#impression (semmi::jegyzet)

[Nem értem, hogy miért nem tudok megszabadulni végre a múlttól. Másoknál ez már az öregedés, rosszabb esetben a demencia jele, és nosztalgiázásnak vagy rögeszmének szokták nevezni, az én esetemben viszont egy kontinuus belerévülés a középkorom elejébe, egyetemi életem csodálatos és őrületes delelőjébe, amelyben egyszerre lehettem boldog és elveszett. Valaki azt mondta, hogy ez egy függőség, és akkor ez igaznak is tűnt, de később rájöttem, hogy nincs pontosan meghatározva: az alany vagy a tárgy hiányzik a mondatból. Ma sem tudom. 

Tegnap az Akadémia könyvtárában igyekeztem befejezni a konferenciaanyagomat. Nem sikerült, de attól még nagyon jó volt beülni és belemerülni egy egészen másfajta munkába, mint amivel mindennap foglalkozom. Amióta nem érdekel a bölcsészkarrier és boldog jólétben élek, egyre-másra kapom a lehetőségeket, felkéréseket tanításra, konferencia részvételre vagy olyan munkákra, amelyekről korábban nem is álmodhattam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök ezeknek, de egyre fáradtabb vagyok a rengeteg féle feladattól, amelyeket nap mint nap igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel és tisztességgel elvégezni. Munka, egyetem, tanítások, konferencia, fordítás…, elértem a teljesítőképességem határára. De ez most egyáltalán nem probléma, sőt! Túl rövid az élet ahhoz, hogy lustán, álmos szemmel hagyjuk leperegni magunk előtt! Nem is hagyom!

Koczó a hetvenes, én a hetvenötös asztalhoz ültem le, egymással szemben. Régen is ide kértem helyet, közel a szótárakhoz. A köztünk lévő üvegparavánról visszatükröződött a tükörképem, szemüveges, öregedő arcom beleolvadt Koczó barátom rákból felgyógyult, elgyötört, borostás képmásába. Emlékszem, egyszer Forsi és Kájé ültek egymással szemben ugyanígy, aztán Forsi odajött hozzám és elmondta, hogy a frász töri ki, mert az arca az üvegen keresztül beleolvad Kájé tekintetébe, és ettől neki egyáltalán nincs jó érzése, pedig a világon semmi baja sincs Kájéval, de azért ezt már túlzásnak érzi, főleg az előzmények tükrében... Feldúlt volt, amit akkor egyáltalán nem értettem és érzéketlen lezserséggel kiröhögtem.

Az elhagyott büfé sarkába állított asztalnál kávéztunk és eszegettünk, majd egy hirtelen ötlettől hajtva Koczó lefotózott minket. Na, mi is jó szarul nézünk ki, barátom! – mondtam elcsigázottan, mire Koczó önérzetesen kihúzta magát, Öregem, én nagyon jól nézek ki! – válaszolta, és egy hatalmas harapással betolta a szájába a csokis croissant háromnegyed részét. Ő jóízűen nyeldekelt, én a kerek presszó asztalt bámulva emlékeztem, és megnyugvással állapítottam meg, hogy vannak még dolgok, amelyek nem változtak egy fikarcnyit sem ebben az elbaszott, rohadék világban.] 

Kinek tegyek: milyen panaszt?

#impression (semmi::ásítás)

[Korán van, hűvös őszi hajnal, a Rózsadomb fölött vörösen izzik az ég, napfelkelte, kongatják a pasaréti templom harangját, morog a város, autók suhannak el a Hűvösvölgyi úton, egy mókus szalad fel fürgén az erkély előtti fenyőfa törzsén – minden egyszerre szép és nyomasztó, féltem ezt az egészet; van mit elveszíteni. Ásítok.]

#impression (Bátyja)

Bátyja egy hatalmas flaska sörrel a kezében, félmeztelenül, klottgatyában és bakancsban lépdel előttünk a koraőszi napsütésben. Egész nyáron így jár gyógynövények és gombák után kutatva az erdőben, vagy kaszál füvet a jószágoknak a mezőn; háta és lába koromfekete, kopasz feje foltos az erős naptól. Egyik térdét évekkel ezelőtt szétroncsolta, amikor egy pallóról a patakba esett, ezért furcsán, egyenes lábbal, dülöngélve jár, mégis messze előttünk csörtet a gazban, gyorsabb mindannyiunknál. Alig-alig megyünk kitaposott úton, legtöbbször a sűrűben követjük, minden fát, bokrot és vadcsapást ismer az erdőben. Ha olyan növényt vagy alig észrevehető vadnyomot talál, amelyikről el akar mondani valamit, bevár minket; hatalmas hasát végig simítva kortyol egy nagyon a söréből, amíg beérjük. Ilyenkor leginkább egy csuhájától megfosztott ferences szerzetesnek tűnik, természettől övezett jóságos erdei remetének.

Gyakran járjuk az erdőt, de most sokkal gyorsabbnak tűnik a mászás, folyton be kell várnia minket. Az ott egy borzlyuk. Ni, mutat arrébb, oda löködi ki a csontokat. Hörpint egyet, majd a hüvelykujjával eltorlaszolja a flaska száját, nehogy darázs szálljon belé. Gyerekkoromban még voltak madarak, sasok, ölyvek, sólymok, meg varjak is, most még verebet se látni. A nemzeti park miatt azt a kidőlt, korhadt fát se lehet eltüzelni, mert kell a hangyáknak! De hol vannak a hangyák?! Régen egymást érték a hangyabolyok, abba raktuk az agancsot, másnapra meg ott feküdtek lepucolva. Most egyetlen hangyaboly sincs, miről beszélnek ezek?! Á! Legyint és bosszúsan húz egyet a sörből. Olyan a nemzeti park, mint nyárfán a fagyöngy: élősködő! Azzal nekilódult az előttünk magasodó meredélynek. Fent még áll a kilátó, de a deszkákra már nem szabad ráállni, mert beszakadnak. Csak az acélszerkezetre. A tetejéről szépen körbe lehet látni, egész messzire. Senki nem tudja, hogy kié, ezért inkább hagyják szétrohadni, de ha megcsinálná valaki, a nemzeti park rögtön megbüntetné. Már húsz-harminc méterrel előttünk jár. Mi mászunk, ő megy. Elhallgat.

Tíz perccel később elérjük a barlang bejáratát; öles, korhadt deszkákkal torlaszolták el, két oldalról páfrányokkal teli meredek hegyoldal veszi körül. Olyan, mintha az anyaméhbe másznánk vissza. Bent sötét van, fentről denevérek lógnak fürtökben. Kint maradok, sosem szerettem szűk helyre bemászni, és az anyám méhébe se kívánkozom vissza. Á! Nem is kell bemennie annak, aki nem szereti, már én se voltam bent évek óta. Jártam ide eleget gyerekként; apám még a nevét is belevéste a sziklába. Ott van most is vagy harminc méter mélyen a nagyterem felé. Leül egy mohos kőtömbre és lesimogatja a szúnyogokat a lábszáráról. Az elemlámpák hamar kiégnek bent, vigyázni kell, mert mesterséges fény nélkül gyorsan pórul jár az ember! Néhányan bemásznak a barlangba; én Bátyja mellé telepszem, együtt hallgatjuk csendben az erdőt.

