#impression (onkoteam)

Mindenki az ajtót nézi, [ki jön ki, ki megy be, várnak; fertőtlenítő szag, émelyítő valóság; csontsovány nőt támogat a lánya, leülnek, se haja, se szempillája, arca sápadt, zöldes-sárga, kopasz tarkója kivirít a kendő alól, remeg a keze, köhög, fuldokol, az utolsókat rúgja, látszik a szemén, hogy már se él, se hal, csak egy test, egy kifüstölt porhüvely, dohány szagú a ruhája, nem változtat semmin, ha szívja, úgyis meghal ma vagy holnap, ő is tudja, az üres falat bámulja, feje lebukik, senki se látja, bevizel, nővérek rohannak oda, felfordulás, már késő, elillant, húgyszag] van, aki elsurran, valaki sír.

#impression ("savanyú, de...")

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Félszáz-milliós autó suhan el a kocsisor mellett nyolcvannal a buszsávban. Elgondolkodom. Vajon ő mit gondol magáról? Fiatal fickó vezette a méregdrága Mercedes-t, kapta vagy vette, mindegy is, magát nálunk – nyilván –, akik a sorban állunk, többre tartja, különbnek. Megteheti. (Mindent.) Kirívó sebessége nem komisz szabálytalanság, hanem alpári gőg. „Elnézzük neki.” 

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Jól megy sorom, panaszom nincsen. De mi lett velem?! Hol vannak a fiatal-felnőtt kori tervek, a kiugrás, az örökkévalóságnak tett gesztusok? Olyan vagyok, amilyen sosem szerettem volna lenni: szürke, arctalan pont a tömegben, önámító lélek, aki fellobban mértékre és kialszik mértékre. Akit még „egy ilyen alak is” megelőzhet! Nyugodt maradok, Mozart szimfóniát dúdolok, miközben lassan, de biztosan a morális felsőbbrendűség illuziójába ringatom magamat.

A hatvani Aldiból kijövet pörge kalapos, aprócska, élénk tekintetű, szakállas fazon szedi ki az üres bevásárlókocsit a kezemből. Elküldeném a fenébe, de látom rajta, hogy nem tolakodásból csinálja, nem lumpen figura; inkább mosolygós, kedves fickó. Otthagyom neki a kocsit és elsétálok az autóhoz. Emelném a csomagtartót, de nincs már rá kezem; odasiet, segít, bepakolok. 

– Ha meg nem sértem, venne még egy kiló kenyeret és esetleg két-három liter tejet? Egy kilenc tagú családnak viszem, nem nekem kell – mondja.

Belegondolok, hogy húsz percet álltam a kasszánál, utálnék visszamenni, de bankkártyával élek, készpénzt nem használok, tehát valamit kéne tenni…, amikor eszembe jut, hogy előző nap kivettem pár ezer forintot egy automatából, így előszedem a tárcámat és adok neki kenyérre, meg a tejekre. 

– Köszönöm Uram, tényleg nem nekem kell, hanem egy kilencfős családnak; tudja, kártyára van gázuk, úgy fűtenek, most töltötték fel ötezerért, mert itt a hideg, de nem maradt már ennivalóra – mentegetőzik tovább. 

Mondom neki, hogy nem tudtam ezt a kártyás gázt meg minden, szóval örültem, hogy segíthettem, aztán útjára bocsátom és nézem, ahogy eltotyog a bolt irányába cekkerekkel a kezében és egy akkora heresérvvel, mint két sárgadinnye. Tiszta, rendezett kis hobbit, karimátlan szalmakalapja miatt tűnik csak furcsának. 

Beülök a kocsiba és ráhajtok a huszonegyes útra. Lassan felveszem a ritmust, süt a nap, szép az idő, hamar fent leszek a házban. 

Hogy milyen gázt is mondott?! Kártyást, ötezer forintért?! És nincs ennivalóra pénzük?! Jézusom! Fel sem fogtam, hogy mit beszélt! Hozzájuk képest én egy „buszsávos-mercédeszes száguldozó” vagyok, szerencsefia, a jómód megtestesítője a puccos, hatalmas autómmal, a drága ruháimban és a budai modorommal! Lelassítok, nehogy megelőzzek egy huszonöt-harminc éves Suzukit, amiben egy helyes, idős házaspár feszít kedves öntudatossággal, és visszasorolok mögéjük. Szerintem itt a helyem: a kalapos nagypapa és a bucira nőtt heresérves között; beállok szépen a sorba akkor is, ha a személyiségem még mindig sokkal többre vágyik. „Szerénység Virág, szerénység! Ne tömjénezze magát!”

#impression (múlik::évre év)

Megtörlöm a szemüvegemet, alig látok át a maszatos lencséken. A hajam megőszült, az állam alatti szövetek kissé megereszkedtek; ha meghúzom a fülem mellett a bőrömet, még hasonlítok arra a pofára, aki egykor voltam. Persze, hazudhatom magamnak és másoknak, hogy „nem érdekel”, de ez nem volna igaz; a külső és belső metamorfózis nyugtalanító és elkeserítő. A szemüveg tiszta, az orromra biggyesztem és leolvasom a pontos időt a karórámon. Telik. 

Tizennyolc év telt el azóta, hogy egy hirtelen, de nem váratlanul jött hegyomlás maga alá temetett. Számítottam rá, de mégsem hittem el, hogy egyszer majd bekövetkezik. A katasztrófákra nem lehet igazán felkészülni, azért nevezzük katasztrófáknak. Végülis kiástam magam a romok alól, csak közben szemüveges lettem, megöregedtem és megtanultam egyes szám harmadik személyben beszélni rólam. A belső diskurzus állandósulásával új személyiségek alakulnak, hatok egymásra, és megpróbálok jóban lenni magammal. Csak azt nem tudom, hogy eközben hová lettem én?

A frász tör ki, ha belegondolok, hogy mire vállalkozom nap mint nap! Ebbe most bele se megyek. Saját döntés, saját leve. Eszter ma itt aludt, apa-lánya program volt, végre jót beszélgethettünk. Szombat van, de bemegy az egyetemre dolgozni, csontokat mosnak Ákossal. Nincs egy perc sem az életében, amikor nem a hivatásának él. Meg is van az eredménye. Egyszerre irigylem és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Felnőtt, menyasszony, élete és jövője van. Alig látom. Mosolyogva a fejemet simogatja; fogalmam sincs, minek gondol. Ő sem lát. 

Mi lett volna, ha…? Kit érdekel ez ma már?! Engem! Minden áldott nap! Hogy az ördög vigye el! Párhuzamos életpályámat modellezem fejben és lélekben. Lettem volna tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász?! Nem lettem. Csak távolságot kaptam, magamtól. Mérhetetlent. 

Fordul a nap, ez is, évente egyszer. Kitt-katt, múlik; évre év. Egyre csak távolabbról figyelem, Vorlaufen, Vorsicht, Erstreckung, …viszonyuló-lét. Már magam se tudom. Hol?

#impression (farkas farkasa)

Lehetetlen dolog igazságot tenni ott, ahol az igazságnak kizárólag ember alkotta kritériumai vannak. Nem valamiféle transzcendentális kanti maximáról álmodozom, hanem olyan értékrendszerről, ami nem csak a szavak szintjén vagy elvi síkon globális és transzcendens, hanem ténylegesen független az ember gyakorlati definiáló képességétől, de alapvetően kapcsolódik a tiszta megértés princípiumához. Olyan lenne ez, mint a kategórikus imperatívusz, csak elképzelhető és kivitelezhető formában. „Schneider úr, én minden körülmények között voltam az Operában!”

#impression (kvantum::tudat)

A valóság – azaz a lét és a létezők összessége – az, ami mindenhol körülvesz minket, de amelyről semmi egzakt tudásunk sincsen. Mivel mi is részei vagyunk a valóságnak, így magunkkal, az emberrel kapcsolatban sem rendelkezhetünk biztos tudással; mindent, amit elmondhatunk magunkról, egy másik, de még mindig valóságos aspektusból nézve meg is cáfolhatunk. Pedig, valami esszenciális valóságnak csak kell lennie, ha tudásunk által képesek vagyunk reflektálni rá; valami, ami egészen biztosan meghalad mindent, amit bármilyen módon felfogni képesek vagyunk, vagy amiről beszélni tudunk – de ami nem mi vagyunk, nem én vagyok. Vagy netán a valóság azáltal képes minket körülvenni, hogy azt valamilyen módon, egymással összekapcsolódva létrehozzuk? – egy globális ideghálózat, amelyik a közös emberi tudat világalkotó, teremtő erejével létrehozza az ember által felfogható valóságot, de amely valóság se nem abszolút, se nem egzakt. Ha ez így van, akkor honnan ered és mi az a tudat? 

