosabb vagyok benne, hogy folyton valami olyan felé kullogok, amit talán sosem érek el.

#impression (egy_mondat&wittgenstein)

Néha dialógusok, néha csak szavak vagy egyszerű hangok jutnak az eszembe, mintha ma lenne, pedig tudom, hogy nincs, ahogy megnyikordul egy kilincs, rézfogantyú és oxidált, öreg kulcs zörög a zárban, és bennem a hangok csendben megszólalnak – hárman, autumn trees /nem ez volt/, tévedtem /ebben is/, még mindig nyikorog az a rézkilincs, [a kopott kulcs fürgén kattan a zárban, tlaf-tlaf,] hangokat formálok a számban, kimondanám, a nyelvemen van, hogy ki lehetett bírni, de hallgatok arról, amiről nem tudok beszélni. 

#impression (::fehéremtelen)

Az elmúlt másfél évben – a járvány alatti üres óráimban – újra elolvastam filozófiai tárgyú könyveim jelentős részét, mert úgy éreztem és érzem most is, hogy valami hiányzik az életemből, illetve az életből általában. Visszanyúlás a kanonizált filozófusok munkáihoz inkább tekinthető gondolkodástechnikai öblögetésnek, mint kényszerű „vissszahivatkozásnak”, ennek ellenére – utólag – nem igazán tudom, hogy mit is vártam ettől az akciótól. 

Talán annyi eredménye mindenképpen lett a dolognak, hogy rájöttem, mi az, ami eltűnt az életünkből, vagy legalábbis, csak nyomokban mutatható ki a mindennapokban: az elvont, de időszerű problémákra fókuszált gondolkodás. A klasszikus filozófia egy ideig ismerte a tárgyszerű, koncentrált elmélkedést, de a huszadik századra belefulladt a saját maga által létrehozott l’art pour l’art terminus technicus-okba, amelyeket a posztmodern, mint egzakt kifejezésmódot ünnepelt, valójában azonban ez a tendencia a gondolkodás zsákutcája volt. Azt hiszem, a fenomenológia az az irányzat, amely végül jóvátehetetlenül vakvágányra vezette a filozófia tudományát, „madárnyelvű”, öncélú, „tudományoskodó” szövegeivel végérvényesen eltávolodott az érthetőség kritériumaitól és legfőképpen a valóság tárgyától. Az a szakterület, amely izolálódik és nem képes lépést tartani a többivel, halálra van ítélve. A filozófia ma egyetlen tudománnyal sincs paritásban, egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy reménytelenül fókusztalan. Pedig meg lenne a helye az emberi gondolkodás világában, de addig, amíg művelői gyakran hiteltelenek (mai szóhasználattal élve: nem önazonosak...), szakbarbárok és minden más területen fájóan képzetlenek, ez csupán remény marad. 

Azok a problémák, amelyek az embereket ma – a technikafetisizmus korában – igazán foglalkoztatják, a műszaki tudományok köréből erednek. A filozófiának egy túlnépesedett planétán, egy gazdasági anomáliáktól és identitásválságtól szenvedő nyugati társadalomban, amely a technológia rohamos fejlődésében és annak eredménytermékeiben látja egyedül a problémák feloldását, nem lenne bonyolult megtalálnia a „hasznosulását”, persze csak akkor, ha erre volna igénye. Ez a megújulás azonban addig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a „filozófusok” ragaszkodnak szánalmasan öncélú kifejezésmódjukhoz és anakronizmusukhoz. 

A minap megvettem Fehér M. István három kötetes munkáját, a Filozófia történet értelmezés I-III. Hermeneutikai tanulmányok 2000-2020 (L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020.) című kötetét, amely a szerző összegyűjtött előadásait és cikkeit mutatja be. Egyetemista koromban voltam néhány Fehér M. órán, de alapjában véve Munkácsy Gyula tanítványa voltam, hetente több előadáson és szemináriumon tanultam tőle (többek között) a karteziánus, majd a német romantikus filozófiáról és a fenomenológiáról. A Munkácsy tanár úrral folytatott két-három fős beszélgetések, eszmecserék (a régi jegyzeteim alapján is) olyan szellemi pezsgést jelentettek, amelyeket – a filozófia szakon – már akkor is csak igen kevés oktatónál lehetett átélni, megtapasztalni. Most, hogy pár hete újra olvastam Heidegger Lét és idő című munkáját (az 1989-es, első magyar nyelvű kötetet forgatva, amelybe a szöveghez kötődő órai jegyzeteimet írtam), emlékszem, milyen hálás voltam Fehér M. István bevezetőjéért, amelyet ehhez a kiadáshoz írt, mert szinte nem volt még akkoriban elérhető magyar nyelvű szakirodalom Heideggerhez, ez pedig egy alapos áttekintés biztosított ahhoz, hogy az ember belevethesse magát a Sein und Zeit-be. Akkoriban át-áthallgattam a TTK-ra is, mert nagyon érdekelt a huszadik század eleji fizika paradigmaváltása, ezért nem volt nehéz kihallanom Einstein gondolatait Heidegger szövegeiből (ami talán félrevezető is, hiszen nem közvetlenül Einsteint hallhattam, hanem sokkal inkább a huszadik század elejének korszakalkotó gondolkodását és kuhni értelemben vett tudományos paradigmaváltását). Valószínűleg itt éreztem utoljára, hogy egy filozófus tisztában van korának tudományos eredményeivel, és képes ezeket saját munkáiban visszhangoztatni. 

Most, hogy jócskán beleolvastam már a három kötetbe, csalódottan konstatálom, hogy Fehér M. István szövegei mennyire nem képesek túllépni a húsz-harminc évvel ezelőtti kereteken, illetve mennyire távol állnak a huszonegyedik századi tudományos élet problémafelvetéseitől és problémamegoldó mechanizmusától. A nyelvezet megragadt abban a nagyképűen öncélú, „tudományoskodó”, „madárnyelvű” állapotában, amelyet a frissen fordított Lét és idő 1989-ben jelölt ki a fenomenológiával és a hermeneutikával foglalkozó magyar filozófusok számára. Bevallom, ezt a rosszérzést és döbbenetet csak fokozta a szerző YouTube-on fellelhető előadásainak rémes tartalma és arrogáns hangneme, illetve az ezekre adott reflexiók szervilizmusa.  

Azzal, hogy például az academia.edu (vagy az internet úgy általában) szinte korlátlan elérést biztosít a nemzetközi tudományos életben mások munkáihoz, lehetőségem nyílt a mai, külföldi kutatók tanulmányait is megnézni, feltérképezni. Ezek alapján, amit Fehér M. Istvánnál tapasztaltam, egyáltalán nem kirívó, sokkal inkább egy szomorú tendencia: a filozófia tudománya talajvesztett és fókusztalan, sem nyelvezetében, sem gondolatiságában nem volt képes eddig a megújulásra; magát – tévesen – olyan egzakt tudományokkal méri össze, amelyek tudományos megnyilvánulásait nem az ötlettelenségből fakadó, múltban ragadt öncélúság, sokkal inkább a tudományos konszenzus implikálja. 