A barlang szájától felfelé mászva indulunk a kilátó felé. Mennyi az út, Bátyja? – kérdem. Ó, kétszáz méter sincs, semmise, mondja. Itt minden út kétszáz méter, tehát bármennyi is lehet, de nem zavar, csak hallani akartam, hogy „kétszáz méter”. Az ott jobbra fent a Béla-fája, a IV. Béláé, mármint az, ami megmaradt belőle. Azt mondják az öregek, hogy ezalatt pihent meg a tatárok elől menekülve. Elgondolkodom. De Béla délre, Zára felé menekült, nem északra! Mit keresett volna itt egy fa alatt?! – akadékoskodom. Megáll és megfordul. Mit tudom én azt! Csak erre járt és kész. Biztos dolga volt itten, lehet, hogy már a renoválás idejében. Aztán, hogy mutassa, a vitát lezárta, megfordul és tovább mászik a páfrányok között. Alig bírjuk szusszal követni. Marhaság ez, Bátyja! Ha a tatár idejében erre menekült volna Béla, hát egy-kettőre elfogják. Ez csak amolyan szóbeszéd, szerintem. Talán egy másik Béla lehetett. Azt hiszem, hogy nem is neki beszélek, csak magamat győzködöm mászás közben. Mire felnézek, már sehol sincs, legalább ötven méterre előttünk áll a domb tetején. Pár perc múlva mi is felérünk.

Tanultad ezt, gondolom. Hát, lehet, hogy igazad van, de ez nekünk akkor is a Béla-fája marad. Tényleg tanultam, de már bánom, hogy a fatörzs maradékát is felégettem a tudálékoskodásommal. Nincs mit mondanom, csak ácsorgunk ott és a tájat vizsgáljuk. Az aszály sújtotta erdő sárgásbarna színben pompázik alattunk, az égen gomolyfelhők gyülekeznek. Nem lesz eső, meglásd! Még egy hétig biztosan nem esik. Kedvesen megveregeti a hátamat. Hallgatok. A tények makacs dolgok, nincsenek ellenérveim.

#impression (korabarokk melodráma)*

Jól lennem kéne, de nem vagyok! Körülöttem halott vagy hullócsillagok. Semmi-sötétben perdül az időtlen-tér, lármás magányba ájulok; nincs sehol egy pont, amit kiforgathatok! 

* Ezt a három mondatot ma éjszaka, 2:14-kor írtam a telefonomba (csak a kurziválás utólagos), miközben nyilvánvalóan aludhattam, mert egyáltalán nem emlékszem rá. Lefekvés előtt kiültem a kertbe és hosszan belebámultam a Tejútba, talán ez lehet az oka. A szöveg csetlik-botlik, egyáltalán nem jó, de - a lejegyzés körülményeire való tekintettel - (talán) érdekes. 

#impulzus ("tükör elé tisztán állok")*

Az elmúlt hetekben – konferenciára készülve – Géher István verseit olvasom a még életében megjelent köteteiből, de ma reggel nem volt kedvem kicipelni a kertbe mindet, hanem lustaságból a 2019-ben kiadott Minden minden összkiadással ültem a kerti asztalhoz dolgozni. És milyen jól tettem! Ugyanis kiment a fejemből, hogy ebbe olyan versek is belekerültek, amelyek hét évig a hagyatékban lapultak, korábban sehol sem jelentek meg. Az alábbi is egy ilyen: 

DER VON NÜRNBERG: CARMINA SUBMERSA

1

Lázas vagyok. Hideg lel. Ég a bőröm.

Mint szalmában a disznó, perzselődöm.

Pokollá lettem.

Fuldoklom emlékedben.

2

Te ott,      én itt – 

én itt,       te ott:

a távolság növekszik.

3

Mint akiben a nyílhegy bentszakadt,

s megbújva /évekig/ a bőr alatt

nem fáj, de érzik – ott van, idegen:

emlékednek még nyomát viselem.

Évszám nem került a költemény mellé, elsőre úgy tűnt, hogy valamikor az Anakreóni dalok megjelenésekor keletkezhetett, aztán a sokadik elolvasásra már Mondom: szerencséd előttinek éreztem inkább. Végül felhívtam Géher fiát, Istvánt, és megkérdeztem, hogy mit tud a versről. Meglepve hallottam a hangján, hogy nem igazán emlékszik a szövegre, pedig az égvilágon mindenre szokott emlékezni. Elővette ő is a kötetet, elolvasta, aztán kérődzve rajta egy picit megállapítottuk, hogy ez tulajdonképpen egy jó vers.

***

Nem is igen érdekel már, hogy kinek szólt, teljesen mindegy, csak az, hogy bennem milyen érzéseket és gondolatokat ébreszt. Egy családos ember verse egy nőhöz, aki nem a felesége, de aki megbabonázta, akibe beleszeretett, és akinek kendőzetlen őszinteséggel vall szerelmet a távolból – és hagyja utána a fiókjában. Egyszerre banális, közhelyes és mocskos történet, de kevés olyan férfit ismerek, aki ne értené a vers belső dinamikáját, lélekfacsaró reménytelenségét és megoldhatatlan dilemmáit. Az, amit Géher itt leírt, félreérthetetlen, bántó és felesleges – de univerzális.

Sosem tesz jót a szerelemnek egy harmadik ember – mondta nekem egyszer Géher István, amikor a magam lelki pokoljárásában megtébolyulva felkerestem, hogy tanácsot kérjek tőle. Ez a mondata bevésődött az emlékezetembe, pedig akkor még nem tudtam, hogy ez nem csak úgy általában, hanem az ő esetében különösen is kétértelmű kijelentés volt. Sajnos, nem is úgy értettem (meg) akkor.

Most már persze világos, hogy miért nem kerülhetett bele egyetlen megjelent kötetébe vagy folyóiratba sem ez a vers. Idővel sokan megtanuljuk, hogy a szerelem a hit egyik megnyilvánulása, a hitet pedig mindig nehéz kibeszélni. Pláne akkor, ha el kell rejtenünk a világ elől, mert univerzalitásában korszerűtlen vagy szentségében tisztátalan. A döntéseket mi hozzuk, de az érzéseinket Istentől kapjuk, és mi nem berzenkedhetünk ellene, csak nyomát viseljük bentszakadt nyílhegyének, halálunkig. 

Géher már az első kötetében vallott hitéről, szerelméről, de nem tette nyíltabban, mint bármikor és bármivel kapcsolatban én tettem a blogomon. Ezt minden szándékosság nélkül, ösztönösen tanultam meg tőle: rejtjelekkel, pőrén kitárulkozni önmagunk előtt. Az avantgárd, széttördelt szövegek intellektuális zavarodottsággal fedik el azt, amit az ember kimondani fél, vagy amit nem lehet kimondani. Mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ez a vers azonban megtöri a hallgatás gyáva csendjét, és őszinte, szívszorító nyüszítéssel suttogja bele a világba a hit örökkévalóságát és reménytelenségét. 