Amit az emberi szem által látható tartományokban fizikai törvényszerűségnek tudunk, azt a kvantumok világában már nem tartjuk bizonyíthatónak; empirikusnak vélt valóságunkat a gravitáció határozza meg, az elemi részecskékre bontott világot pedig a határozatlanság. Az érzékeink által primer módon megtapasztalható világot tehát a gravitáció tartja mozgásban, kvantumi szinten azonban a tudatunk. Vagy az elemi részecskék mozgása hozza létre azt, amit mi emberi tudatnak nevezünk – amellyel megalkottuk a tömegvonzást?

Akármilyen pesszimista módon közelítem is meg azt, amit valóságként ismerünk, Isten mindenhogyan ott áll a gondolati mechanizmus végén, mint az arisztotelészi első mozgató, aki akár így, akár úgy, de valamikor és valahol „elgurította” az első valamit, ami egyre gyorsabb mozgást implikált a valamiben.* A többi meg már fizika, azaz a tudat kísérletezése gravitációval és húrokkal. 

* A valahol és a valamiben vajon ugyanarra vonatkozik?

#impression (2023.10.17, 08:16 am CET)

Ebben a pillanatban vagyok 53 éves, 4 hónapos, 14 napos, 5 órás és 46 perces, de ez a világegyetemünk, a galaxisunk, a naprendszerünk és a bolygónk szempontjából teljesen irreleváns. Az örökkévalóság felől nézve sem kitüntetett, sem központi kérdés nem vagyok, felőlem nézve mégis én lettem a világ közepe. Micsoda hiábavaló önámítás az élet! 

#impression (Jónás)

Kondor Béla, Jónás a város falai előtt, 1963.

Komoly kétségek gyötörnek. Vajon lehet-e egy belterjes, nyelvi légvárakból épített Ninivében egyszerű szavakkal prófétálni? Van értelme és célja annak a sok, mesterien megírt zagyvaságnak, amit ma metafizikának vagy ontológiának hívnak? Ez a kettő tényleg egy és ugyanaz volna?! Vagy csak az anyagelvű környezet és a bennem élő materialista túlzottan egyoldalúvá tette a gondolkodásomat? „Der Philosoph glaubt nicht”* – ebben sem értünk már egyet. 

*„A filozófus nem hívő.” (Martin Heidegger, Az idő fogalma)

#impression (buborék)

Végletesen gondolkodunk, csak a megfogalmazásban, a stílusban különbözünk. Elménk szabadságát véges fizikai lehetőségeink korlátozzák, a belátható univerzum, a látható tér, a fény, amely nekünk adatott. Az episztemológia zárt buborékában élünk, amelyet Isten fújt ki milliárd évekkel ezelőtt; s amely nem volt azelőtt és nem lesz azután, mert felfúvódik mértékre és kipukkad mértékre – „a vizek felett”.

#impression (apologia de fuga sua)

A nyaralás alatt reggeli kávém mellé egy Djarum jár, amelyet a kertben szoktam elfogyasztani, illetve elszívni, mielőtt égetni kezd a nap. Általában sem szeretek sietni, kapkodni – tulajdonképpen nem is tudok –, de ilyenkor még sokkal komótosabban csinálok mindent, mint máskor. Tegnap este már szürkületkor kivittem a csillagászati távcsövet és hosszasan bámultam a szabad szemmel láthatatlan csillagokat, és a készülő dolgozatomon gondolkodtam. Jó volt belebámulni a világűr mélységébe, a szürke és pöttyözött semmibe, pedig valójában az a minden, és csak mi vagyunk semmik a kozmosz végtelennek tűnő hatalmas teréhez és törvényéhez képest. A szomszéd faházban a tulajdonos lánya nyaral a családjával, két kisfiú, a férje és egy apró, folyton nyüszítő-ugató kiskutya. Rettentő hangosak, két napja érkeztek, de zeng tőlük a környék; a férfi tegnap egész délután üvöltve telefonált, valami menedzser-féle, fontoskodó, marketing-szagú figura, a gyerekeik nagyon aranyosak, de egész álló nap unatkoznak, ezért vég nélkül ordítanak. Este, hogy lenyugodjanak, valami amerikai, agresszív gyerekfilmet néztek, szerintem a Mátra túlsó oldalán is ezt hallgatta mindenki – dolby surround, de az is lehet, hogy még a Holdon is. Fél óra után feladtam a csillagnézést és behúzódtam a házba. 

Tegnap délután, amikor picit elviselhetőbb volt már a meleg, elmentem járni egyet az erdőbe. Gondoltam, felszaladok Galyatetőre, onnét vissza, Piszkés-tetőn át Mátraszentlászlóba, fel a Három-falu templomához, és a Narád-patak völgyén keresztül haza, Mátraszentimrére. A fák között még nedves a talaj, kellemes sétának ígérkezett; vizet vettem magamhoz, zsebre vágtam a telefonomat, felvettem a fülesemet, azzal nekivágtam az útnak. Általában csendben szoktam kirándulni, a telefont se veszem fel, sőt, le is halkítom, de most nosztalgikus hangulatban voltam, Vangelis Chariots of Fire lemezét hallgattam, ahogy régen, kamaszkoromban a Walkman-emen. A Bőgős-rét és Piszkés-tető közötti kaptatón jól kitikkadtam, ezért a csillagvizsgáló árnyékos kapujánál lepihentem inni és kiterülve végighallgattam a két utolsó számot. Eszembe jutott, hogy ezen a túrán mindig a bibliai József történetét mesélte nekünk István bácsi, így aztán a telefonomon található Biblia szoftveren, amely egyszersmind hangoskönyv is, elindítottam Mózes első könyvének harminchetedik fejezetét, a József álmát, majd útnak eredtem. Mivel a Mátrában több helyen nincs térerő, mint ahol van, gyakran megállt a lejátszás, ilyenkor bőven volt időm végiggondolni a hallottakat, így mire ismét megindult a felolvasás, már átszellemülten figyelhettem tovább. Észre sem vettem, hogy beértem Galyatetőre, ott a sífutópályánál sarkon fordultam és elindultam vissza, Mátraszentlászlóba. Útközben van egy kilátó fennsík, ahol térerő helyett egy pad van, és csodálatos kilátás nyílik a Nyugat-Mátrára, a Cserhátra, illetve a Tátrára. Itt is leültem néhány percre, kivettem a fülesemet és hallgattam az erdő duruzsolását. Ez a tökéletes csend, bármikor és bármeddig elhallgatnám. Aztán lebotorkáltam a köveken át a faluba, onnét pedig megállás nélkül a templom mellett a patakvölgybe, miközben József megszabadult Potifártól, álmot fejtett, a fáraó udvarába került és beköszöntött a hét szűk esztendő. Mátraszentimrén Franciska néni kopogtatta meg a hátamat, állítólag kétszer szólt már, de nem hallottam, úgyhogy Benjáminról és Jákob családjának Egyiptomba vonulásáról lemaradtam, helyette megbeszéltük az élet viharos dolgait, a menyét, aki komisz vele és a nagyobbik fiát, akit már hónapok óta nem látott. Hazaballagtam, de a csillagnézésig József története járt a fejemben. 

Szóval a visító, tabletező és amerikai gyerekfilmet üvöltető gyerekekről, a türelmetlen anyjukról és a menedzser-forma apjukról az jutott eszembe, hogy mennyivel másképpen teltek itt a nyaralásaim gyerekkoromban. Nem volt internet és nem volt tablet, nem volt televízió, amin ostoba és agresszív filmeket néztünk, de volt mogyoróágból hajlított nyilunk, zsebkésünk, elemlámpánk, könyveink, de főleg meséink, amelyeket tátott szájjal hallgattunk a ránk vigyázó felnőttek előadásában. Amit ma mese gyanánt néznek a gyerekek, azok nem mesék, csak animációk, jobbára történet nélkül, vagy olyan történetekkel, amelyek semmiről sem szólnak, vagy ha szólnak, az még rosszabb; de inkább visító-bugyborékoló amorf testek ide-oda mozgását nézik megbabonázva. Az én szüleimnek se volt sok felesleges ideje, de rettentő sokat meséltek nekünk, minden nap együtt reggelizünk és vacsoráztunk, ott elmeséltük, hogy kivel mi történt, mi érdekli éppen, mit szeretne; és heti rendszerességgel játszottunk olyan játékokkal, amelyekből tanulni lehetett. Nem volt tökéletes a gyerekkorom, de szerintem olyan nem is létezik. Mondják: a világ megváltozott, aki a régmúltban akar élni, az lemarad! De miről is?! Miről maradunk le, ha nem függünk a környezetünk folytonos vibrálásától, elégedetlenségétől, illetve az internetre okádott, információnak csúfolt kutyamocsoktól?! 