A huszonegyedik századi emberiség nem lesz képes a filozófia eredményei nélkül elkerülni a maga által előkészített katasztrófát, de erre a feladatra ezek a gondolkodók és ezek a gondolatok (szövegek) abszolút alkalmatlanok. A világ nyugati fele az elmúlt tíz-tizenöt évben gyakorlatilag deszakralizálódott, mindennapjainkat egy mesterségesen gerjesztett és életben tartott, mára egyáltalán nem releváns bűntudat-kultúra hatja át, amelyet fékek gyanánt próbál a baloldali értelmiség felhasználni a tömegek ízléstelen és antidemokratikus befolyásolására, és amelyre a szellemtelen konzervatív gondolkodók egyelőre semmiféle tudományos alternatívával nem szolgáltak. Új gondolati struktúrákra, új tudományos konszenzusokra lesz szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy elkerülje saját pusztulását.

#impression (előőrs::nyilván-nyilván)

[Az alsó lakó rettenetesen köhög, minden áldott reggel a hörgésére ébredek. Állítólag nem beteg, csak évek óta harákol hajnalonként, mint valami tüdőbajos, aki az utolsókat rúgja. Tavasz van, a nyitott ablakon át gerlepár burukkolását hallgatom, és ezt az éktelen, nikotinos krákogást. Lent megindul a város, autók és villamos zaját veri vissza a szomszédos házfal. A plafont bámulom, falevelek játszanak árnyjátékot a felkelő nap első sugaraiban. Ki tudok-e mászni páros lábbal, urasan az ágyból, se jobbal, se ballal? Meztelen talppal, a nyikorgó parkettán csattogva - hálószobából a konyhába és vissza - retúr jegyet veszek a kávémhoz. Visszabújok az ágyba, ember és drapéria. Cigaretta füstje száll be az ablakon, az Idő ötvenegy éve szétnyitotta galambszárnyait, hogy eltakarjon. Nagyon jól tudom: apám vonásai hullámzanak az arcomon; a szomszéd meghal, a gerlék kirepülnek, én álmos vagyok, s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.]

#impression (ma reggel)

Erős szél van, hatalmas felhőket sodor át a horizonton, a kopasz fák koronái hajlongva seprik alattuk az eget. Már melegszik az idő, éjszaka se fagy, apró állatok neszeznek hajnalonként a kert bokrai között. A házban reggelre lehűl még a levegő, mire felébredek, alig van tizenhat fok. Vizet forralok kávénak; miközben melegszik, begyújtok. Tegnapról maradt még egy falat sülthús, egy kanál áfonyadzsemmel megkenem és megeszem. Az édes gyümölcs íze és a hideg marhahús olyan, akár egy darab linzer; forró, mézes kávéval öblítem le. A ház melegedni kezd, ropog a tűz, a veranda ablakán keresztül figyelem, ahogy két mókus a nyárfa ágai között kergeti egymást. Az öregedéssel egyre kevésbé kívánom az édességeket, ha eszem néha egy-egy falatot, utána rögtön valami sós dolgot kell ennem, mert úgy érzem, különben megundorodnék tőle egy életre. Ez alól csak a kávé kivétel; két évvel ezelőtt még csészéből, üresen ittam, leggyakrabban röviden, most bögréből, hosszan és mézzel. O tempora! O mores! Hallom, ahogy a hajnali busz elhúz a ház előtt, ideje belefognom a dolgaimba, különben elmegy az idő. Leveszem a polcról a szótárakat, a fordításokat és a kommentárokat; ma újból elolvasom mindet, mert hetek óta nem haladtam semmit, bűntudatom van emiatt. Vissza kell rázódnom a munkába, ha be akarom fejezni időre. Mindent kiterítek az étkezőasztalra, csak itt férek el ennyi könyvvel és jegyzettel, az íróasztalom erre nem alkalmas. Ahogy leülök a nap hirtelen kisüt, beterítve a házat aranysárga fénnyel, és mondta Isten: „Legyenek világító testek az égboltozaton, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és szolgáljanak jelekül és időjelzőkül a napok és az évek számára. És legyenek világítók az égboltozaton, hogy világítsanak a földre!” És úgy lett…

A pandémia margójára (a kételkedés kultúrája) - jegyzet

Pawel Kuczynski, Odloty*

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a 21. század igazi válságát nem gazdasági, politikai vagy egészségügyi problémák okozzák, hanem az internet valóságrelativizáló attitűdje. Az egzakt emberi tudást felváltotta a keresés alapú gondolkodás, amely az internet általánossá, a mindentudás globálissá válásának következményeképpen nagy mértékben egyszerűsítette és homogenizálta az episztemológia módozatait. Az internet azonban egy olyan konszolidálatlan információtömeg, amelyben tények és valótlanságok azonos hangsúlyt kapnak; belső terében az elég ideig recitált kijelentések attól függetlenül is igazzá válnak, hogy de facto megfelelnek-e az egzakt emberi tudásalapú ismereteink alapvető kritériumainknak vagy sem. Valóságérzékelésünk nap mint nap megkérdőjeleződik, gondolkodásunkat, értékítéletünket, és ennek következtében a civilizált, városi kultúránkat a bizonytalanság bizonyossága határozza meg. Mára odáig jutottunk már  a destruktív önreflexióban, hogy a sarokigazságokat elveszített emberiség egy része saját biológiai létezését is megkérdőjelezi, s ehhez támpontot az internet és a - szinte felfoghatatlan tempóban fejlődő - informatika szolgáltatja számára. Nem nehéz belátni, hogy egy relativizált igazságmátrixban a morális törvényeink is feloldódnak, a transzcendenciához kapcsolódó viszonyunk pedig kiüresedett vagy deszakralizáltan tárgyiasult. Az internet lekapcsolása ma már sajnos elképzelhetetlen, ugyanakkor a nyilvánvalóan és károsan felesleges, illetve felfoghatatlanul nagytömegű információ folyamatos elérése és használata az individuum számára nem az ismerethorizont kiszélesedését hozta el, hanem a neuronok szintjéig hatoló kételkedés állandósulását. A 21. századi valóságrelativizálódás tulajdonképpen megteremtette a karteziánus filozófia megélését a mindennapokban, ugyanakkor döntéseinket egyre kevésbé a tudományos konszenzuson alapuló tudás, sokkal inkább felületes, az internetről beszerzett, kontrollálatlan ismereteink alapján hozzuk meg. Azt hiszem, az ebben a formában létező világháló lekapcsolása, és az egyén visszatérése magánvalóságába (elsődleges érzékszerveivel felfogható, saját gondolataival berendezett terébe) és a könyvtárba az emberiség egyetlen lehetősége a közeli pusztulás vagy önpusztítás elkerülésére. 