Már ezért a versért érdemes volt belevágnom a konferenciázásba.

 

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét 

#impulzus (ajándékcsomag)

Tegnap a Baross téren keresztül igyekeztem eljutni az Andrássy út felé, ezért rákanyarodtam a Rottenbiller utcára, közvetlenül a Fiumei úti felüljáró mellett. A Garay utcánál pirosat kaptam, megálltam és a bogártetemektől maszatos szélvédőn át bámultam a piszkos, belvárosi házakat. 

Solnay nagymamámmal jártam itt utoljára, ha jól emlékszem 2007 nyarán. A Magyar Posta valami ütött-kopott, azóta már bezárt irodájába autóztunk el ide egy ajándékcsomagért, amit ötvenéves munkaviszonya megbecsüléséért kapott. Már néhány nappal előtte felhívott, hogy mikor kell majd érte mennie, és minden nap újra hívott, hogy biztosan el ne felejtsem. Óbudán lakott, nagyon beteg volt már, de a közértbe, a patikába és a cukrászdába még le-lement, ha szükségét érezte, ez az út azonban már hosszú lett volna neki, ráadásul a régi kolléganői szerint, akik már átvették a csomagjaikat, elég gavalléros ajándékra számíthatott. 

Nagymamám a Postán dolgozott fiatal lány kora óta. Az egri cisztereknél végzett, tanítónő volt, de hamar átképezte magát postáskisasszonnyá, majd tehetsége és szorgalma folytán egyre magasabbra mászott a hivatali ranglétrán. Aztán jött a világháború és bohém, pilóta nagypapám, meg a két fiú (apám és nagybátyám), majd az ÁVO (nagypapám évekre eltűnt Rákosi börtönében), és nagymamám mindent az elejéről kezdett, egyedül, a két pici gyerekkel. Hol Budapestet építette újjá talicskával, hol pedig stemplizett egy postahivatalban, csak valahogy megéljenek. A hevesi főszolgabíró jómódban felnőtt, makrancos leánykájából hamar prolit nevelt volna a rendszer, ha hagyja magát. De nem hagyta! Mindenüket elvették, születésemkor nagyapámmal és nagybátyámmal egy huszonegy négyzetméteres, dohos pincében éltek hármasban, de a tartást, az arisztokráciához tartozás érzését sosem tudták egyikőjükből se kiirtani. Lehet, hogy folyton dohszaguk volt, amíg a pincében éltek, de a ruháik tiszták és keményítőtől ropogósak voltak. Nagymamám minden nap – lehetőségéhez mérten – kicsinosította magát, vastag vörös rúzst tett a szájára, kihúzta a szemét, és úgy ment munkába; nagypapámat pedig talán sosem láttam nyakkendő nélkül, még otthon sem. Már pici gyerekkoromban megtanultam, hogy az elegancia nem vagyoni helyzet kérdése, hanem a belső tartás kivetülése a mindennapokra. Márpedig ők elegánsak voltak, pedig sosem volt egy huncut vasuk sem; Rákosi után erről később a Kádár-rendszer gondoskodott. 

Amikor megálltam az óbudai faluház előtt, nagymamám már a kapuban várt, pedig jóval előbb érkeztem. Akkoriban talán ő volt az egyetlen ember, akit sosem várakoztattam meg, mégis mindig a fejemre olvasta, hogy úri ember tíz perccel hamarabb érkezik. Ilyenkor szabadkozni kezdtem, hogy a munkám, meg hogy sok a dolog, de ügyet se vetett rá, inkább mosolyogva témát váltott, nem érdekelték az ostoba kifogásaim. Beült az autóba és elindultunk a postahivatalba. 

Emlékszem, irtó meleg nap volt, a kocsiban pedig nem volt légkondicionáló, de nem engedte lehúzni az ablakot, mert tartott tőle, hogy a menetszél szétfújja a frissen becsavart haját. Postás múltjáról beszélt, meg a kolléganőkről, a régi időkről, amikor még másképpen mentek a dolgok – imádtam a történeteit, mert egy olyan világról szóltak, amit csak a könyvekből és korabeli filmekből ismertem. A nyugodt jókedv mögött éreztem az izgatottságot. Megérkeztünk, és én felajánlottam, hogy beszaladok egyedül, felveszem a csomagot, aztán jövök, ne menjen ki ebbe a pokoli melegben, de ellentmondást nem tűrően elhárította az ajánlatomat. Ő itten velem, a legidősebb unokájával akart megjelenni, ne rontsam már el a napját! Nem győzködtem, bementünk együtt. 

A postahivatal egy rémes, lekoszlott, kaotikus hely volt, valami logisztikai iroda vagy mi, rácsokkal és papírdobozokkal telivágott nyomorúság, de mi úgy lépdeltünk a folyosón, mint az anyakirályné és a walesi herceg. Sebtében nyomtatott táblák jelezték, hogy az ajándékcsomagokért merre kell mennie a kitüntetettnek, mi pedig bolyongtunk a labirintusban, míg el nem értük a csengőt, ahol utunkat állta egy rácsos, páncélozott ajtó. Nagymamám megnyomta a gombot, amire égtelen recsegéssel megszólalt bent az utolsó ítélet harangja és kinyílt a rács. Beléptünk. 

A csomagok a földön álltak, fonott kosárban, celofánnal betekerve. Egy rettentően kövér és ápolatlan nő folyt le a helyiség közepén álló székről, tulajdonképpen ránk se nézett, csak nagymamám nevét kérdezte, majd miután választ kapott, kihúzta a térdén fekvő listáról és a csomagokra mutatott. Válasszon egyet! De mindegy, hogy melyiket, mert mindegyikben ugyanaz a szar van. Lehajoltam, és egy kevésbé rosszul elkészített csomagot vettem magamhoz. Nagymamám tudomást se vett a nő gorombaságáról, kedvesen megköszönte a dolgot és már ment is kifelé, alig értem utol. 