Ha tetszik, ha nem, a világ ma egy bugyuta, de annál erőszakosabb, mesterségesen felgyorsított, amerikanizált kultúrában él – vagy ahhoz méri magát. Önmagában az is jó kérdés lenne, hogy ez hogyan történhetett meg nyolcvan-száz év alatt, de innen nézve talán ez már idejétmúlt probléma. Panelból könnyű építkezni, a rágógumi pedig intenzív ízeivel, kiszámíthatóságával és folytonos mozgásban tartásával nyugtatja meg az izgága emberiséget. Így alakult és kész. Ami az Egyesült Államokban van, annak kell lennie mindenhol, különben ódivatúnak, unalmasnak, provinciálisnak és nacionalistának lesz titulálva egy szempillantás alatt. Ennek következtében a gyerekeink, unokáink egy olyan Európában, egy olyan Magyarországban nőnek fel, ahol tömegesen múzeumba csak a Múzeumok Éjszakáján járnak (illetve rohanják végig), ahol a szüleik vagy a nagyszüleik meséi helyett tabletet nyomnak a kezükbe és kapitális ostobaságokat néznek, hogy ne zavarjanak, ahol az iskolában nem a könyvtárat javasolják kutatómunkára, hanem az ellenőrizetlen internetes portálokat, ahol az okos ember kritériuma nem a tudás, a lexikális ismeret, hanem a gyors reakcióidő és a gyors problémamegoldás – mert hát problémák és konfliktusok között élünk, ahol semmi sem az, mint aminek látszik… De ha nem az, akkor micsoda?! 

Koczóval és Kájével ültünk a Centrálban és teáztunk. Twinings Earl Grey volt terítéken, másra csak ritkán futotta. Úri dolog volt ez akkor is, ha csak álca volt. Koczónak természetesen be sem állt a szája, egy filmről mesélt, ha jól emlékszem, Nővérem, nővérem volt a címe, hogy „micsoda erotikus művészfilm ez, és meg kell néznetek…“ meg ilyenek, mi meg pislogtunk ottan, hogy „jó-jó, majd kivesszük videón, aztán meglátjuk…“, és ittuk tovább a teát lelkesen. Pár nap múlva ki is vettük a filmet, de én már – az amerikai tömegkultúra erőszakkal átitatott tempójától felpörögve – a tizedik percben unottan fészkelődtem, mert végtelenül lassúnak találtam és egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet. Kájé persze később végignézte, neki nem volt se lassú, se vontatott, Koczóval ki is beszélték utána töviről hegyire a látottakat, én meg ültem ott megszégyenülve, hülyén és bántam, hogy nem voltam elég állhatatos és hagytam magam sodortatni az árral. Nemigen hagytam ott azóta se olyan filmet, amire mások – akiknek megbízom az értékítéletében – azt mondták, hogy jó. 

Sarkady János ókorász professzort egy intercity-n ismertem meg; a büfékocsiban ettünk egy-egy tükörtojást, aztán sörözni kezdtünk, s mire Miskolcra értünk, összebarátkoztunk. Nagy öröm volt, hogy húsz évesen, azzal a tudással, amilyen akkor nekem volt, elfogadott és őszinte hangú beszélgetésekkel tisztelt meg. A híres egyetemi tanár és a feltörekvő egyetemista barátsága volt ez, amelyben csak addig voltam partiban, ameddig annál is többet tanultam, mint amennyit megkövetelt – az ELTE-n nem könnyebbséget jelentett az ismeretségünk, hanem felelősséget és mérhetetlen mennyiségű tanulást. Ő volt a harmadik olyan tanárbarátom, aki alapvetően meghatározta az életemet. Minden félévben meghirdetett előadásokat, amelyekre százával jelentkeztünk, de végül csak néhányan jutottunk el vizsgára. Nem szerette a tömegórákat, főleg a tömegvizsgákat nem, ezért az első előadásokon – a maga lassú, elgondolkodó módján – arról beszélt, hogy miképpen lehet körüljárni tudományos módon azt a valamit, amiről itten ő majd beszélni fog – egyszer. És ez mindig bejött, nagyjából a kétharmada a hallgatóknak elpárolgott a második-harmadik előadás után, mire ő belefogott az érdemi munkába, aminél kifinomultabb és alaposabb dolgot azóta se láttam vagy tapasztaltam. Persze, Forróka és én már az első órák alatt zsibbadtra jegyzeteltük a csuklónkat, mert átállítottuk a fejünket Sarkady-ra, és rájöttünk, hogy ez sem üresjárat, csak másképpen érdemes figyelnünk. A mai napig megvannak ezek a jegyzeteim. A vizsgák fél órások voltak, barátoknak másfél vagy kettő…, és volt, hogy a barátok csak négyest kaptak volna, ezért visszatapsolták őket. Daliás idők voltak, ha mondom! 

A két másik tanárbarátom Geher István és Mór Tamás bácsik voltak, akik azért lettek és maradtak bácsik, mert egészen pici gyerekkorom óta így szólítottam őket – a jól bevált dolgokon meg akkor sem érdemes változtatni, ha közben összetegeződsz velük. Geher István rádióelőadásait egy orsós BRG M8-as magnóval veszegettem fel és hallgattam újra és újra, orrvérzésig, amíg szóról-szóra vissza nem tudtam mondani mindet. Shakespeare vagy Faulkner…, mindegy volt, ahogy leadták a Rádiókollégiumban az előadást, már el is olvastam a bemutatott művet, hogy majd nyáron, Bagolyirtáson legyen miről társalognunk. Az ő előadásai vagy esszéi nem voltak jegyzetelhetők, gondolatok, közlések voltak, nem információk! Egy mai, átlagos diák számára talán semmit se jelentenének, mert nem ehhez a tudásanyaghoz és kifejezési formához szokott, hanem a Wikipédiához, évszámokhoz és főleg eseményekhez, amelyeket zanzásítva vissza tud öklendezni a vizsgákon. Ma csak a tények számítanak, akkor is, ha már azt sem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi a valóság. 

Mór Tamás pedig az általános iskolás rajztanárom volt, de haláláig barátok voltunk. Tőle tanultam meg látni és elvontan gondolkodni mindenről, amire egyáltalán érdemes figyelmet fordítani. Az ostobasággal és a kapkodással szemben mindig türelmetlen volt, sokan féltek tőle, de ha odafigyelt az ember, akkor megtanulhatta tőle a koncentrációt és az alkotó munkával szembeni alázatot. Sokszor szólt rám a rajzszakkörben, amikor a Dávid fejet rajzoltam, hogy „Öcsi, ne kapkodj! Ha a Mi-kell-Angelo öcsinek jó volt annyi idő alatt kifaragnia a Dávid öcsit, akkor neked se kell elkapkodnod! Érted ezt öcsiiii?!“ – kérdezte tettetett szigorúsággal, majd előszedett egy Sportszeletet és a felét nekem adta, hogy fel ne forduljak az éhségtől. Üldögéltünk tehát ottan egy festéktől és szénportól mocskos padon, ő meg nagy nyugodtan vizsgálgatta a szénrajzomat, miközben jóízűen nyammogtuk a mennyei csokoládét. Nagy barátok voltunk, szinte mindent tőle tudok, amit a képzőművészetről megtanultam. 

„A jét és a nemjét kéjdése tudati kategójija.“ Ha lesznek (és remélem, hogy lesznek) unokáim, biztosan sokat fogok mesélni nekik mondjuk a bibliai Józsefről, Odüsszeuszról, Toldiról, a János vitézről vagy a fizikáról, filozófiáról, és egyetlen egyszer sem kapnak tőlem a kezükbe tabletet vagy telefont, ahogy a gyerekeim se kaptak. Tőlem meséket lehet majd kapni, meg múzeumi együttléteket, finom falatokat, urizálós teázásokat egy kávézóban vagy cukrászdában, és hatalmas erdei sétákat. Lehet, hogy én leszek a lassú, unalmas nagypapa, de talán egyszer majd belátják, hogy ilyen idejétmúlt, ódivatú fazonokra is szüksége van az emberiségnek, hogy ne gyújtsa magára ezt a bánatos világot. 