*kép forrása: https://www.pictorem.com/312952/odloty.html

A magyar Antigoné

Őszintén szólva fogalmam se volt róla, hogy Szophoklész Antigonéját többen is lefordították a 20. században, pláne azt nem tudtam, hogy ebből gyakorlatilag kettő is kanonizált. Tegnap eszembe jutottak Kreón utolsó mondatai a dráma végén,

„Vigyétek a céltalan életűt,

Akaratlan öltelek meg fiam,

És tégedet, ó te szegény asszony.

Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen

Minden, minden balul üt ki,

Énrám iszonyú sors méretett”

de a Matúra-sorozat 1994-ben megjelent kiadásban nem találtam meg. Már kezdetem azt hinni, hogy összezavarodtam, talán más görög szerzőnél olvastam a fenti sorokat, ezért rákerestem a drámára az interneten, ahol a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán meg is találtam a szöveget; gyorsan begépeltem a „balul üt ki” mondatrészt, és rögtön kijelölte a fenti idézetet. 

A könyvespolcomon három Antigoné kötetet találtam, egy diákoknak szánt, az Új Magyar Könyvkiadó által 1956-ban megjelentetett Antigoné és Élektra kiadást, az Európa Kiadónál 1979-ben megjelent (Bibliotheca Classica sorozat) Szophoklész összes munkáit tartalmazó, illetve a fentebb említett Matúra kiadást. 

Emlékszem, amikor a középiskolában tanultam a drámát, az 1956-os könyvet forgattam, amely Trencsényi-Waldapfel Imre 1947-es fordításának újabb kiadása volt. A 80-as években a tankönyvek is ebből idéztek. A másik két kötetben viszont Mészöly Dezső fordítása található, amelyet valószínűleg a Szépirodalmi Kiadónak fordított újra, s jelent meg elsőként 1983-ban a Olcsó Könyvtár-sorozatban. Ezt vette át az Európa Kiadó a hatalmas Bibliotheca Classica antik sorozatának Szophoklész kötetébe, ahogy a Matúra is, amely szintén diákoknak szánt, kommentáros munka. 

Mészölynél így hangzanak Kreón utolsó szavai:

„Vigyétek-e céltalan embert!

Akaratlanul öltelek én meg

ó, gyermekem! Ó, feleségem!

Hova nézhetek? Jaj, hol a támasz?

Szétdúlva hever mindaz, mi enyém volt,

s iszonyú a magány, mi reám hull”

amelyek csak távolról hasonlítanak Trencsényi-Waldapfel fordítására. 

Az igazság az, hogy megnézve a görög szöveget, egyik sem adja vissza hűen az eredetit, Mészölyé inkább irodalmi értelmezés (nyilvánvalóan egy más által készített száraz fordításból „verselte meg”), míg Trencsényi-Waldapfel – ógörög nyelvi tudással a birtokában – inkább a szöveghűségre törekedett, kevesebb, de mégis bőven elegendő irodalmi stílusérzékkel felvértezve. 

Furcsának találom azt is, hogy noha az újabb magyar könyvkiadás a Mészöly-féle fordítást tekinti kanonizáltnak, hivatkozásokban, színházban vagy az interneten továbbra is a Trencsényi-Waldapfel Imre által lefordított szöveg van használatban. Valószínűleg a kar híres monológjának legtöbbet idézett két sora miatt 

„Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb”

amely Mészölynél így hangzik:

„Számtalan csoda van, de az

embernél jelesebb csoda nincs”.

Akárhonnét nézem, a Trencsényi-Waldapfel-féle verzió szebb is és ismertebb is, az aczéli irodalom tankönyvek és színház világában „szocializálódott” fülünknek otthonosabb az általa fordított szöveg. 

Ahogy kutakodtam az Antigoné után, beleütköztem néhány érdekes adatba is, amelyről szintén nem volt tudomásom. A 20. században készült még két teljes fordítás: az egyiket 1967-ben Révay József készítette (és az Akadémiai Kiadónál jelent meg), a másikat Ratkó József 1986-ban (amelyet csak 1994-ben – magánkiadásban – adtak ki), de egyik sem került be az irodalmi fősodorba. 

Tudomásom szerint első ízben magyar nyelvre 1876-ban Csiky Gergely fordította le a drámát, majd 1899-ben (vagy 1900-ban) Kemenes Kempf József, főgimnáziumi tanár-igazgató, klasszika-filológus, műfordító. 

1890-ben Csengery János klasszika-filológus és műfordító adta ki magyar nyelven a darabot, 1906-ban pedig egy második, javított kiadás formájában az alábbi előszóval: 

„E könyv első kiadása (1890-ben) valósithatóvá akarta tenni az akkori tantervnek azt a jámbor óhajtását, hogy a görög tanítás legfelsőbb fokán »ha lehetséges s ha az idő engedi« Sophokles Antigonéjával foglalkozzék a tanítás. Ami akkor pium desiderium volt, az az új tantervben a görög tanításnak legalább egyik (Homerossal kezdődő) menete szerint már föltétlen követelés s a másik menet szerint legalább kívánatos.

Rajta voltam, hogy a 15 év multán szükségessé vált új kiadás mind a tanterv és utasítások követelményeinek, mind a hivatalos bírálatok kívánságainak, mind a tudomány mai állásának megfeleljen. T. bírálóim, Némethy Géza és Böhm Károly urak) azt kívánták, hogy a bevezetést egészítsem ki a dráma előre bocsátott rövid történetével. Mondhatom, hogy ez akkor sem egészen rajtam múlt s most örömmel tettem eleget kívánságuknak, mert magam is érzem és tudom, hogy a dráma eredetének és fejlődésének ismerete nélkül a tanuló nem értheti meg Sophokles művészetét. Az is fontos, különösen a drámailag feldolgozott mythosok kapcsolata szempontjából, hogy a tanuló legalább tárgyilag Aischylos és Sophokles összes drámáival megismerkedjék. Végre szükségét láttam annak is, hogy az úgynevezett színház-kérdés eléggé tisztázott eredményeire is tekintettel legyek”.

Csengery-ről később – amikor én tanultam az ELTÉ-n klasszika-filológiát – az a hír járta, hogy vitatható színvonalú fordításaival azokkal az ógörög szerzőkkel akart kibabrálni, akiket valamiért nem szeretett; ezt főleg a – kétség kívül pocsék – prózai Homérosz-fordításaival kapcsolatban hangsúlyozta a tiszteletlen utókor. 

Hasonló fordítási anomáliákat éltem át akkor is, amikor Walther von der Vogelweide összes költeményét vettem meg Márton László fordításában, vagy amikor legutóbb Jack Kerouac Úton című regényének – M. Nagy Miklós fordította – új magyar kiadásában kerestem a régi és sokat idézett, Bartos Tibor-féle – örökbecsű – nyelvi fordulatokat. 