A hazaúton az ölében vitte az ajándékát, rá se nézett, csak mesélt tovább, aztán leparkoltunk a ház előtt, és megkért, hogy kísérjem fel, bontsuk ki együtt a csomagját. Így aztán bepattantunk a liftbe, és már téptünk is felfelé a tizedik emeletre, hogy a nagy szerzeményét megvizsgálhassuk. Óvatosan leszedte a celofánt és összehajtogatta, majd egyenként kiszedegette a csomag tartalmát. Ha jól emlékszem egy barna Omnia kávé volt benne, néhány halkonzerv, egy üveg pezsgő és egy éppen lejárt szavatosságú bonbon, valamint néhány említésre se méltó apróság. Nem tudtam, hogy mit mondjak, csak álltam ott feszengve. Ötven év! Nohiszen! Nagymamám egy pillanatra megállt, aztán elmosolyodott: na kisfiam, a pezsgőt elteszem karácsonyra, a halkonzerveket vidd majd el, megeszitek a gyerekekkel, a csokoládét viszont bontsuk fel gyorsan! Felbontottuk és egy kávé mellett megdézsmáltuk a tartalmát. Finom volt, szó se róla, mi pedig urizáltunk annak rendje s módja szerint, ahogy máskor is. Sok dolgot tanultam a Solnay nagyszüleimtől, legfőképpen azt, hogy képes legyek meglátni az élet apró, jelentéktelennek tűnő dolgaiban is az ember nagyságát és Isten dicsőségét még akkor is, ha máskülönben már pusztul a világ. Nagyon szerettem őket. 

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét 

#impression (Moleskine)

Üres, műbőrbe kötött Moleskine füzet az asztalomon. Írnék bele, de a tabula rasa megnyugtató rendjét nincs szívem megbolygatni. Valamit, amit nem én hoztam létre, így vettem, rendezett ürességgel, és most beleírnám a földhözragadt gondolataimat? Napok óta halogatom a megírt szöveg tisztázását. Előveszem a füzetet a fiókból, aztán idegesen visszateszem; a lapokra írt jegyzeteimet bővítgetem és a hátsó borító zsebébe csúsztatom, hogy ezzel is húzzam az időt. Vis consili expers mole ruit sua*. Nem ronthatom el az első oldalt egy hibás szóval vagy sorral! 

Régen a számítógépbe írtam rögtön, mert szerettem, hogy mindjárt „nyomdakész” állapotban látom a szöveget. A dőlten írt szó dőlt, a vastagon szedett pedig vastag betűvel jelent meg a monitoron, nem kellet aláhúzással vagy más egyéb jelzéssel babrálnom, hogy a kiemeléseket valahogy rögzíthessem. Észre sem vettem, hogy milyen sokszor elkalandoztam közben a rengeteg figyelemelterelő villózástól vagy üzenettől, amelyeket a gép küldött, hogy saját fontosságát vagy elsőbbségét a maga tolakodó észrevétlenségével megerősítse bennem. Szeretem a technikai eszközeimet, de néhány éve rájöttem, hogy ők írnak engem és nem én írok beléjük. Emiatt már egy ideje csak a tisztázott szöveg véglegesítésére használom a gépeimet. Sokkal hosszabb folyamat, de azóta közelebb érzem magam az általam írott anyaghoz, mint előtte. Egyébként is, minek kellene sietnem?!

A fenti, szövegbe szőtt Horatius idézet már régóta motoz a fejemben. Időtlen, de talán sosem volt ennyire aktuális, mint manapság. Az a bizonytalanság, amely megállítja a kezemet a tiszta, fehér papírlap láttán, csak kevesek kiváltsága. Erre ma már büszke vagyok. Persze, hogy ez valóban kiváltság és nem pedig nyűg, azt nem tudom biztosan. Úgy vélem, a humán értelmiség intellektuális válsága nem ekvivalens a világ pusztulásával, csak az eszmétlenség gyötrelmes megnyilvánulása. Évezredek óta sarokigazságnak tartott definíciók oldódnak fel a poszthumanizmus kemencéjében, de újbóli formába öntésükre sem tudás, sem akarat nem mutatkozik mostanában. Ami manapság zajlik a gondolkodás egyetemes „fehér lapjain”, az biztosan nem a folytonos változás és a dialektika törvényei alapján megismert, illetve megszokott szabályokat mutatja; s noha a legkiválóbb gondolkodók kérdésfelvetéseiből indult, mára inkább a középszer szabályszegésének és felszínességének – mindenre kiterjedő – tombolásává aljasult. A lényeg tűnt el, ha mondható ilyen egyáltalán – és nem kúszna bele fejünkbe a kétség, hogy a lényeg szó is kiürült már abban az értelemben, ahogy évezredek óta használjuk. 

Könyveket gyűjtök; civilizációnk minden olyan csúcsteljesítménye képviselteti magát a polcomon, amelyről azt gondolom, hogy túl fogja élni, mert túl kell élnie a szellem világégését. Az elektronikus könyvekről már régen leszoktam, kell a „könyvtárillat”, megnyugtat, valahányszor csak megérzem. Megteremtettem a magam alexandriai könyvtárát vagy turris eburnea-ját, ahol bármeddig vacillálhatok azon, hogy mikor és mit írjak az asztalfiókomba rejtett Moleskine füzetembe első szó vagy mondat gyanánt. Szabad vagyok.

---

* Horatius, Az énekek harmadik könyve, In: Horatius összes versei, Corvina Kiadó, Budapest, 1961. pp. 194-195. 65. sor („Bölcs eszme nélkül bármily erő ledől” [ford. Illyés Gyula])

#impression (mi van, catullus?)

Hogyan lehet vagy szabad írni olyan emberről, akit ismertünk, tiszteltünk és szerettünk? 

Hetek óta dolgozom a Géher István és Kállay Géza emlékére rendezett konferencia-előadásomon. Nagyon megtisztelőnek éreztem, amikor a család felkért, hogy írjak valamit a szimpóziumra, mindjárt el is vállaltam, és óriási lendülettel vetettem bele magam a munkába. Géher klasszikus műveltségének bemutatását választottam témámul a mi van, catullus? kötete alapján. A munka elején könnyű feladatnak tűnt tizenöt oldal megírása, aztán, ahogy egyre mélyebbre ástam magam a szövegekben, rájöttem, hogy valószínűleg ez lesz eddigi életem egyik legnehezebb munkája. Egyfelől pokoli nehéz valakiről tárgyilagosan írni úgy, hogy közben még azt is tudom, hogy szíve szerint a Géhert Gehernek írta mindig, vagy azt, hogy imádta az olivabogyót, pedig sokszor nem futotta rá; másfelől, mert a család jelen lesz, tehát nem írhatok akármit a 2012-ben elhunyt családfőről, atyai jóbarátomról, nehogy azt találják majd mondani, hogy azért ez túlzás, kiskutyám vagy, hogy gondolta a fene! 

Géher Istvánt hároméves korom óta ismertem, István bácsiként vonult be az életembe. Bagolyírtáson, az ERBE üdülőjében találkoztak családjaink és kötöttek életre szóló barátságot. Talán még óvodába jártam, amikor kézen fogott egy tóthegyesi kiránduláson engem és a nálam két évvel fiatalabb kisfiát, és a hosszú séta alatt elmesélte az egész Odüsszeiát. Emlékszem, ahogy tátott szájjal hallgattuk, még a fáradságunkról is elfelejtkeztünk, csak szedtük a lábunkat és elképzeltük magunkat a Földközi-tengeren, a Phaiákok földjén, Kirké kertjében, Polüphémosz barlangjában vagy Pénelopé palotájában. Egy teljesen új világra nyitott ablakot, és ezt az ablakot azóta se csuktam be, csak egyre nagyobb étvággyal igyekszem mindent megismerni és megjegyezni az elém táruló látványból. Ezt neki köszönhetem. 