#impression (opisztodomosz)

Már egészen fiatalon problémát éreztem a teológia fogalmával kapcsolatban. A θεός és a λόγος összetételéből kanyarított ógörög műszó egyszerre jelent istenről vagy méginkább istenekről szóló beszédet és istenről vagy az Istenről szóló tudományt, attól függően, hogy hol és milyen kontextusban jelenik meg éppen. Sosem gondoltam azt, hogy egy kalap alatt kezelhetnénk az olümposzi isteneket és a bibliai Teremtőt, de az ambivalens megérzésen kívül egyébre nem futotta a kedvemből és a tudásomból. Most azonban, hogy Arisztotelész Metafizikáját már sokadszorra rágom át görögül és különböző fordításokban, rájöttem, hogy mi volt ezzel a bajom. Ahogy én, úgy Arisztotelész (vagy Aquinói Szent Tamás szerint: a Filozófus [philosophus]) is hasonló problémával küzdött, ezért jelenik meg nála a θεολογική (theologiké) szó, amelyet a θεολογία-tól (theologia) elkülönítve, egészen speciális módon kezd használni. A θεολογία a kozmológiával kapcsolatos istenekre, a létezőkre vonatkozó beszéd (ahogy azt a preszókratikus filozófusok értették, illetve használták), míg a θεολογική már az első filozófiára, azaz az önmagában és önmagától mozogni képes első mozgatóról, az örök és változatlan létről, az egyről szóló tudomány, amely egyben később a kereszténység a bibliai Teremtő Isten korai megfogalmazását ismerte fel. Jóval több ez, mint egy platóni ἀρχή (arkhé), nem véletlen, hogy az arisztotelészi első mozgató filozófiai leírását Aquinói Szent Tamás gyorsan magáévá tette és beépítette saját teológiai rendszerébe. Most csak azon töprengek, hogy mit kezdjünk a mitológiával? Tudom, hogy az csak mesebeszéd, de nehéz nem észrevenni, hogy – jogi szakzsargonnal élve – egyfajta „ráutaló magatartás“, amelyben az ember zárt gondolkodásának nyelvén van megfogalmazva mindaz, amit a végtelenre nyíló metafizikáról tudni érdemes. 

Átvágok a műúton Tót-hegyes felé, jobbról fenyvesek, balról a Bagolyírtás alatt elterülő „szépkilátó“, majd a Pelyhes-tető alatt elindulok a Kaszala rét felé. Mielőtt elérném az apró turistaházat, ahol régen az álló hinta lógott egy ipszilon alakú fára szerelve, fakitermelés nyomára bukkanok. Elindulok a fák között, párhuzamosan a párszáz méterre feljebb kanyargó műúttal. Néhány perc múlva hatalmas irtás tetejére érek. Az egész Délnyugati-Mátra a lábam előtt hever! A fenyvest vágták ki, beteg volt már, ezegyszer nem kár érte. Még ezerkilencszázhetvenhatban ültették, akkor már két éve jártam fel ide a nagymamámmal, de csak hetvenhétben mentünk be a dugványok közé szamócát és málnát szedni Geher István bácsival, Katával és egy magyar származású, amerikai vendég kislánnyal, Lizával. Végül annyi piros bogyót szedtünk a szemerkélő esőben, hogy nagymamám cseppnyi lekvárt főzhetett belőle, amit másnap reggel szertartásosan a vajas pirítósunkra kentünk az üdülő teraszán megterített asztalunknál. Ezerkilencszázhetvenhét nyarán itt, az Erőmű Beruházó Vállalat bagolyírtási nyaralójában – pontosabban a Pelyhes-tető alatt, félúton a Kaszala rét felé – találkoztam előszőr a θεολογία-val és a mitológiával, de zavar és ambivalencia a θεολογική-vel és Istennel kapcsolatban csak jóval később támadt bennem. Ebből és nagymamám lekvárjának emlékéből táplálkozom azóta is. 

Elmaradtam a munkával, nem haladok olyan tempóban, mint szerettem volna. Mindjárt nyár vége, én pedig megszámlálhatatlanul sokszor újra kezdtem írni a metafizikáról szóló tanulmányomat, már azt sem tudom, hogy mit mikor jegyeztem le. Tulajdonképpen most rosszul kellene éreznem magamat, de valami oknál fogva még sincs bennem feszültség, csak tettrekészség és lendület, hogy akárhányszor újra kezdjem addig, amíg jó nem lesz, amíg azt nem érzem, hogy rendben van minden, amit leírtam. Tegnap pihenő gyanánt a Hamletet olvastam, persze, nem ritka dolog ez, de most megakadt a szemem az első felvonás ötödik színén egy ismert mondaton, amit korábban már százezerszer elolvastam: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes“, és ami angolul így hangzik: „There are more things in heaven and earth, Horatio, than are dreamt of in your philosophy“. A dán királyfi nem először szól ki hozzám a darabból.

#impression (metafizikai zsörtölődés)

Ahogy az előbb átpörgettem a Bookline-on egy keresést a metafizika kifejezésre láttam, hogy mi mindenre használták már fel ezt a szót a különböző szerzők. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy félreértelmezték, meggyalázták, a maradékát pedig lilaködbe burkolt sületlenségekkel töltötték meg, mint a szex, rajz, süllyedés és személyes dolgok, illetve József Attila vagy Babits Mihály metafizikája, csupa nevetséges, oda nem illő és értelmetlen jelzői vagy birtokos szerkezet. 

Heidegger Mi a metafizika? című írása sem segít ezen a rémes helyzeten, hiszen rövidke tanulmányából egészen biztosan nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mi is a metafizika mint olyan, helyette a német egzisztencialista filozófus nyelvi önmegvalósításában gyönyörködhetünk, illetve a metafizikára vonatkozó kérdésfeltevés megfogalmazásának szépségében és grandiózusságában…, ördögi operaelőadás ez, amelyben a Walther von der Vogelweide-nak öltözött, asztmás Heidegger nyíltszíni erőszakot követ el a Tannhäuser szerepében pomádézó Wagneren, miközben az Under der lindent ropogtatja visszafelé a fogai között — a háttérben klott gatyás német atléták masíroznak Ámor nyilával a kezükben. 

Mi végre is…? – én is ezt hajtogattam az elmúlt húsz évben, de nem vettem a fáradságot ahhoz, hogy visszaballagjak a metafizika kifejezés forrásvidékéhez és megmártózzam benne. Eddig! Attól még lehet jó egy kérdés, hogy nincsen rá jó vagy egyáltalán semmilyen válasz; ugyanakkor az a kérdő mondat, amelyik nem kíváncsi az önmaga által implikált válaszra, csak saját tükörképe előtt illegeti magát, az buja nárcizmus és ebből fakadóan Isten ellen elkövetett gyalázatosság. 

Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi? Vajon tényleg ez volna a metafizika alapkérdése? És vajon tisztában vannak-e a „filozófusok” a fizikai valami és semmi fogalmával, vagy csak a wittgensteini „szóhasználat” értelmében bele-belebiggyesztenek (szak)kifejezéseket az írásaikba anélkül, hogy bármennyire is tisztában volnának a természettudományok által használt jelentéshorizonttal? Mert van ilyen! Nem, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Kant utáni filozófia és az Einstein utáni fizika (vagy kozmológia) a „végtelenben találkozna” valaha…! Nem tudja vagy nem is akarja érteni egyik a másikat, de – nevetséges módon – főleg a filozófia hiszi azt, hogy az, amiről beszél, az maga a vegytiszta metafizika; a fizikusok ennél jóval szerényebb (de bizonyos értelemben ambiciózusabb) megállapításokat tesznek a témában. Az előbbi megragadt a spekulatív ontológia madárnyelvű és passzentos kényszerzubbonyában, az utóbbi pedig a matematikai szintaktika és metanyelv, valamint a fizikai spekulációk varázslásában próbál utat törni magának, hogy valahogyan legalizálja ezt a kézzelfoghatónak tűnő, bizarr valóságot. 

Metafizika – a szó legszorosabb értelmében – márpedig ott van, ahol a fizikának vége szakad, azon a valóságon túl, amelyet direkt vagy indirekt módon megragadhatunk! A pszichológia csak abban az értelemben része a metafizikának, amennyiben az érzékelés által megkonstruált valóságélményt írja le (mint például a három térdimenziót), de hogy ez így is marad-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. 

Aztán vannak még itten a „modern metafizikával” és a „metafizika logikai alapjaival” (sic!), vagy szerényen csak a „metafizikával” (így, expressis verbis) foglalkozó könyvek is…, amelyek megvásárolhatók a Bookline-ról, de ezek a munkák sem képesek elrugaszkodni arról a süppedő mocsárról, amelyet részben az ontológia hiábavalósága, részben a filozófiai logika valóságra érvénytelen okoskodása jelent már több mint száz éve. Többnyire tisztességes iparos munkák ezek, amelyek csak a valódi metafizika szemszögéből nézve érdektelenek, a Kant utáni filozófia negatív tendenciáiról azonban releváns kijelentéseket tesznek.

A legtöbb „filozófus” sajnos alapvető tudás- és kreativitásdeficittel küzd: nem képes különbséget tenni saját, elavult terminológiája és a fizika folyton változó szakkifejezései között. Ez óriási probléma! Nem mindegy ugyanis, hogy például a végtelenség fogalmát fizikai vagy matematikai értelemben vizsgálom, a kettő ugyanis nem ekvivalens. Ha pedig hol az egyiket, hol a másikat „értem alatta”, akkor „zavar támad az erőben” és belecsúszunk az ontológia dagályos szamárságain keresztül a tudatlanság kén- és ammóniaszagú purgatóriumába. És akkor az idővel kapcsolatos kotkodácsolásokba még csak bele se mentem…! Némely írás alig-alig különbözik az ezotériától, vagyis a megrögzötten ostoba, lusta és igénytelen ember aluljárófilozófiájától, amelyben készen kapott panelekből lehet légvárakat építeni – hülyéknek, féláron.  