#impression (bukólikus idill)

(Az első tavaszias, erdei sétához Antonio Vivaldi Recorder Sonata in F Major, RV 52: II. Allemanda és a III. Aria di Giga tétele illik. A Nap február közepén még élesen, lapos szögből süt, a hófoltokon megcsillanó szikrái elvakítják a szemet. Séta közben zenét hallgatok, de a madarak éneklése átszűrődik a zenén. 
A hegygerinc déli oldalán húsz fok lehet, az árnyékos területeken és az erdőben viszont öt fok sincs, ezért folyton fel- és leveszem a kabátomat. A szerpentines részen, ahol az út alatt tarvágás volt néhány éve, gyönyörű kilátás nyílik a völgyre. Felmászom az erdészút melletti dombra egy háromágú, göcsörtös törzsű bükkfához, hogy a tövénél ülve elszívjak egy szál Djarumot és a tájban gyönyörködjek. A víz a kulacsomban már egészen felmelegedett, és a néhány darabka hús is - amit magammal hoztam a zsákomban - kellemesen esik nézelődés közben. Lent a völgyben, a falu felett felhőket sodor a szél, szigetekként emelkednek ki a környező hegycsúcsok a hömpölygő és fodrozódó párából. 
A cseresznyés Djarum füstje összekeveredik a friss, tavaszias levegő illatával. Emlékeket hív elő az ilyen pillanat, jót és rosszat. Nem szeretem, ha az ujjbegyem dohányszagú lesz, de most nem zavar, Vivaldi is újra kezdi a fülemben. Sokat hallgattam ezt a művet, amikor középiskolába jártam; ha délutános voltam, délelőttönként a Feneketlen-tó partján kiterülve, kazettáról játszottam le újra és újra, amíg meg nem ismertem és jegyeztem az utolsó hangokat is. Vivaldihoz a pipázás is illik, azt hiszem. 
Ahogy öregszem, egyre fontosabbak lettek az ilyen pillanatok, a boldogság villanásai, amelyekbe bele tudom érteni a világ szépségét. Janus Pannonius jut eszembe:  
"Újra virágzom én, boldog leszek, újra szerencsés, 
Gazdagodom, s ismét minden nekizsendül, amit Mars 
Bosszúja már az imént letarolt bősz jégviharával".
A Djarum lassan elég, elszívom; a mohos kő még hideg és nedves, felállok, mert átfáztam. Indulni kell tovább, amíg lehet.)

...] én [...

...] Johann Sebastian Bach Die Kunst der Fuge című variációs ciklusát hallgatom a Musica Antiqua Köln előadásában. Jobban szeretem ezt a zenekari darabot, mint amikor egy csupasz zongorán adja elő valaki, ez alól csak az orgonán eljátszott változat lehet néha kivétel. Megfogadtam, hogy visszatérek oda, ahonnét valamikor, sokévvel ezelőtt elindultam, mert ha így folytatom, akkor azt is elfelejtem, hogy honnét jöttem és mivé akarok válni. 

Nem hiszek a sorsban, csak a magunk irányította életben. Ez egy olyan közhely, amit vagy nagyon sikeres, vagy nagyon sikertelen emberek mondanak akkor, amikor éppen fordul egyet a kocka. Legtöbbünk csak ritkán kerül élete során olyan áldott állapotba, amikor kiemelkedve a mindennapok pusztító körforgásából, kívülről láthatja saját magát. Ez a teremtő-perspektíva egyesszám harmadik személyűvé tesz minket, kívülállókká, kritikussá és - szerencsés esetben - megbocsájtóvá; de ennek időről-időre be kellene következnie ahhoz, hogy ne korcsosuljunk el testben és lélekben. 

Vélhetően a Kunst der Fuge is csak egyetlen billentyűs hangszerre íródott, ennek ellenére, megírása óta sokan adták már elő kamarazenekari műként, de alapjában véve ez semmit sem változtatott Bach eredeti elképzelésén, mert a matéria állandó, megváltoztathatatlan és örök - legalábbis ebben reménykedem, mert ez az egyetlen esélyem arra, hogy a nagy sürgés-forgás közepette elveszített személyiségemet valahogy felszínre hozzam, mint egy ősi tárgyat az archeológusok. Az elmúlt évben már sokszor éreztem, hogy gyakran magam ellen beszélek; a kétségbeesés afelett, hogy megváltoztam - hogy meg kellett változnom - szélsőségessé, politikussá, túlontúl rugalmassá tett, pedig az eredeti, esszenciális elvek nem változhatnak, csak a viselkedési minták és a felvett pózok - amelyek mostanra mégis rámragadtak. A megfelelési kényszer valaminek - aminek megfelelni nem lehet és eltűrni nem szabad - idomított türelmetlen emberré és tett sokszor kegyetlen gondolkodásúvá. Úgy hiszem, erős és magabiztos lettem, bizonyos szempontból sikeres is, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindenképpen jó is így. 

Az igazság birtokosának lenni nehéz, de leginkább lehetetlen feladat - ezt az attribútumot eztán inkább meghagyom a Teremtőnek -, nem is jutottam vele közelebb sem magamhoz, sem a bennem korábban kialakult, de mostanra elvesztett elveimhez. 

Abban biztos vagyok, hogy nem tűnt még el minden, ha ebben az ihletett órában a hőtől megcsapott, tépelődő Jónásként eszmélek rá saját hitványságomra, maníroktól és önfeloldozástól mentesen hallgatva Bach muzsikáját. Nincs fordulópont, nincs katarzis, csak egy hosszú, lágy visszanézés valakire, aki én voltam, és valakire, aki én lehetnék már rég. 

Felelős vagyok magamért - és felelős vagyok Bachért, akit évek óta nem így hallgattam, nem ilyen átéléssel, figyelemmel és szeretettel. Nem szabad már a miérttel foglalkoznom, nincs időm rá, csak a hogyannal, a szubsztanciális énnel és annak kibontásával, hogy mihamarább lerombolhassam a huszonegyedik századi embert, akivé tettem magamat. Mert ha én nem pusztítom el, akkor majd ő pusztít el engem! 

Szavak kivonulása (de szép is volna Esterházy-t parafrazeálva): szélsőséges, politikus, rugalmas, rombolás, pusztítás, én-én-én... 

Johann Sebastian Bach sosem fejezte be a Kunst der Fugét, mert miközben írta, meghalt; mégis, befejezettlenségében lett kerek egész. Tehát van még remény. [...

#egy mondat

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”

Esterházy Péter, Harmonia caelestis

[törölve]

A valóság talán mindig is az én konszenzusa volt a tapasztalattal szemben.