Pár évvel később, talán hétéves lehettem, a nyaralás első túráján, Galyatető felé István bácsi belefogott a bibliai József történetébe – Thomas Mann alapján –, mert kicsit nyafogtam a meleg és az „elviselhetetlen” éhség miatt. Először nem örültem, hogy Odüsszeuszt lecseréltük egy másik fickóra, de a „kútba dobás” résznél már tudtam, hogy új kincsre leltem, és mohón igyekeztem mindent megjegyezni a történetből. Két heteket nyaraltunk akkoriban a Mátrában; abban az évben a teremtéstől egészen a kivonulásig végül mindent elmesélt nekünk, és mi lelkünkben átköltöztünk az Égeikum vidékéről Izrael és Egyiptom földjére. Ekkor már tudtam írni-olvasni és sokat rajzoltam, ezért a Solnay-nagypapámtól kapott kis jegyzetfüzetbe térképeket rajzoltam, ahol Odüsszeusz és József útját örökítettem meg, miközben folyton az járt a fejemben, hogy ott szeretnék lenni, abban a korban szeretnék élni és ugyanolyan sokat tűrt, leleményes hérosz szeretnék lenni, mint ők (szégyellem, de erre titokban azóta is vágyódom). Később teológiával (is) kezdtem foglalkozni, ahogy most is, amit alapvetően szintén neki köszönhetek.

Géher István bácsi mesélt nekem először Hemingway Akiért a harang szól és Faulkner Hang és téboly című munkájáról kedvcsináló gyanánt, és én szorgalmasan végigolvastam minden általuk írt regényt, amelyek azóta is a kedvenceim közé tartoznak (és amelyeket szintén „belerajzoltam” a jegyzetfüzetembe). De Shakespeare Hamletjét, Chaucer Canterbury meséjét vagy Singer Rabszolgáját is ő szerettette meg velem. 

Ez rendben is van, de mit lehet erről egy konferencián elmondani?! Ez rólam legalább annyira szól, mint őróla! Sőt! 

Az éjszaka ezen gondolkodtam, napok óta nyomaszt a tehetetlenkedésem, aztán rájöttem a megoldásra: igaz, hogy ez nem róla, hanem rólam szól, hogy nekem mit jelentett a személye, a tanítása és az iránymutatásai, de nyilvánvaló, hogy ezzel más is így lehet, mindenki, aki ismerte: tanítványok, barátok és ismerősök. Tehát elég lesz, ha arról írok, amit a meséivel, a beszélgetéseinkkel és később az egyetemi óráival, könyveivel, verseivel megváltoztatott bennem, mivel tanárként bizonyára mással is ugyanezt tette; és akkor eleget teszek a felkérésnek, hiszen olyan dolgokról beszélek majd, amelyek azoknak, akik ott lesznek ezen a konferencián, ugyanazt jelentik. Nem kell bikkfanyelven fogalmazva „tudományoskodnom”, hiszen pont az ilyen semmire se való „akadémiai” beszédet, okoskodást gyűlölte leginkább, hanem a saját szavaimmal, a saját érzéseimről, gondolataimról és emlékeimről kell majd mesélnem, mert akkor idézhetek fel mindent a legtisztességesebb módon, amit tőle kaptam, amit tőle tanultam és amit azóta is igyekszem – több-kevesebb sikerrel – lemásolni és ösztönössé tenni az életemben. 

ez van, geher!*

---

* Copyright by Tamás Mándy

https://btk.kre.hu/index.php/1754-action-suited-to-the-word-szohoz-illesztett-cselekves-konferencia-geher-istvan-es-kallay-geza-emlekere.html

#impression (egy mondat a zsarnokságról)

Már nem disztingválok, nem óhajtok másoknak megfelelni, elég, ha magamnak se tudok.

#impression (kontinuitás::jegyzet)

Életemben eddig talán csak egyszer találkoztam olyan széllel, ami megérkezett. Látszólag a semmiből kerekedik, de ha figyelmes az ember, akkor már messziről meghallja, ahogy fütyülve felé száguld. A meggyfa alatt ültem és olvastam a tikkasztó melegben, amikor a hátam mögött, Bagolyirtás irányából meghallottam a süvítő szelet, hirtelen belefújt a Merengő bükkösébe, majd egyre közelebb kerülve átfújta a Kisátalkő fenyvesét, majd a temetőhöz vezető út porát felkapva betört a faluba és a kertbe, de olyan erővel, hogy minden fa és bokor a földig hajolt. El sem állt azóta se. 

Mit hagyunk az utódainkra? És mit hagytak ránk az elődeink? Tudom, a világban van egy öröktől fogva létező kontinuitás – ezért nem választhatók szét metszőkéssel az egymásra taposó generációk –, de az elmúlás és a teremtés körforgásában gyakran sikkadnak el a felelősség kérdésének morális aspektusai. Hol kezdődnek az én bűneim, és hol végződnek a felmenőimé? Van olyan, hogy az én bűnöm és a más bűne, vagy a bűn egy negatív etikai alapvetése a világnak, de legfőképpen az embernek? A történelem menete alapján úgy érzem, hogy igen, a bűn újra és újra reprodukálja önmagát; minden erőfeszítés, amely csökkenteni vagy megszüntetni próbálja a társadalomra gyakorolt hatásait, hamvában holt kísérletnek bizonyul. 

A Nagyátalkőn felkaptatva lassan beérek Bagolyirtásra. Hetvennégy óta ismerem és szeretem ezt a vidéket; egy évvel korábban – többekkel együtt – anyai nagymamám és István barátom nagyapja találták meg a pici üdülőfalut, ahol rövid idő alatt egy hatalmas, erdőből kihasított telken – a visontai erőmű építéséből megmaradt barakképületből – vállalati üdülőt építettek. A faház és a műburkolatos terasz köré dísznövényeket ültettek, használt, de jó állapotú irodabútorokkal töltötték meg a szobákat; és kevesebb, mint egy évvel a telek kijelölését követően, az ERBE dolgozói birtokba vehették a korszakhoz képest is szegényes, de annál barátságosabb turistaházat. Harminckét évig jártunk oda minden nyáron, de az utolsó években már siralmas volt a helyzet, mert a rendszerváltáskor privatizálták az üdülőt, azaz bagóért elherdálták, az új tulajdonos meg – noha szerette a helyet és kötődött is hozzá valamelyest – nemigen költött már rá, pedig egy öreg faházzal, amelyet rengeteg ember használ, jócskán van dolog és költség. Most ott áll beszakadt tetővel, betört ablakokkal, bozótos kerttel, elhagyatottan gyerek- és kamaszkorom legkedvesebb helyszíne; és nem tudom, mi fog előbb végezni vele, a hangyák, a rágcsálók, az időjárás vagy egy, a disznófejű nagyurak közül. Az elszomorító látvány dacára minden héten meglátogatom, mert olyan emlékeket ébreszt bennem, amelyek nélkül kiüresedne a lelkem. Hamvában is felemel. Valaki egyszer azt mondta, energiája van a helynek, ami talán túl divatos kijelentésnek látszik, de ha olyan is érzett valamit a varázsából, aki előtte még sosem járt ott, akkor mégiscsak lehet benne valami. Leülök a kapubejáró előtti betonra és olvasok egy picit, hogy energiával töltődjek fel. Emlékezem. 