Most tehát, hogy tisztáztam: a Bölcsek Kövét én birtoklom (amit természetesen megettem és meg is emésztettem), nem maradt már nyitott téma az ügyben. A metafizika kísértetvonatként zakatol egy vakvágányon a felrobbantott viadukt felé, amit kóbor kutyaként egymást szaglászó, Matuska Szilveszternek maszkírozott „filozófusok” néznek elrévülten; de én, a tudomány Ethan Huntja felpattanok a mozdonyra és csikorgó kerekekkel megállítom – vagy sípolva rohanok majd egyenesen a szakadékba. …inkább a semmi?

#impression (gyászjelentés::ne!)

„Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.“ Woody Allen

[Három hete meghalt egy középiskolai osztálytársam. Gyűlöltem a középiskolámat, nem szívesen emlékszem rá vissza, de vele történetesen jóban voltam, bár barátok nem voltunk, azért jól megfértünk egymás mellett a tanteremben. Ötvenhárom évesen egy szívműtét következtében kómába esett és pár hét múlva meghalt. Levélben kaptunk üzenetet, hogy jövő héten lesz a temetése. Változtatni ezen sajnos már nem tudok, azért meg nem megyek el, hogy részt vegyek egy gyászszertarás keretében megrendezett osztálytalálkozón – ahol később beülünk majd anekdotázni valami közeli, vígasztalan kávézóba –, mert a negyven emberből harmincötre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, ráadásul a korosztályom már akkut hipochondriában és halálfélelemben szenved; még a végén elmesélnék a kórképüket, ami a lehető legrosszabb végkifejlete lenne ennek a szomorú eseménynek. Szóval, ezúton szeretném jelezni, hogy hirtelen vagy tervezett halálom esetén egyikőjük se jöjjön gyászos pofával megemlékezni, mert – néhányukat nem számítva – még a föld alatt se vagyok rájuk kíváncsi! Ez alól természetesen én sem vagyok kivétel!]

#impression (ember::mikromajális)

Repülő száll el a fejem fölött a magasban, az út másik oldalán fenyők és jegenyék lombját zörgeti a szél, olyanok most a hangok, mint gyerekkoromban; lassan ringatózom a hintaágyban. Vajon miért tűnik természetesnek, hogy egy lebegő konzervdobozban több tucat ember utazik a világ egyik feléről a másikra? Egyáltalában miért repül az ember és miért merül le az óceán fenekére? Miért élünk természetellenes, embertelen módon? Folyton rohanunk, mintha bármi sürgős dolgunk volna, pedig egyáltalán nincs semmi sem, ami halaszthatatlan lenne, csak akkor, ha mesterségesen generálunk magunknak gyorsan megoldandó feladatokat. És tulajdonképpen azok sem fontosnak, csak mi érezhetjük általuk fontosnak magunkat, amikor ide-oda futkosunk, hogy az egoizmusunk és a határtalan akaratunk következményeit mérsékeljük. Az mondják a filozófusok, hogy a poszthumanizmus korában élünk, és ebben igazuk is lehet, ha nem is pontosan úgy, ahogyan ezt néhányan közülük kifundálták. Az emberiség először gyanútlanul, később készakarva szakadt el természetes gyökereitől, hogy mára egy sem élőlény, sem gép állapotban égesse ki magából a földi-lét és a humánum maradékait. Elpusztult jövőnk kiégő csillaghalmaza vagyunk. 

Az egyetemről a Múzeum körút felé leggyorsabban a Károlyi kerten keresztül visz az út; a héten minden délután átsétáltam rajta. Tegnap vittem magammal otthonról elemózsiát is, a sarki Csendestárs nevű búfelejtőben vettem hozzá egy rosé viceházmestert, majd visszasétáltam a kert Ferenczy István utcai oldalára és leültem egy padra, hogy jóízűen elfogyasszam fejedelmi uzsonnámat. A tikkasztó melegben jól esett a lombok közt megbúvó rejtekben megpihenni, a rengeteg munka és tanulás után lehunyt szemmel hallgattam a város zúgását. Bukolikus idill! Ha rálátás nyílna a Ligetben felengedett csíkos léggömbre, olyan lennék, mint valami reformkori figura egy Szinyei képen. Fáradság, teli gyomor és fröccs, nem jó elegy, ha az embernek még dolga van, vigyáznom kellett, nehogy elaludjak, ezért bedugtam a fülesemet és Mozart zongoradarabokat hallgattam Ránki Dezső előadásában. Nehéz a belvárosban nyugodt pillanatokat átélni, de nekem tegnap sikerült. Egyre nő a feszültség a világban, néhány ilyen pillanat később talán majd segíteni fog, hogy embernek érezzem magam, ember maradhassak. 

#impression (csengő-méh-rigófütty)

Szinuszos hullámzással öblöget át az öntudat, néha sziklás partomat mossa, néha önmagában interferál és csendben kioltódik. Hová legyen bennem a világ?! Meddig terjeszkedhet a bekerített végtelen?! Vihar dúl már ötvenhárom éve: Horn-fokom gyilkos tengerárja vagyok. 

Méhek donganak százával a bodzabokron, rezgő valósága a statikus világnak. Meleg van, árnyékba húzódom. Feketerigó száll le mellém, szemmel tart, de nem fél tőlem; elugrál az itatóhoz, megfürdik benne, aztán felröpül a fejem fölötti ágra és énekelni kezd. A szomszéd nyárfájáról kánont fütyül vele a párja, együtt fújják a magukét; lehunyom a szememet, érik a szamóca, ide érzem az illatát. Nyár van, nyugtalan, hazug béke. 

Álmodom? Valami megcsörren. Kint vagy bent? Hol van a hang, honnét szól? Nem tudom, sosem tudtam. Csengő, méh, rigófütty..., egyre megy ebben a melegben, ami nincs. 

#impression (res cogitans::0603)

Hétévekben mérem az életemet, a sejtek állítólag ennyi idő alatt cserélődnek ki, tehát semmi közöm a múltamhoz, és hét év múlva semmi közöm se lesz a mostani hozzám, de nem csak azért, mert az most még nem én vagyok és ebből következőleg nem is én leszek, hanem azért, mert akkor már nem is voltam, ahogy ma sem vagyok hét évvel korábbi magam. Azt mondják, hogy „telik az idő”, pedig ez hazugság, mert úgy van a most, hogy nincs is, hogy semmi sincs, hogy idő sincs, és tulajdonképpen én sem létezem. 

#impression (ár/adás)

Chagall, Mózes és az égő csipkebokor

Azt hiszem, hogy mindig velem, mindig bennem volt, csak nem vettem róla tudomást, vagy ha vettem, hát letagadtam magam előtt is, mert értelmezhetetlen és botrányos volt, most pedig, hogy napvilágra kerítettem, hogy kéz a kézben, jelent biztonságot és terhet egyaránt, viszonyt és megfelelést, igazodást és igazítást úgy is, hogy nem tudom még, mit kezdjek vele, pedig kellene, mert nagy robajjal, széllel érkezett, ahogy elröpült a Szináj felett, és lángoszlopban megállt előttem – vagy önhitten ezt csak én képzelem?

#impression (prae/venire)

álmomban egy poros könyvtárszobában álltam a polcokat néztem könyvek folyóiratok papírdobozba kupacolt jegyzetek deszkákból ácsolt világ rézkarú lámpák kopott szőnyegek egy szentkuthy prae [...] kötetben a színes falvédő felett láttam már valahol? kérdem motyogva az nem lehet! [...] de álmomban most minden megkerült, ami rég elveszett

#impression (sampon-angyal)

Marc Chagall, The Rainbow, 1963.

Állok a Széll Kálmán téri villamosmegállóban és bámulom az embereket. Már két villamost is eleresztettem, nincs még kedvem hazamenni. A metró felől hömpölygő tömegben egy húszas évei végén járó, alacsony, vékony testalkatú, hosszúhajú nőt pillantok meg; három hatalmas zsákot cipel a karján és a hátán. Ahogy közeledik egyre ápolatlanabbnak, egyre koszosabbnak tűnik. Kopott, de valaha jobb napokat látott farmer van rajta, jóval hosszabb a kelleténél, széttaposott, magassarkú csizmáját majdnem teljesen betakarja hullámokban végződő, elrongyolódott, rojtos szára. Az arcát fürkészem, élénk tekintete egyszerre tükröz értelmet és mérhetetlen fáradságot. Megáll a járda szélén és megvárja, míg a 61-es villamos komótosan kigurul a megállóból. Magán viseli az életét, ez a három zsák lehet minden dolga, amije csak van ezen a világon. Egészen közel megy el mellettem, szinte súrol, dús hajából finom, édes samponillat árad, de az arca és minden más a testén leírhatatlanul koszos. A vállára nehezedő terhek súlya alatt görnyedve csoszog el a villamosalagút irányába. Furcsa, magával ragadó tünemény, az emberi büszkeség piszokba mártogatott, illatos hajú angyala, aki a Margit és Krisztina körút közt elterülő belbudai közöny felett húzott észrevétlenül egy fakó szivárványt. Isten vigyázza csámpás lépteit! 