[törölve]

#impression (::csipkebokor)

Zúzmarába dermedt a kert, reggelente jégvirágos a veranda ablaka. Harmadik napja köd borítja a völgyet, hideg permet és kéményfüst elegye kavarog a faluban. Bezárkózom az erdőzajos csendbe. Halkan lépdelek előre a temető felé, majd egy szűk, meredek csapáson felmászom a kidőlt bükkfáig, ahonnét lombhullás után, tiszta időben belátni az egész vidéket. Megállok. Egy hete még rozsdabarna és aranysárga volt a hegy, most szürke és kopár, csak egy csipkebokor élénkpiros bogyói törik meg a késő őszi egyhangúságot. Elindulok a gerinc felé. A vastag ködben néhány méterre látok magam elé, de nem bánom, jobb néha nem tudni, hogy hová tartok. Zihálva veszem a levegőt, fagyos avar ropog a talpam alatt. Egyre hidegebb van, még naplemente előtt vissza kell érnem a faluba. Felgyorsítom a lépteimet. A tejszerű ködben hatalmas szarvas mellett megyek el, karnyújtásnyira áll egy villásszárú, fiatal bükkfa mellett. Egymás szemébe nézünk, látom az arcomat az óriási szemgolyóban. Nem lassítok. Hallom, ahogy fújtat, majd párat lépdel mellettem peckesen, agancsát hátra vetve; ropognak az ágak a nehéz test alatt. Megállok és szembe fordulok vele. Érzem az állat szagát. Hideg fut át rajtam. Még egyszer egymásra nézünk, aztán megfordul és beleveti magát a völgy felőli bozótosba, percekig hallom a csörtetését. Elhagytam az utat, valójában fogalmam sincs, hogy hol lehetek, de ez egyáltalán nem zavar. Elindulok arra, amerre a falut sejtem. Mire kiérek az erdőből a temetőnél, már korom sötét van, csak a halottak napi mécsesek fénye pislákol messziről, mint valami tengerparti világítótorony vibráló lángja, amelyet a hullámok ezer darabban tükröznek vissza. Egyre jobban ismerem a hegyet, és a hegy is megismert már engem. Majd otthon dobok a tűzre néhány száraz fahasábot és iszom egy pohár forró, mézes bort a kellemes melegben. Csend van.

A hatalom akarása

Valamelyik nap a kezembe kerül Nietzsche A hatalom akarása (Der Wille zur Macht) című könyve. Régóta tisztában vagyok azzal, hogy a szerzőséggel kapcsolatban komoly problémák merültek fel, ugyanis valóban Nietzsche a szerző, de valószínűleg nem Friedrich, hanem húga, Elisabeth Förster-Nietzsche „írhatta” – egészen pontosan: állíthatta össze – a szöveget Nietzsche töredékeiből, amelyeket még a Zarathustra alatt jegyzetelt le. Hogy még konkrétabb legyek: Elisabeth Förster-Nietzsche és Heinrich Köselitz (aki Peter Gast álnéven publikált) közösen alkothatták meg a könyvet – amikor a Nietzsche-archívumon dolgoztak – úgy, hogy közben talán egyetlen szót sem tettek hozzá, minden egyes mondat Friedrich Nietzsche-től származik, csak nem éppen így, nem ebben a kontextusban, nem ilyen szándékkal. Ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy Nietzsche alapvetően írtózott a rendszerszintű filozófiai gondolkodástól, ennek rendre hangot is adott írásaiban, ezzel szemben A hatalom akarása pont erre épít. Valószínűleg ezért lett a nácik egyik kedvenc filozófiai olvasmánya ez a fércmű, amelyet a párttag, Elisabeth Förster-Nietzsche népszerűsíthetett bátyja nevében, de annak beleegyezése nélkül.

Sokszor elképzeltem, ahogy a szifilisz következtében agysorvadásban szenvedő, katatón Nietzsche ül – kockás pokrócba csavarva – dolgozószobája napsütötte ablakával szemben egy fotelban, szájszegletében nyálcsomók gyűlnek vastag, fehér kéreggé, üveges tekintete révült mozdulatlansággal olvad egybe az örökkévalósággal; mikor az öregen már szépnek egyáltalán nem mondható, marcona tekintetű Elisabeth besétál hozzá, és az ölébe rakja a Der Wille zur Macht Köselitz és általa összeállított kéziratát, mire a mozdulatlan Nietzsche lassan elvörösödik, a nedves nyálcsomókat fehér, tajtékos hab váltja fel, és az agyi erek között elindul egy picinyke vérrög, megállíthatatlanul...

Állítólag egy ehhez hasonló eset fordítva is lezajlott. A rabiátus természetű Szabó Árpád klasszikafilológus professzort egyszer szélütés érte, ennek következtében tolószékbe kényszerült, ráadásul az agyi beszédközpontja is megsérült, ezért csak ült némán és várta, hogy valami megváltozzon.  Nem hiába, ugyanis Szabót pár hónappal a szélütést követően meglátogatta egy ifjú kommunista, hogy a lábadozó „elvbarátot” felvidítsa a párt „vidám eseményeivel”. Az ekkorra már kiábrándult Szabó egyáltalán nem élvezte a kéretlen vizitet; elvörösödött arccal próbálta elzavarni a felelőtlen fiatalt, majd hörögve, prüszkölve, habzó száján artikulálatlan hangokat formálva lerúgta magáról a pokrócot, kimászott a tolószékből, és a döbbent látogatót fenéken billentve kiebrudalta a lakásból. Állítólag ezután már rohamosan javult az állapota, és pár hónap múlva ismét tanított az egyetemen.

A rendszerfilozófia tagadása egyeseket a halálba, másokat a túlélésbe kergeti. 

#impression (::kísértés)

[Eső veri az aszfaltot, egy pocsolyában a szemedet látom, a lábnyomon átfolyik újra és újra a víz, belegázolok megint, széttaposom a jelenést, ego te servabo ab hora temptationis, ha egy nedves folt is marad, a pupillád újból megjelenik, rám mered mérgesen, de ha a múlton merengek eltűnik, és egy tócsa marad a szemed nélkül.]

#impression (::idea)

 „A proposition must restrict reality to two alternatives: yes or no.” Ludwig Wittgenstein

Az ujjaimmal megérintem. Valahol a homlokom elülső részében megjelenik a gőzölgő, mézzel édesített forró presszókávé ideája, és a szódavízé, amit jobb helyeken a fémtálcára tesznek a csésze mellé. Hideg van, az őszi széltől és a kevergetéstől a kávé hamar kihűlt, szódát pedig már nem adnak hozzá. Habár jó hely ez, tisztességes a kiszolgálás, a vendégek igénytelenek, a szóda mindig a tálcán maradt érintetlenül, ahogy a darab vajassütemény is, amit a szomszéd pékségben sütöttek és melegen hozta át a péklegény reggelente. Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas. Felhajtom a kávémat. Semmi sem olyan, mint a fejemben. Én sem.

#impression (::konstans)

A Mars a Hold mellett egy kis, vörös pont. 

Esténként leülök a rózsafa alá és addig nézem,

amíg a szomszéd ház kéményétől eljut

a temető bejárata feletti fenyőfa csúcsáig.

Tizenhét perc változatlanságába kapaszkodom.

#impression (végkifejlet)

Magam talán középre állok.

Talán este van. Talán alkonyat.

Egy biztos: későre jár.

Pilinszky János: Végkifejlet

Az öreg plébános három éve halt meg, könyvei méteres oszlopokba pakolva állnak a kocsmával szemben szomorkodó majdani közösségi ház poros deszkapadlóján. Ismernek már a falubeliek, néhányukkal „könyvtárközi-kölcsönzésben” állok; aki végül megmutatja a hagyatékot, nagyobb gyűjteménnyel rendelkezik, mint én, ráadásul kiváló ízléssel válogatta össze a maga párezres könyvtárát. Alapos ember, igazi filosz, a hatalmas káoszból tematikus kupacokat gyártott, ezért nem kell sokat vacakolni a keresgéléssel, mindjárt fel tudom mérni, hogy Aladdin barlangjában, kincsek között járok.