Vajon képes voltam valamit átadni abból a gyerekeimnek, ami fontos volt nekem, és amit még ma is fontosnak tartok? Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy elbuktam, mint apa, néha meg büszke vagyok, mert a megnyilvánulásaikban vagy a mindennapi életükben látom visszhangozni a szentenciáimat. Először papa, azután Polonius – vagy fordítva? 

#impulzus (lingua franca)*

Egyszerre lépünk be a hűvös könyvtárszobába és mind a ketten leülünk a helyiség középén álló asztalhoz. Kint nyári meleg van, de a kolostor vastag falai nem engedik be a hőséget és nem engedik ki a polcokon sorjázó könyvek illatát. Otthonos érzés; a mindent beterítő csend még tompábbnak hat, ahogy megtörik a színes könyvgerinceken, elnyeli a lélegzetvételek hangját, a lapozások suhogását, a kézmozdulatok apró rezgéseit. A klasszikus latin lett a közös nyelv, a lingua franca, ő gördülékenyen, én még akadozva, elgondolkodva beszélek, de nem érzek szégyent, amiért sokkal gyengébb a nyelvtudásom, neki ez közel negyven éves gyakorlat, nekem pedig egy intenzív ismétlés és tanulás eredménye. Beszélgetéseink heti rendszerességűek lettek, igyekszem inkább hallgatni és figyelni, mint valamiféle kétes értékű, narcisztikus hajlamú intellektuális fölényt megszerezni egy szerény tudósember felett, aki jámbor életét alapvetően egy mélyen megélt bibliai kontempláción keresztül vezeti; ezért – velem ellentétben – sosem vágyott akadémiai karrierre, dicsőségre vagy más emberek elismerésére. Az eltelt hónapok alatt kapcsolatunk a habituskülönbség ellenére is intellektuális jellegű lett, úgy vélem, hogy a kialakult viszonyrendszer mindkettőnk számára kényelmes és mentes az önfeladástól vagy az önámítástól. 

***

Az egyik novíciusnak van egy világosszürke macskája. Gazdája a fiatal állatot egy nagyon hosszú, vékony pórázon tartja a kolostor két szárnya közötti füves területen, az árnyékban, de a napra is ki tud feküdni, ha melegedni támad kedve. Korábban sokszor elszólította a természet, aztán amikor elgázolta egy autó és majdnem elpusztult, saját érdekében kimiskárolták és korlátozták a mozgását. A novícius – ha teheti – két óránként kimegy hozzá, megitatja, megsimogatja, játszik vele egy picit, aztán visszatér szigorú és – bizonyos szempontból – monoton életéhez. 

Úgy hallottam, hogy a kolostor apátja mindenben maga dönthet, a rend csak ajánlásokat tehet; kötelező érvényű utasításokat nem adhat, csak Róma. Ha például novus ordo helyett vetus ordo misét tartanak a kolostorban, senki sem tehet nekik szemrehányást, amiért az ősegyházi hagyományokat részesítik előnyben. A második vatikáni zsinat óta a kolostor magányos szerzetesei ugyanúgy megkapják a testi és lelki táplálékot, mint azelőtt; az árnyékból a napra is kedvük szerint mehetnek. Azt hiszem, hogy a szabad akaratnak itt sokkal nagyobb súlya van, mint bárhol máshol. 

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét 

#impression (korszerűtlen elmélkedések #2)

Hol van most Isten? Ezt a kérdést az emberiség történetében már számtalanszor feltették, de csak a monoteizmusban kapott és kap sötét, drámai színezetet. Ez a kérdőmondat ugyanis nem Isten lokalitását firtatja, hanem sokkal inkább létezésének morális vetületeit és világra gyakorolt hatását feszegeti. Azzal, hogy Isten léte helyett az Isten létezése premisszával dolgozunk, akarva-akaratlanul egy olyan inkonzisztens politeizmust hozunk létre, amelyben Isten a Sínai-hegy helyett a mindenki számára megmászható Olympos csúcsán álldogál szűkölve az önérzetes és önelégült, ellenségesen viselkedő emberiség gyűrűjében. 

Válsághelyzetben vagy elbizakodottságunkban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy hol a helyünk a világban. De hát hol is a helyünk a világban? Hol van most az ember? Az ember két lábbal, magabiztosan, öntelt mosollyal az arcán áll a teremtés művében, fejlődő intellektusával igyekszik elfoglalni a teremtett világ minden zegét-zugát, ezért szüntelenül azon munkálkodik, hogy Istent – mint konkurens létezőt – kiszorítsa a technikai tudás táguló univerzumából, a teremtés metafizikai és kauzálitásában morális aktusát pedig fizikai szükségszerűséggé, kiszámítható és mérhető törvénnyé transzformálja. A teremtés deszakralizálása azonban visszaható folyamat: az istentelenség által létrejött metafizikai és morális hiátus elnyeli az ember alkotta törvények természetfeletti aspektusait; a törvényalkotásban a „mindenséggel mérd magad” igényét felváltja az ember-ember közötti interakciók támogató vagy szankcionáló leképzése. Így tehát az ember a teremtés művét saját definícióival és törvényeivel töltheti meg, de nagylelkűségében áldva vagy kínjában káromolva időnként azért még helyet szorít egy általa létrehozott, a metafizikából természettudományos módszerekkel kiragadott istennek a világban – akit önhitten Istennel azonosít. 

Az ember szerint Istennek két megbocsáthatatlan bűne van: az egyik, hogy létezik, a másik, hogy nem.  

#impression (korszerűtlen elmélkedések #1)

El kellett törölnöm a tudást, hogy helyet adjak a hitnek – írja Kant a Tiszta ész kritikája második kiadásának bevezetőjében, a vallás erkölcsi alapjának pedig abszolútnak és a tévedésekre hajlamos ész tapasztalataitól függetlennek kell lennie. Vajon e két kritérium ma fennáll-e? Képes-e az anyagi világban megjelenő kérdésekre válaszokat adni a vallás? A bűnre csak palliatív megoldásokkal tud szolgálni, mert az empirikus tudás, illetve a gyakorlati ész rabja, vagy képes megragadni és megtartani a metafizikát a fizikai világban a feltétlen megismerés képessége nélkül?

Kifürkészhetetlen. Innen is, onnan is. El nem emésztő tűz; és ezért mi már nem fürkésszük, hiszen megtanultuk, hogy nincs mitől félni, ha nem éget el, csak lángol magában. Isten magányosan lobog a pusztában. Elohim echad.  