#impression (egy talált tárgy megtisztítása)

Mint mikor a padlást seprik, úgy poroz körülöttem a levegő – amikor a mindenség törvénye szerint cselekszem és tusakodom a mindenséggel –, mozog (mértékre) a vissza-visszatérő fel-nem-dobott kő, a le nem csapó villám, a pusztuló öröklét és egy magzati állapotba dermedt csecsemő – nyüszítve szobámba húzódom. Feltépett borítékban ásít a múlt, nincs jelen, nincs jövő, mert minden egy, minden ugyanaz, a lapokat meg sem rágja az idő (sárga volt az mindig), kortalan, időtlen; már láttam valahol, kezemben volt – elrejtem előlem. 

Jegyzet (egy törölt jegyzet margójára)

[Megpróbálok visszatalálni ahhoz a ponthoz, ahonnét kiindulni szándékoztam, de valami eltérített idő közben. Talán a mondataim. Egy-egy jó mondat leírásakor sokszor észre sem vesszük, hogy szándékunk ellen való, nem azt mondja, mint amit a megfogalmazás előtt célul tűztünk ki magunk elé, és eltereli a figyelmünket. Amikor pedig a gondolat gellert kap, minden későbbi mondatunk olyan röppályán halad, amely megjósolhatatlanul félreviszi a kezdeti terveket és mondanivalót, így rossz helyen csapódik be.]

#impression (hit-e?)

„שְׁמַ֖ע יִשְׂרָאֵ֑ל יְהֹוָ֥ה אֱלֹהֵ֖ינוּ יְהֹוָ֥ה אֶחָֽד”* Ez a pár nap most elég más volt. Máshol voltak a hangsúlyok, de hiszem, hogy a λόγος semmit sem változott. 

Amióta megszülettem és képes vagyok az összetett, elvont gondolkodásra, problémát jelent számomra annak eldöntése, hogy mi van bennem és mi a külvilágban. Ez most nem az általam annyira szeretett karteziánus gondolkodás unásig ismételt visszhangozása, hanem annál egyszerre mélyebb és felszínesebb kijelentés. Ez sokkal inkább a bennem tolakodó hit kérdése, amely egész eddigi életemet válságban tartotta, és amelyhez képest folyton közeledtem vagy távolodtam valamitől, ami vagy bennem, vagy rajtam kívül áll. Ilyenkor az ügybuzgó zsidó vagy keresztény rögtön rávágja, hogy ez egy istenélmény és ezt el kell fogadnom, de nekem az ilyen kijelentések mindig nevetségesek és felületesek, mert ha ez valóban valamilyen páli bizonyosság-féle lenne, akkor – úgy vélem – nem lenne ennyire egyszerű és könnyen hozzáférhető a számomra. A probléma ilyen módon való leegyszerűsítése tulajdonképpen annak ostobán alpári profanizálása. Az igazi kérdés számomra mindig az volt, hogy hiszek-e egyáltalán bármiben, vagy minden, amit érzek és gondolok, az az öntudat akarásának projekciója a magam által felépített és berendezett világban. Azt hiszem, hogy Isten a teremtés aktusa óta pontosan erre próbál rávezetni: nem megnyugtatni szeretne, hanem folyton, újra és újra kétségek közé vetni és magyarázatokat kerestetni mindenre, amit ismerni és tudni vélünk. Ha így van, nálam célt ért ezzel a műveltető szerkezettel.

A mátrai szálloda egyik földszinti szobájában feküdtünk az ágyban és a plafont bámultuk. Lopott idő volt ez és rettenetesen zavaros, de egy cseppet se bántam. Úgy éreztem, hogy – életemben először – őszintének kellene lennem, nem csak hozzá, hanem legfőképpen önmagamhoz. Az ember szerelemben és meghitt testmelegben hajlamos leginkább az igazság kimondására, pedig la parole est d’argent et le silence d’or! Meséltem ott mindenről nagy felindultságomban, de azt a sután őszinte vallomásomat a hit és megtapasztalás élményéről, amelyet törökülésben, a szeme közé nézve elővezettem neki, sosem fogom elfelejteni. A téma ellenére – furcsa módon – az isten szó ekkor még el sem hagyta a számat! Naivan és zaklatottan voltam őszinte az életemnek ebben a boldog, termékeny és fürkésző szakaszában, noha semmire se mentem vele a magam állította korlátok miatt – és ezzel akkor is tisztában voltam.  

A korom sötét templomban csak három gyertya égett, mi pedig egy órán keresztül zsoltárokat olvastunk hangosan; de nem tudom, hogy mire figyeltünk jobban: arra, hogy szépen olvassunk egymás előtt a nagy ügybuzgalomban, vagy arra, hogy ezt az egészet Isten miatt és Isten által tesszük. A bennem dúló folytonos megfelelés beteges vágya talán őt is megfertőzte, csak néhányszor éreztem őszinte átélést a hangunkban. Mindig érdekelt, hogy vajon mások is ennyit tépelődnek azon, hogy miben és hogyan hisznek, hogy hit-e az egyáltalán, ami bennük van, vagy az évezredes rituálék átlendítik őket ezeken az alapvető kérdéseken? A folytonos gesztusok között vajon ott van-e, bennük van-e a teremtő Isten? Tényleg képesek vagyunk helyet szorítani valaki másnak is a gondolkodásunk alatt megbúvó tudatunkban, az én-reflexión kívül? 

Napok óta azon gondolkodom, hogy elő kell vennem Kierkegaardot, mert egyre többször jut eszembe egy-egy sora a Félelem és rettegésnek. Kant viszont egyre távolabb kerül a gondolkodásomtól; azt hiszem, hogy a Tiszta ész kritikája újbóli elolvasása megerősítette bennem a korábbi gyanúmat, hogy ez az ember a saját merevségén és zárt, megingathatatlan gondolkodásán kívül a világon semmiben sem hitt; a filozófiatörténet első nárcisztikus, l’art pour l’art és pusztítóan meddő gondolkodója volt – és talán éppen nála kapott először léket a filozófia diszciplínája. 

Azt hiszem, hogy egy valódi metafizika legfontosabb és talán egyetlen kérdése úgy kell kezdődjön, hogy: Mi végre is...? Az ezután következő kijelentő mondat már biztosan a hitből ered, e pillanatban más lehetőséget nem látok.

*„Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!” (5Móz. 6,4.)

Jegyzet (időpazarlás)

Néha elszégyellem magam, hogy mennyire nem bírom a strapát, de aztán rájövök, hogy mindjárt ötvenhárom éves vagyok, igazságtalan dolog a húszas-harmincas éveimhez hasonlítgatni a teljesítményemet. A múlt hónapban túlestem az éves kivizsgáláson, kutya bajom, szóval ez csak természetes korrózió – de ma is fél ötig aludtam. Hová ez a tunyaság!? Túl rövid az élet ahhoz, hogy a felét-egyharmadát átalusszuk! Tegnap rájöttem, hogy két napom maradt a nyári konferenciára jelentkezni, és én még ki sem találtam, hogy mit akarok előadni. Este, egyetem után bedőltem a fotelba, hogy Athanasios valamelyik munkáját átnézem, de két oldal után elnyomott az álom. Végül feladtam és lefeküdtem aludni. 

Nem akarok patrológiával foglalkozni, legalábbis nem közvetlenül. Nyilvánvaló, hogy ismernem kell az ókeresztény irodalmat, de ami engem érdekel, ahhoz ez csak segédanyag. A kérdés az, hogy egy kifejezetten patrológiával foglalkozó konferencián elő lehet-e adni egy alapvetően filozófiával foglalkozó írást? Soha nem akartam olyan kutatási témát választani, amely nem rólam, hanem valaki másról szól. Nem tartom sokra azt, ha valaki hosszú évek alatt egy jeles személy életét és munkásságát dolgozza fel, mert mindig úgy éreztem, hogy ez annak a valakinek az életébe ágyazódás, az ő életének élése – megúszós, alibizős elfoglaltság. Na persze tudom én, hogy szükség van efféle kutatómunkára, nem akarok igazságtalan lenni, de ezt inkább azokra hagynám, akik nem éreznek magukban annyi tehetséget, hogy saját, egyéni produkcióval álljanak elő. Nem a végeredmény vagy annak visszahangja a lényeg – ezzel én se büszkélkedhetem –, hanem a ténye, hogy megpróbáltuk, hogy kitettük magunkat az elemek eróziójának, mert az élet lényegét ebben a küzdelemben és semmirevaló tipródásban látom. Hiába, az akarás és felvállalás nem csapatsport, hanem a hosszútávfutás magányosságával kecsegtető elszigetelődés. 