Amikor belépek a helyiségbe – néhány nappal az ötvenedik születésnapom előtt –, a halmok között Pilinszky 1974-es Végkifejlet című kötete az első, amit meglátok. Kihúzom a többi könyv közül, leporolgatom és felcsapom a címadó versnél.

Pilinszky életművéhez ambivalens viszony fűz, mély katolicizmusa roppant távol áll tőlem. A Végkifejlet kötet – amely a versek mellett négy kisebb színművet is tartalmaz – szabadversei tömörek és egységesek, egymással összhangban működnek igazán. Értem is, amit olvasok, meg nem is, de hatással van rám. Könyvhalmok közepén állok, egy halott plébános relikviái között a félhomályban, inspiratív környezetben lapozgatom a kötetet, szépirodalmi, filozófiai és általános teológiai könyvek, újszövetségi kommentárok, indigóval készített kéziratmásolatok, kivágott újságcikkek és poros-maszatos tárgyi emlékek társaságában. A versek életre kelnek, otthonosan mozognak a szentség különböző megnyilvánulásainak elhanyagolt, dohos terében; a koszos ablakon át napsugár vakítja el a szememet, intenzív, különleges pillanat, amelyben kétezer év várakozása és kultúrtörténete kapcsolódik össze Pilinszky ihletett szövegén át egy halott lelkipásztor emlékével.

A falu főutcáját meleg szél söpri végig, a kocsma felől harsogó vendégek hangja töri meg a csendet, összecsapom a kötetet és berakom a dobozomba. Későre jár, ha végezni akarunk még ma a válogatással, igyekeznünk kell. 

#impression (fél/álom)

Kezdetben magad mondtad.

Most magam mondom. Fény-

foltok egy üres falon. Belenézek.

*Ma éjszaka, félálmomban telefonba írt szöveg (szerkesztetlen)

Szolgálati közlemény (PhD / "satan-probléma")

Végre nekiláttam a bölcsész - tágan értelmezett klasszikafilológiai és teológiai - PhD megírásának. Jób könyvével foglalkozom, a zsidó, keresztény és iszlám kommentárirodalmat igyekszem "alfától az ómegáig" megismerni és feldolgozni, aztán specializálódni egy konkrét témára ezen belül. 

Indulásnak természetesen magát az eredeti héber-arámi könyvet kezdtem újra olvasni, a szöveget szóról szóra kipraeparálni és megérteni, illetve mellette tanulmányozni az alapvető zsidó és keresztény kommentárirodalmakat. Viszonylag gyorsan haladok, de már most tisztában vagyok azzal, hogy a kutatómunka ideje alatt permanensen újra kell majd kezdenem Jób könyvének olvasását, mert már most észrevettem, hogy minden "visszalapozás" új, eddig számomra teljesen ismeretlen szempontokat tár fel előttem. 

Tegnap reggel a kertben kávéztam és az előző napi "visszalapozáson" gondolkodtam. Valamiért nem hagyott nyugodni a Jób könyvének elején szereplő héber-arámi satan, illetve a görög nyelvű Bibliában, a Septuagintában (LXX) ugyanott megtalálható diabolos főnév fordítása. Az első magyarra ültetett Szentírásban, az 1590-ben megjelent, Károli Gáspár által fordított vizsolyi Bibliában a héber-arámi szövegben szereplő satan helyén fonetikusan leírva, nagybetűvel, személynévként az eredeti Sátán szó áll, míg a későbbi katolikus fordításokban szintén sátán áll, de általános főnévként, kisbetűvel, éppen úgy, ahogy a Septuagintában a diabolos. Ezzel szemben az úgynevezett IMIT héber-magyar bibliakiadásban, amelyet 1898 és 1907 között az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat jelentetett meg, a satan szó helyén - a Tanach teljes szövegében - a Vádló személynév szerepel. 

Az i.e. 300 körül keletkezett Septuaginta zsidó fordítói nyilvánvalóan alapos ismeretekkel rendelkeztek a görög nyelv és kultúra területén, így joggal feltételezhetjük, hogy az általuk használt főnevek adekvátak a héber eredetivel. A diabolos szó alapvetően rosszindulatút, rágalmazót - ilyetén módon vádlót is - jelent, amit az ószövetségi példákon túl a Mt. 4,1-ben is láthatunk. Utóbbi, újszövetségi igehely esetében azonban érdekes, hogy a református fordításban itt az ördög szó szerepel általános főnévként, a katolikus Bibliában pedig konzekvensen a sátán lexéma áll a teljes ó- és újszövetségi szövegben. Ez a fordítási paradigma ismét csak megerősíti azt a tényt, hogy Károli Gáspár az Ószövetséget az eredeti héber-arámi szövegből, az Újszövetséget pedig a fennmaradt görög nyelvű corpus-ból fordította, mert a két kánonon belül a szóhasználat tekintetében mindenkor következetesen járt el. A Septuaginta tehát a diabolos főnevet egységesen kisbetűvel, nem személynévként kezeli, amely megoldás nyilvánvaló archetipális átmenetet képez értelmezésben a katolikus és az IMIT verzió között.

A héber satan szó jelent ellenséget, ellenséges lényt, csábítót, kísértőt és vádlót, tehát az IMIT fordítás a szó egyik alapjelentését értelmezte személynévként, amikor a satan szó helyén Vádlót szerepeltet a magyar szövegben. Ez a megoldás valószínűleg történeti és distinkciós okok miatt megy szembe a magyar nyelvű keresztény nyelvhasználat kanonizált gyakorlatával (hiszen a XIX. századi zsidó emancipációig nem volt szükség semmiféle Tanach-fordításra, így kanonizált, nemzeti szóhasználat se alakulhatott ki a Bibliával kapcsolatban), ugyanakkor ez a belső kényszerből fakadó nyelvi ötletesség picit rímel vagy méginkább finoman rájátszik a latin advocatus diaboli*, azaz az ördög ügyvédje középkori kifejezésre, illetve annak jelentésére, ha figyelembe vesszük Jób könyvének cselekményét és a zsidók egyetemes történelmét.

Ez csak egyetlen szó előfordulása, amit a "visszalapozással" picit megvizsgáltam egy reggeli kávézás közben. Őszintén megvallva, sosem figyeltem fel arra, hogy a satan (Sátán) szó hol és hogyan szerepel a Bibliában, de azt már most látom, hogy ez csak felszínes kapargatása a hermeneutikai lehetőségeknek. 