A tudás nárcisztikussá tesz. Jó, szerényebben mondva: bárminek a tudása túlzott önbecsüléssel jár. De vajon mi tudható meg a valóságról? És mi tudható meg Istenről? Az utóbbi kérdést a felvilágosodás előtt fel sem tehettük volna! A Bastille ostroma és a nyomába szegődött eszeveszett vérengzés feloldotta a több mint másfél évezredes gátlásokat Istennel kapcsolatban, holott „a lét, mint a filozófia alaptémája nem egy létező neme, s mégis minden létezőre vonatkozik. »Egyetemességét« magasabban kell keresnünk” (Martin Heidegger, Lét és idő, 15. §.). Azaz a jakobinusok Istent, mint létezőt „fürkészték”, amely a modern kor létfeledésének [Seinsvergessenheit] kanonizációját jelentette, és állandósította azt. A tudás nárcisztikussá tesz, a helyes kérdésfeltevés megfontoltabbá és bölcsebbé. Mit tudunk tehát Istentől? Ez a jó kérdés! Egyáltalán nem vágyom az ancien régime-et, de nosztalgiát érzek valami olyan dolog iránt, amit akkor, amikor átélhettem volna, tagadtam, amikor átélhetném, korszerűtlen vagy mást jelent. Nam sicut omnino tu es, tu scis solus, quoniam es incommutabiliter et scis incommutabiliter et vis incommutabiliter: et essentia tua scit et vult incommutabiliter, et scientia tua est et vult incommutabiliter et voluntas tua est et scit incommutabiliter, nec videtur iustum esse coram te, ut, quemadmodum se scit lumen incommutabile, ita sciatur ab inluminato conmutabili (Augustini, Confessiones, XIII,16). 

#impulzus (Őrmező)*

A kor előrehaladtával egyre több kisgyerekkori emlékem ugrik be váratlanul, legtöbbször valamilyen környezeti hatás miatt; az illatok és ízek olyan asszociációkat gerjesztenek a fejemben, amelyek csak néhány pillanatig tartanak, mégis roppant intenzívek, azonban ahogy jönnek, el is múlnak egy szempillantás alatt. Tegnap például egy fagylaltozó mellett sétáltam el Pasaréten, a nyitott ajtón keresztül az utcára terjengett a finom, édes illat, nekem pedig mindjárt bevillant az őrmezei fagylaltozó, ahová gyerekként jártam a szüleimmel és a nagyszüleimmel. A Kopasz-hegy (ma Dobogó) alján, egy zsákutca utolsó családi házában volt, ma már oda se találnék, annyira megváltozott, beépült a környék. 

Kétféle tölcsér (kicsi és nagy) és talán három-négyféle fagylalt volt a kínálatban, néhány forintból boldogan lefetyelt az egész család. Csokoládé, vanília és puncs mindig volt, csak a gyümölcsfagyi változott az idénynek megfelelően. A puncsban mindig volt rumos-mazsola, ebből azóta sem engedek! 

Minden évben a születésnapomkor, június első napjaiban mentünk oda először, a húgommal mi ketten biciklivel, a szüleim és a nagyszüleim pedig mögöttünk sétálgatva. Nagyapám sosem fagylaltozott, ő addig elszívott egy cigarettát a bejárattal szemközti padon. Nagyon tetszett az az arisztokratikus távolságtartás, amit a torkossággal szemben tanúsított. Nem volt benne merevség vagy lenézés, sokkal inkább valami aszketikus önmegtartóztatás lehetett ez, amivel a léhaságot igyekezett kizárni az életéből. Nagyapám békés természetű, elegáns ember volt, egyenes háttal, peckesen járt – mint ahogyan most az apám. 

***

Most, hogy betört a nyár Budapestre, szinte minden bolt ajtaja – ahol nem hűtik bent a levegőt – nyitva van. Ma egy belvárosi antikvárium előtt álltam, néztem a kirakatot, és akkor egyszeriben eszembe jutott az őrmezei könyvesbódé – a virágbolt és a trafik mellett –, amelyet már rég lebontottak, és amelyben életemben először vettem magamnak könyvet. Tizenkét éves voltam, Shakespeare-t vettem húsz forintért, a BBC sorozatban megjelent Athéni Timont. Talán Shakespeare egyik legrosszabb drámája, de előtte pár héttel a tévében láttam ezt a feldolgozást, és úgy éreztem, hogy minden benne van, amit csak szeretek: filozófusok, görögök, dráma és Shakespeare, így aztán összeszedtem az összes megtakarított pénzemet, és életemben először bementem az apró könyvesboltba. 

Egy idősebb nő ült a zsúfolt helyiségben és cigarettázott, az üvegtábla-ablakok előtt plafonig polcok álltak, és én abban a pillanatban tudtam, hogy ez a földkerekség legcsodálatosabb helye, és azt is, hogy egy életre megbabonázott a könyvek illata és látványa. Hamar összebarátkoztunk, s mivel szüleim könyvre sosem sajnálták a pénzt, elkezdtem az életre szóló gyűjtögetést; de talán az Athéni Timon minden könyvem közül a legkedvesebb, mert ez volt az első. Az irodalomtanárból könyvkereskedőnek öregedett nő a haláláig dolgozott ott; a tüdőrák vitte el néhány évvel később, de addigra már összevásároltam a könyvtáram alapjait. 

Egyszer fagylaltot vittem neki, már nagyon beteg volt, megsajnáltam, meg aztán elég rendes is volt velem, akármi eszembe jutott, azt pár nap alatt beszerezte. A fagylaltozó messze volt a könyvkioszktól, úgyhogy egy meglehetősen ramaty kinézetű, átázott tölcsérrel érkeztem, ennek ellenére nagyon örült neki, és pillanatok alatt megette az egészet. Ha jól emlékszem, ez volt az utolsó találkozásunk; Isaac Bashevis Singer novellás kötetét, A hét kicsi susztert vettem meg akkor. Pár napra rá rosszul lett a boltban, mentő jött érte, a környék összeszalad a „nagy eseményre”, ő pedig még aznap meghalt a kórházban. Azután hónapokig zárva volt a könyvesbolt. Később kinyitott valaki mással, aki átrendezte, „modernizálta”, de én soha többé nem mentem már be oda, hanem átszoktam egy Bartók Béla úti antikváriumba, amely új távlatokat nyitott az olvasás és könyvhalmozás gyönyörűségében. 

***

Az őrmezei közért lapos tetejét minden tavasszal átszurkozták, hogy ne ázzon be, így mire igazán meleg lett, a környéket átjárta a forróságtól lágyan maradt szurok és az elvirágzott bodza rothadó, orrfacsaró bűzének egyvelege. Ilyet viszont azóta se éreztem. 