A lakást elöntötték a könyvek, amerre lépünk, mindenhol tornyokban állnak. Kedden jön egy barátunk, mert csinál néhány polcot az asztalom köré, tarthatatlan állapotok uralkodnak az otthonunkban. A múlt héten olyan könyvet vettem meg, amelyik már megvolt, ez részben a rendetlenségnek, részben a figyelmetlenségemnek köszönhető. Mostanra eljutottam oda, hogy nem tudok mindent elolvasni, amit hirtelen megveszek, tehát be kell hoznom a lemaradásomat. De dolgoznom is kell, nem érezhetek bűntudatot, ha pénzt keresek! 

Visszaolvasva ezt a jegyzetet látom csak, hogy mennyi időm elment a megírásával, és a világon semmi újat se mondtam. Tökéletesen alaptalan nagyképűséggel odaszúrtam a biográfusoknak, miközben sokszor a saját nevem se jut eszembe! Mindent akarok, de kifolyik az ujjaim között. 

Jegyzet (öreg::tavasz)

Pirkad, az ablak előtt álló fenyőfa ágai között vörösen izzik a horizont ott, ahol tegnap két turbékoló örvös galamb bizonyságot adott a szerelemről és a tavasz beköszöntéről. Napok óta egy etikáról szóló habilitációs dolgozat antik fejezeteit javítom, délután az MTA könyvtárában, kora este pedig itthon. Furcsa, hogy minden gond nélkül átment a bírálóbizottságon, mert rengeteg hiba van benne, kisebb-nagyobb tárgyi tévedések, elírások és logikai problémák. Az írója felkészült, okos és kedves ember, nem régóta ismerem, de hamar megkedveltük egymást, így elvállaltam, hogy kijavítom a dolgozatát és előkészítem kiadásra. Tulajdonképpen nagyon élvezem a munkát, ráadásul sokat tanulok belőle, kénytelen vagyok egy sor dolognak utána nézni, tele van a fejem ötletekkel, pedig az etika sosem érdekelt igazán. Legújabb kori egyetemi életem furcsa, hibrid világ, ahol egyszerre lehetek diák és tanár, anyagi jólétért, biztonságért dolgozó vállalkozó és hatalmas könyvpakkokkal rohangászó bölcsész. Úgy hiszem, egyiket se tudnám a másik nélkül elviselni; gyűlölném a szegénységet és a kiszolgáltatottságot, de hamar elvásna a lelkem, ha naphosszat csak a pénzt hajkurásznám. 

Azt tervezem, hogy a tanév végén leteszem a latin és ógörög nyelvi szigorlatokat, mert akkor a héber-arámi könnyebb lesz jövőre. Az év elején elvállaltam, hogy az Ókeresztény Írók sorozat 13., a Szent Athanasziosz munkáit bemutató kötetét kijavítom, illetve még néhány, eddig magyarul meg nem jelent írását lefordítom; felújítom a bibliográfiát és egy új, bevezető tanulmányt írok hozzá, illetve minden írás elé beillesztek egy-egy tudományos áttekintést. Két napja végeztem az első levél fordításával, mi tagadás, ha nem lett volna meg a francia és az angol kritikai kiadása, lehet, hogy nem boldogultam volna vele, de a végére egészen belejöttem, alig-alig pislogtam bele a modern kiadásokba. 

Lassan megiszom a kávémat és átlényegülök menedzserré, mert hamarosan el kell indulnom itthonról, tele vagyok tárgyalással. Néha kifejezetten zavar ez a kettős életforma, de ha nem élem bele magam abba, hogy ez „milyen megterhelő”, észre sem veszem, hogy nap mint nap szétszakad a személyiségem. Persze lehet, hogy nincs is az szétszakadva, hanem ilyen volt mindig is, csak időnként elnyomtam magamban a „skizofréniát”, mert azt hittem, hogy kényelmesebb lesz az életem, ha valamelyik oldalra leteszem a voksomat. Ma már pontosan tudom, hogy képtelen volnék dönteni, mert ahhoz először magamat kellene elfogadnom, de ez egyszerűen elképzelhetetlen, ráadásul még a gondolata is unalmas. Tavasz van, reggel van, dolgomra indulok. 

Jegyzet (a tiszta filozófia)

Keresem a helyét a filozófiának bennem, és keresem a helyemet a világban. Ebből könnyedén csinálhatnék egy arisztotelészi szillogizmust, de nem igazán érdekelnek a filozófia jelenkori nehézségei, aegroto dum anima est, spes est. Minden nappal egyre nagyobb bennem a meggyőződés, hogy a logikus gondolkodás vagy az arra való törekvés bizonyos szempontból már maga a tiszta filozófia, amennyiben nem nárcisztikus vagy önmagáért való, hanem a benne megjelenő konklúziók mindenkor egymás alapjai vagy támaszai. Elölről kell kezdeni mindent ahhoz, hogy mesterkéltség nélkül, a józanság kontrolljával és a tudomány eszközeivel egy új gondolkodási mechanizmust, egy új eszmerendszert építsünk fel: doktrínával a totális anarchia ellen! A posztmodern óta tartó dekonstrukció idejének véget kell vetni, építkezni kell, hogy premisszáink racionális és értelmes konklúziókat eredményezzenek, hogy a tiszta filozófiát művelő ember ne süllyedjen el a környezet által keltett definíciós és morális örvényben.

Jegyzet (tudat)

Vajon a karteziánus cogito ergo sum kijelentés milyen viszonyban áll a tudattal? Ugyanis a tudat definíciója számomra a freudi tudatelőtti és tudatalatti kifejezéseket teljességgel értelmetlenné teszi. 

A tudat egyetlen megfogalmazásának csak és kizárólag Descartes fenti kijelentését tudom elfogadni, mivel ez az én egyetlen olyan önreflexiója, amely birtokolja az emberi gondolkodás esszenciáját vagy szubsztanciális lényegét, függetlenül az érzékelésektől vagy bármilyen empirista tapasztalattól. A cogito ergo sum nem más, mint a tudat egyetlen olyan öndefiníciója, amely semmi egyebet sem tartalmaz vagy vesz figyelembe, mint önmaga létét (minden más már a létezéshez köti); ha úgy tetszik, ez a kijelentés az emberi tudat egyetlen metafizikai megfogalmazása. 

Ami innentől kezdve van, amiről beszélhetünk, az már a gondolat fogalmába tartozik, mert minden egyéb mögött fiziológiai mechanizmusok állnak, érzékelések, fogalomalkotások és visszacsatolások, amelyek egy tudat feletti réteget képeznek a pszichében; tehát egyszerűbb és tisztességesebb volna a tudat és a gondolat terminus technicus-okat élesen elkülöníteni egymástól még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a tudat első és egyetlen meghatározásához egy gondolaton keresztül jutunk el, sőt, ez maga a gondolkodás képességének deklarálása. 

Tehát a tudatmelletti és tudatalatti terminusokat nevezzük át inkább gondolatmellettinek és gondolatalattinak, mivel ezek minden (magam és mások számára) érzékelhető megnyilvánulása valamilyen fiziológiai (és/vagy gondolati) akció és reakció indirekt végeredményei, a tudathoz pedig csak annyi közük van, hogy egy individuum esetében tapasztalhatók meg, amely emberi lény képes elfogadni azt a magától értetődő tényt, hogy életének minden pillanatában, ébrenlétben, álmában, betegségben vagy halála pillanatában folyamatosan gondolkodik azon, ami ő maga és azon, ami valamilyen módon hat rá (külső inger), egészen a halál beálltáig. 

Könnyen belátható tehát a fentiek alapján, hogy a tudattalan kifejezés is teljességgel értelmét veszti egy (bármilyen módon) gondolkodni képes ember esetében. 

Bolondéria (naplójegyzet)

Észrevettem, hogy pár napja megint dadogok, hebegek-habogok, ha nagyon el akarok valamit mondani. Rengeteget tanulok, olvasok, írok, és ilyenkor van egy pont, amikor már annyira tele van a fejem, hogy nem jön ki belőle semmi sem. Soksávos autópálya zúg a koponyámban, de csak egyetlen lehajtón tudnak onnét kijönni a gondolatok. Ez pedig torlódáshoz, állandó dugókhoz vezet. Az ilyen belső gondolat-tumultus viszont nem tesz jót a kreativitásnak, statikus túlhevülést, entrópiát és nehezen elviselhető ingerültséget okoz. Mostanra megint oda jutottam, hogy magamat se tudom tolerálni. Ördögi kör. Hiába esik az eső, délután elkirándulok a Tót-hegyesig, az oda és vissza legalább húsz kilométer, úgy hiszem, mire visszaérek, rendben leszek, legföljebb egy szót se szólok a jövő héten. 