*lat. diabolus - rágalmazó, káromló | ördög

#impression (korrektúra/2017-es canto/)

Redőnyrések rajzolnak árnyékfoltokat a falakra, megtörnek a könyvszekrény üvegajtaján és lefolynak a parkettára; belvárosi lakásokban látni hasonlót, a környező házak ablakai visszaverik a háztetők között átragyogó koranyári, reggeli napsugarakat, és éles kontúrokkal rajzolnak fénybuborékokat a camera obscurává változtatott apró szobák falára; 
kávét inni vágyok, de az éjszakai álmok még mozdulatlanságban tartanak; a plafont bámulom lustán, az összegyűrött párnán nehéz fejed, hát tudd a helyed, fedél alatt, a többit vesd ki szívedből, vesztened illik, vesd ki, temesd el, tégy le róla, undok sípolással harsan fel az óra, kikelek hát az ágyból, a reggeli árnymagányból álmos szemekkel nézek dolgom után, ennyi év múltán nem ér átaludnod éjt /napot szabad/, s vénülni sem tilos.

Instant lábjegyzet: a szöveg Géher István Délivasúti canto című versének felhasználásával készült.

Szolgálati közlemény ("Mi a valóság? - problémafelvetés -)

Napok óta egy tanulmányon dolgozom, jegyzetek és feljegyzések tucatjaiból próbálok összefüggő szöveget, valamiféle rendszert alkotni. Miközben írom, egyre szerteágazóbbá válik a központi gondolat, s csak nagyon nehezen tudom "mederben tartani" a készülő szöveget. 

FORRÁS: PHILOSOPHICAL EXPLORATIONS

A tanulmány gerincét a "Mi a valóság?" kérdés kidolgozásának tudományos előkészítése adja, ugyanakkor igyekszem magam távol tartani attól a zsigeri beidegződéstől, hogy a már megtanult és unásig elcsépelt filozófiai terminus technikusokkal írjam le a gondolataimat, mivel ezek olyan áthallásokat teremtenének, amelyeket éppen elkerülni szeretnék, sem mint erősíteni. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy bizonyos esetekben - akár a számítógépes programnyelvek kötött jelentésű kifejezéseinek használata során - a kanonizált filozófiai szókincs egyszerűsíti, rövidíti vagy pontosítja a leírt mondatokat, ezért nem szakadhatok el teljesen az európai filozófia hagyományaitól, pedig pont az lenne a célom. Gyakran egyszerűsítene a kifejtésen egy ógörög szó beillesztése, mivel az adott szó jelentéshorizontja sokkal egzaktabban írná le azt, amit akkor és ott el szeretnék mondani, de ez újabb és újabb - a XX. századi filozófiai hagyományban bevett - idegen (pl. német) kifejezés megjelenését implikálná a szövegben. Ez az olvashatóság és értelmezhetőség rovására menne, ami az eredeti célkitűzésemet szem előtt tartva egyszerűen elfogadhatatlan volna. 

Noha a téma ontológia felőli megközelítése nem nélkülözheti a természet-, számítás- és mérnöki-tudományos (reáltudományos) diszciplínák eredményeinek vagy kutatási irányainak legalább felületes ismeretét - a dolgozat lényege éppen ennek bizonyítása volna -, egy bizonyos pont után a vizsgálat oldaláról felmerülő morális kérdések kikerülhetetlenné válnak. A "Mit tekintünk valóságnak?" már legalább olyan mértékben morálfilozófiai, mint lételméleti diskurzus, hiszen a kérdező egzisztenciális beágyazódását, hitelességét is górcső alá veszi. A XX. század a valóság és/vagy igazság relativizálásáról szólt, aminek ma már a negatív hatásait és következményeit szenvedjük el nap mint nap. A relatív igazság megjelenésének alternatívája eleve aláássa egy valóságra irányuló komplex vizsgálat (vagy definíció megalkotásának) lehetőségét, a digitalizált, virtualizált valóság előretörése pedig erre a negatív tendenciára csak ráerősít. 

Jelen pillanatban a reáliák felől nézve a filozófia egy holt nyelven beszélő, áltudományos, ezoterikus kakofónia. És ez sajnos súlyozottan igaz is a XVIII. század vége, a XIX. század első felétől kezdve. Az elmúlt több, mint kétszáz évben a filozófia tudományát zömében teljességgel hiteltelen, a saját filozófiai elveivel (akármit is jelentsenek ezek az elvek) ellenkező életmódot folytató, más munkára tökéletesen alkalmatlan személyek képviselték, s ez a tendencia a XX. században kulminált*. 

Ugyanakkor a reáltudományok művelői az elmúlt ötven évben - kevés üdítő kivételtől eltekintve - teljességgel szakítottak a saját diszciplínájukon túlmutató tudás megismerésével és lehetőség szerinti elsajátításával, amitől zömében szakbarbár, az absztrakt gondolkodásra csak egészen speciális helyzetben képes és alkalmas, beszűkült látókörű szakmunkások lettek, akik lenéznek minden nem-gyakorlati ismeretet, amit nem tudnak a számok nyelvén közvetlenül leírni vagy megjeleníteni. 

Úgy vélem, a "Mi a valóság?" kérdésére legalább annyi egzakt válasz adható, mint absztrakt variáció, ezek szintetizálása, újabb és újabb felülvizsgálata mindkét fentebb vázolt tudományos megközelítésnek csak a javát szolgálná. Az már most is látszik, hogy a virtualizáció, a mesterséges intelligencia és a big data háromszögéből hiányzik az a fajta absztrakt, filozofikus gondolkodás, ami új irányt adhat ennek a mechanikussá (és ettől paradox módon mára picit statikussá) vált kutatásnak. A filozófiának egy régen, legjobb esetben is a XVII. században - vagy korábban - elhagyott területére kell visszatérnie, de ehhez a reáltudományokban magukat kiismerő, a legmodernebb technológiák megismerésétől nem idegenkedő filozófus generációnak kell átvennie a helyet olyanoktól, akik mára teljesen alkalmatlanná és morálisan hiteltelenné váltak arra, hogy bármit is hozzátegyenek az emberiség szellemi fejlődésének legújabb tendenciáihoz. A reáltudományok művelőinek pedig nyitottabbá kell válniuk az elvont, gondolati absztrakció iránt egy valódi, kuhni értelemben vett XXI. századi tudományos paradigmaváltás eléréséhez. 
A "Mi a valóság?" kérdésre adott válaszaink az emberi élet minden szegmensét átszövik, átjárják, a kérdés által implikált definíciós kényszer alól önreflexióra képes élőlény ki nem vonhatja magát, hiszen folyamatos viszonyban áll vele. 

Lehet, hogy egy mindenre kiterjedő önkritikai vizsgálat után sosem fogom befejezni ezt a tanulmányt?

* Úgy vélem - szűken a témánál maradva -, hogy a mainstream filozófia keretein belül Wittgensteint például abszolút kivételnek tekinthetjük (életműve és életvitele tökéletes összhangban állt egymással), de hirtelen senki más nem jut az eszembe.  