#impression (ratio::purificatio)

Kávézás alatti könyvtári beszélgetéseim minősége megváltozott. Nem tudnám megmondani, hogy rosszabbak lettek-e, vagy csak másmilyenek, ahogy azt sem, hogy az emberek miért mesélik el vadidegeneknek a tehetségtelenségük és mérhetetlen lustaságuk megterhelő és kiábrándító történeteit; mégis – dacára a pocsék minőségű gépi kávénak és az ambivalens megítélésű, kéretlen önfeltárásoknak – úgy érzem, hogy erkölcsi tartásunk és anyagi világunk végnapjait inkább töltöm a kivéreztetett humanizmus szellemi és tárgyi emlékei között, mint a mindent elborító embertelenség kiüresedett, halálos villódzásában. 

***

Azt hiszem, hogy szó szerint értelmezett metafizikával senki sem foglalkozott még. Noha Arisztotelész járt hozzá a legközelebb, aztán Descartes és végül talán Wittgenstein, a vizsgálódások egy adott pontján mindenki ontológiáról és fizikáról kezdett beszélni. A metafizika filozófiai meghatározásának története a mindenkori morális létmódusz direkt vagy indirekt megközelítésének története. Ez pedig körbenjárás, vagy még inkább egyhelyben topogás. Ideje volna tehát egy teljesen új kiindulásból (ha létezik ilyen bázispont) nekiveselkedni a metafizika tárgyának. Néhány éve azon töprengek, hogy vajon lehetséges-e morális aspektusok nélkül az érzéki valóságtól, a fizikai világtól független kijelentést tenni bármiről, és ha igen, akkor hogyan kellene azt csinálni. Vajon a metafizika egy speciális gyűjtőfogalom (amelybe Platón például az ideákat beleértette), azaz valamiknek a létmodusza, vagy egy entitás mentes nem-létmódusz, netán maga a vizsgált objektum, amely mindenkor azonos önmagával, egyedi, egy és oszthatatlan? Képesek lehetünk valaha is arra, hogy a kézzelfogható fizikai valóságunkból a nem-fizikára (a fizikai adottságokkal semmilyen módon sem rendelkező, ahhoz valahogyan kapcsolódó vagy attól teljesen független, elgondolhatatlan nem-létmóduszra) adekvát módon rákérdezzünk vagy reflektáljunk? Lehetséges ez egyáltalán? Létezhet a számunkra eredeti és a legszűkebb értelemben meghatározott metafizika?

Legalább huszonöt éve hangoztatom vak meggyőződéssel, hogy Leibniz kérdése (amelyet Heidegger tett igazán ismerté), a „Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi?” az egyetlen olyan mondat, amely a metafizikára kérdez. De Aquinói Szent Tamás olvasása közben rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz! Ahogy őt is, minket is eltereltek az esszenciális metafizikától azok a látszólagos, de (direkt vagy) indirekt módon megtapasztalható létezők, mint amilyen az idő vagy a téridő fogalma. A „Mi végre?” alapvetően és mindenkor egy morális kérdésfelvetés, a teremtés vagy létrejövés kauzális összefüggéseinek morális aspektusát megalapozó kérdés, és távolról sem a metafizika mint olyan firtatása. A rá adott válaszok ugyanis minden esetben két lábbal állnak a fizikában! A metafizikát tehát egyszer s mindenkorra meg kell szabadítani az ontológiától, valamint (a lét- és) a nem-létmódusz morális nézőpontjától! Kérdés persze, hogy egy ilyen, a szellemtudományok felől nézve „eretnek” dekonstrukciós kísérlet után ami megmarad, az mire lesz elég. (Wittgenstein szerint egyáltalán semmire se.) 

A fentiek alapján a legszűkebb értelemben vett metafizika zsidó vagy keresztény interpretációjának Isten teremtés előtti „állapotára” kellene reflektálnia, mivel a teremtés aktusával Isten belépett az általa alkotott fizikai valóságba, azaz indirekt szempontból, a teremtés és a megkülönböztetés által „fizikaivá”, a fizika közvetett (vagy rejtőzködő) részévé lett. A zsidó vagy keresztény metafizikának tehát nem az oksági kérdésre, hogy tudniillik „Mi végre alkotta meg Isten a világot?” kell válaszokat keresnie (hiszen az ott áll a Szentírásban), hanem arra, hogy miféle nem-létmóduszban tette mindezt. Ezen túl már csak létmódusz és morális probléma létezik. 

***

Szóval hervasztó kávézás az Akadémia könyvtárának elhagyatott büféjében, aztán hátul, a mikrofilmtár üvegbúrájánál elrévedt belebámulás a budai oldal zsúfoltságába, hamis aranykor nosztalgia, alapjárati kedvetlenség, az örök visszatérés mítoszának totális és végérvényes lerombolása: egy tipikus, huszonegyedik századi pillanat. 

#impression (lábnyomok)

Havazik, kopogva verik az ablaktáblákat a keményre fagyott hókristályok. A házban kellemes meleg van, a karácsonykor kitett apró, világító füzérek még fent vannak a beépített veranda karnisain, és verseskötetek ömlenek szét az ablakpárkányokon. Ez a ház leghűvösebb helyisége, van benne ágy, meg egy pici thonet asztal székekkel és egy sublót. Szeretek itt elheverni, mert az ágyból pont az utcára látok, ahol szinte alig van mozgás, csak egy lámpa világít a póznán, amely most a hófúvással érkezett telet világítja meg. A fejemnél reneszánsz szerzők, a balkezem ügyében pedig a nyugatosok sorjáznak, én pedig elnyúlok és naplót írok, miközben párszor kikandikálok az ablakon, hogy lustán elmerengjek a vízszintesen száguldó hópihéken. 

Napok óta nyugtalan, pszichiáter barátom szerint viszont inkább egy életkorával ambivalens kapcsolatot ápoló, fegyelmezetten elfojtott depressziós vagyok. Nem tudom, hogy melyikünknek lehet igaza, de megint nem alszom jól, sokat fent vagyok éjszakánként; fekszem és gondolkodom, pedig a farkasok órája nem jó életvezetési tanácsadó. Aztán hajnalban elnyom az álom, de ilyenkor rémséges dolgok zajlanak a fejemben, elcsigázottan és fáradtan ébredek tőlük. Ha belegondolok, hogy sokszor miféle emberek és események vesznek körül a világban, felkelni sincs kedvem. Mire a hegyen megszokom, hogy nyugalomban vagyok, már mehetek le az élhetetlen és utálatos fővárosba, hogy összeszedjem a kalácsra valót. Azt hiszem, hogy legalább tíz évig sehová se mennék innét, ha tehetném. Utána meg minek már?!

Olvastam, hogy Szent Jeromos háromszor is lefordította a Zsoltárokat, egyszer (a korábbi latint kijavítva) a görög nyelvű Septuagintából, egyszer Origenész Hexaplájából, egyszer pedig a maszoréták előtti héber corpusból. A közhiedelemmel ellentétben tehát nem is ő fordította le latinra először a Bibliát (így a Zsoltárokat sem), csak kijavította a második században, a Septuagintából megalkotott Vetus Latinát. Ez lett a Jeromos-féle, máig használatban lévő Vulgata. 

Hogy ez most miként kapcsolódik ide? Fogalmam sincs. Ez az én naplóm, azt írok bele, ami nekem tetszik! Öntörvényű vagyok; habár azt hiszem, hogy sokkal hitelesebb lenne ez az ingerültség, ha lefordítottam volna a Zsoltárokat, vagy bármi hasznosat csináltam volna az életemben. Valószínűleg se Jeromos, se szent nem leszek már, erről sajnos lemaradtam. Úgy tűnik, hogy lassan elpazaroltam egy életet és annak kintlevőségét is, felelőtlenül. 

Kint egyre jobban esik, kabátot és elégtételt veszek: kimegyek lábnyomot hagyni magam után a hóban. 

#impression (fragmentum)

Világító földgömb van a könyvespolc alatt. Vagyis inkább a két félteke, külön-külön. Szeretném egymáshoz illeszteni és összeragasztani, de nem passzolnak egymáshoz. Az egyik városokat mutat, a másik a Pangeát. A fene se érti ezt! Zavaros korban élünk, elszabadult pályán forognak a téridőben meghasadt bolygók. 

Vodka narancslével, nem hizlal, tiszta szesz, habár a gyümölcslé cukor a javából, szóval önámítás az óvatoskodás. Tudom, hogy nem ezen múlik! Egy doboz Djarum elmegy az este. Szegfűszeges illatú füstje beszorul a szobányi lakásba. Otthon, édes otthon! 

A sötétség relatív fogalom, olyan, mint a csend: viszonylagos. Az erdő zümmögése csöndnek tűnik, a város morajlása pedig elszigetelt zajnak. Rám süt a nap, de meleg fényét elnyeli a bennem kavargó sötétség. Gnosztikus kép fényszilánkkal és démiurgosszal. Kössetek az árbóchoz!