#impression (Dénes, a macska)

Ma megismertem Dénest, a macskát, aki senkié. Fehér-fekete foltos kandúr, a közeli étteremben „kosztos diák”, vagy ahogy nem olyan régen megtanultam Réz Pál posztumusz interjúkötetéből: „napokat enni jár” a kifőzdébe. Közepes testalkatú, alapvetően öntörvényű, karakteres típus, első ránézésre amolyan falusi kóbor-lélek, félig – vagy az ő esetében talán úgyse – domesztikált élőlény. Évekkel ezelőtt egy hurokcsapda drótja belenőtt a húsába, a jószívű vendéglős meg kioperáltatta onnét, amikor Dénes már a végét járta, így azután az okos jószág – lábadozást színlelve – rászokott megmentői fenséges konyhájára.

Már a feketekávémat ittam a teraszon, amikor a kertkapuban megjelent, türelmesen leült és belebámult az asztalsorok közötti ürességbe. A vendéglő törzsközönsége régről ismeri, ezért tudják már, hogy szó sincs semmiféle bambaságról, ez inkább a türelembe mártott akarat megnyilvánulása, amit Dénes a macskákra jellemző szenvtelenség továbbfejlesztésével emelt mesteri szintre. A szakácsnővel és a férjével beszéltem meg éppen a cigánypecsenye vörösboros mártásának alapvető és felettébb ínycsiklandós kérdéseit, amikor észrevették a háziak, hogy Dénes megérkezett és bemutatták nekem. Névrokonom rám se hederített, hanem lassan, jelentőségteljesen besétált a söntéspult elé és leült, háttal nekünk. Várakozott. Nehezen tudnám elmondani, hogy mit éreztem, látva a macska konok fejét, ahogy szigorú, tüntető alakjával szuggerálja azt a két, elveszett embert. Micsoda lusta, semmirekellő állat ez! Még egeret se hajlandó fogni! Egész nap valahol lustálkodik, a bundáját tisztogatja, aztán besétál ide, elveszi, „ami jár neki”, és elillan, mint aki sosem volt! Nem járna ennek semmi, nemhogy ilyen mennyei pecsenye, amiért én még fizetek is!

Vagy mégis? Mi ez az egész?! Irigység? Irigyelném a szabadságát, az arcátlanságát, a szerencséjét? Ha pénzt nyomok a koldus kezébe, nem vonom kérdőre, hogy miképp jutott idáig. Adok, mert nekem jó, ami neki is. Coup double. Mi különbség van Dénes és egy nagyvárosi kunyeráló között? Mindkettő megszenvedte a magáét, mindkettő öntudatosan elfogadja a jussát, akkor meg mit vacakolok itt túlbonyolított, morális kérdésekkel?! Inkább holnap is ide jövök ebédelni, hátha találkozunk megint, mert vitathatatlanul megbabonázott nem-evilági, pökhendi természetével, pont úgy, ahogy az éneklő borz is megbabonázta az embereket Szuiko császárnő uralkodásának idején, Akutagava Rjúnoszuke novellájában. 

#impression (Feketerigó-jegyzet)

Itt fent a hegyen egy hónappal lemaradt az évszak, a reggelek hidegek, két kávét is megiszom, mire átmelegszem. Új barátra leltem; egy feketerigó hetek óta egyre közelebb merészkedik hozzám. Ha kinyújtanám a karomat, elérném, de nem akarom elijeszteni. Minden nap meglátogat reggel és délután, amikor bögrével a kezemben kiülök a kertbe. Ilyenkor szórok neki magokat, elcsipegeti, majd teli torokkal elfütyüli a háláját. Van, hogy mire kisétálok a házból, ő már ott ácsorog a fűben és várja a jussát, de kanti szigorral betartom a sorrendet: kiviszem a széket, aztán a kávét, leülök, megiszom, nézegetjük egymást, utána visszasétálok a magokért, szórok neki, ő csipeget és utána elfütyüli a nótáját. Se ő, se én nem türelmetlenkedünk, ahogy a Prédikátorok könyve mondja: megvan mindennek az ideje, megvan a kávézásnak és megvan a csipegetésnek, megvan a hallgatásnak és megvan a csivitelésnek. 

Egyre furcsább érzés a Bibliáról tudományos igénnyel írott szöveget olvasnom, mivel legtöbbször egyáltalán nem értek már egyet az ilyen dolgozatok munkahipotézisével sem. Ezek az írások ugyanis abból indulnak ki, hogy a Biblia (ma már Harry Potter után) a második legnépszerűbb könyv - azaz "olvasnivaló" - a világon; kulturális jelentősége vizsgálat tárgyává tehető, miközben észrevétlenül, de megállíthatatlanul deszakralizálódik: irodalommá válik. 
Ma reggel a kezembe került Fröhlich Ida tanulmánya, az Újraírt szövegek, amelyben a Henok-hagyományt dolgozza fel (In: Az utókor hatalma, Új Mandátum Kiadó, 2005. pp. 7-36. szerk.: Fröhlich Ida). Részletes filológiai elemzés kapunk a szöveghagyományozásról, a közel-keleti és az antik görög mitológia szinkretizmusáról, miközben teljesen - és műfajából adódóan szükségszerűen - háttérbe szorul a vizsgált szöveg valódi szubsztanciája: a kinyilatkoztatás ereje és egyedisége. Vajon segít-e közelebb kerülni a Bibliához, ha ízekre szedjük, tudományos módszerekkel az eredetét kutatjuk, demitologizáljuk? Vagy másképpen (ha úgy tetszik provokatívan) feltéve a kérdést: mi célból születnek szövegkritikai elemzések a Szentírásról? 
Az emberiség történetében ritkán lehettek olyan korszakok, amikor ennyire távol állt a transzcendencia megélésétől és megértésétől, mint napjainkban. Nem tudom, hogy jó-e ez így, ahogy most van, de azt tudom, hogy istentelen korokban a technikai fejlődéssel egyenes arányban nőtt az emberek közötti erőszak, s ez most sincs másképpen. A felvilágosodás vívmánya volt, hogy az addigi "Mi az, amit Istentől tudunk?" exegetikus kérdést felváltotta a "Mi az, amit Istenről tudunk?" tudományos igényű, szövegkritikai kérdésfelvetés. Választ azonban nem kaptunk rá, a Teremtőre jelenleg nincs szüksége a világnak; ahogy Laplace fogalmazta meg ennek okát: "Teleszkópommal átkutattam az ég minden zugát, de Istennek semmi nyomára nem leltem". Azt hiszem, ez a szarkasztikus gondolkodás lehet főként az oka annak, hogy az emberiség (túlnyomó része) kiábrándítóan magányos és frusztrált. 

A magam részéről inkább megmaradok Rási, azaz Rabbi Slomo Itzhaki Tóra-kommentárjánál; az önmagából-értelmezés művészete ugyanis sokkal közelebb áll ma már hozzám, mint az öncélú, tudományos virtuskodás. Ez persze nem volt mindig így, úgy látszik, a korral megváltoztam. Idővel kiszeretünk magunkból. 

Közben kisütött a nap, ezért főzök egy kávét, és megnézem, hátha itt van már a feketerigó. Megnyúlt ujjaimmal átfonom a bögrét és befejezem végre a könyvet, ha már előkerült a polcról. Nem lehetek bigott, az olyan ócska, inkvizítor-tempó.