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét 

#impulzus (poszthumanizmus)

Mennyi időnk van még hátra? Elegem van az emberekből, egyáltalán nem esik jól társaságban lenni, hallgatni a megszokott klisékből összerakott mondatokat, az alpárian egyszerű, bináris értékítéleteket, vagy a végletekig közönséges megoldási paradigmákat, amelyekből legtöbbször ostoba és agresszív konklúziókat szűrnek le. Azok a mindennapi tények és definícióik, amelyekre az emberiség az elmúlt évezredek alatt támaszkodhatott (és támaszkodott), nyomtalanul feloldódtak a poszthumanizmus olvasztótégelyében. Ami megmaradt e világméretű dekonstrukció után: a bizonytalanság bizonyossága. Olyan fogalmaink estek áldozatául ennek a rettenetes pusztításnak, mint a jó, a rossz, az értelem, az ostobaság, az igaz, a hamis, a valóság, az illúzió, az isten, az ember, a gép, a nő, a férfi, az élet, a halál, a hit vagy a tudás. Helyükre a pontatlanság diadalának kocsonyás zseléje került, amelyben kontextusuktól megfosztott és megerőszakolt kifejezéseink fuldokolnak egy régen volt wittgensteini egzaktságról álmodozva. Hogyan kerülhetjük el a totális pusztulást, ha nem vagyunk képesek alap szókészletünk elemei között rendet tenni, vagy ha kizárjuk az empirikus bizonyosságot, mint a megismerés és a tudás alapját a világból?! Nincs hová elbújni, mindannyian bűnösök vagyunk! 

#impulzus (hipokrita)

Ötvenhatodik napja tart az orosz-ukrán háború, és mi még mindig tankolhatunk a járműveinkbe, fűthetjük az otthonainkat, gyárainkat, azaz utazhatunk, lakhatunk, élhetünk, dolgozhatunk; egy kisebb döccenőt leszámítva semmit sem változott az életünk az ötvenhét nappal ezelőttihez képest. Vagy talán mégis: napi huszonnégy órán keresztül nyomasztva érezzük magunkat, ami kellemetlen diszkomfort érzetet okoz. A világ fejlett országaiban élők a kezdeti rémületből sajnálkozásba, a sajnálkozásból szakértésbe, mostanra pedig a közönyös elfogadásba estek át. A háború eseményei a nagyobb internetes portálokon eltűntek a kiemelt hírek közül, azaz ötvenhat nap alatt a nyugati világ elfogadta és megszokta azt, hogy közvetlen határain túl az emberek halomra gyilkolják egymást. Visszatért az élet a megszokott kerékvágásba, tavaszi ünnepeinket üljük és tervezgetjük a nyári vakációt, de nem szűnő szorgalommal – társaságban vagy az interneten, tisztes européer polgár módjára – elborzadunk az Ukrajnából jövő hírek miatt, ugyanakkor ezek a gesztusaink egyre inkább hasonlítanak a szíriai háború „megélésére” vagy egy afrikai etnikai mészárlás megítélésére; begyakorolt felsóhajtásaink intenzitása napról-napra veszít őszinteségéből, és minden bizonnyal idővel megszokott és üres sajnálkozássá aljasul majd. Hogy mire alapozom ezt? Az európai polgárok egyik része állva tapsol az oroszok ellen hozott szankcióknak, és az orosz elnök fejét követeli a NATO-tól, míg a másik része ennél mérsékeltebb álláspontot alakított ki, és igyekszik szofisztikáltabb képet kialakítani az eseményekről. Egyben azonban megegyeznek: bárhogyan történnek a dolgok Ukrajnában, a jóléti társadalom színvonalából (kinek-kinek országa és gazdasága szerint) egyik oldal sem enged egy fikarcnyit sem, mert a mindennapi megborzongáson túl már komfortfokozat-esést implikálna, ha tovább vezetné magában a hatásmechanizmust, és a végeredményt kötelező érvényűnek tartaná önmagára és a környezetére nézve. A jóléti társadalom européer nyárspolgára akkor is begyújtja a cirkót a lakásban, ha tizennyolc fok van bent, ahelyett, hogy kardigánba bújna, és tankol az autójába, ha egyébként az elkerülhető lenne; vagyis a szankciók csak addig érnek ovációt, amíg nem jelentenek közvetlen hátrányokat a dolgos mindennapokban. Úgy vélem, hogy a vakációt tervezők egy százaléka sem gondol bele abba, hogy Európa nagyobbik részén minden liter üzemanyag árának egy szignifikáns részéből orosz fegyverek lesznek, amivel gyilkolni fognak, de elvárja, hogy választott politikusai kemény szavakkal és mások kárára hozott szankciókkal ítéljék el ezt a véres háborút. Azaz az európai polgár a felszínen megköveteli a feltétlen politikai tisztaságot választott vezetőitől, de saját jóléti életformájának megtartása érdekében a hipokrita attitűdöt is hallgatólagosan elfogadja, sőt, támogatja, ha az közvetlen előnyökkel jár. Tulajdonképpen kutya nehéz dolog öblös szavakkal szapulni az orosz agressziót, miközben szemet hunyunk opportunista értékítéletünk és hedonista életmódunk felett. De hát..., sokszáz éve így élünk már Európában, az elfordulás és a megalkuvás kultúránk megtartó és esszenciális építőeleme. Büszkék lehetünk magunkra és egymásra! Rémes ez a háború...

#impulzus (mutatis mutandis)

„Érzékeny lelkiismerettel nem lehet nyugodtan járni a világban.” 

Esterházy Péter

1.

Délután öt óra, a huszonegyes út nyílegyenes szakaszán tartok Pásztó felé, messzire ellátni a koratavaszi időben. Fél kilométerre előttem a körforgalom kihatójában egy ócska kombi ugrat le a padkáról; két alakot látok mögötte és egy „sport-babakocsit”. Közelebb érek. Korombeli nagyszülők lehetnek és egy másfél-két év forma unoka. A körforgalom előtt lelassítok, a járdán mennek előttem, a férfi tolja a babakocsit, a nő mögöttük ballag, a kisfiú a fejével követi az autóm mozgását. Az első szó, mi az eszembe jut, a „topisak”, aztán rálépek a fékre, szinte megállok, hogy jobban megnézhessem őket, és mélységesen elszégyellem magamat. A férfin egy klasszikus szabású, bőszárú, de tiszta, újszerű állapotban lévő, önmagában csíkozott barna öltöny van, ropogósra keményített, hófehér ing és egy színében nem egészen a zakóhoz illő, vastag nyakkendő; a kisfiú kötött kezeslábasban és hozzá való kötött sapkában üldögél a babakocsiban, a nőt már nem tudom megnézni, mert tekerem a kormányt és kihajtok az egyenesre. Mi bajom nekem ezekkel az emberekkel?! Már miért volnának topisak?! 

A férfi alacsony, dolgos embernek tűnik; úgy képzelem, hogy esztergályos lehet, kiszáradt, tiszta tenyerén a bőr repedezett, és fekete olajfolyók futnak a redőkben. Az öltöny talán az egész életét végig kíséri, már ebben ballagott el a szakmunkásképzőből, az esküvőjén a mellzsebébe virágot tűzött, ebben állt nagyszülei vagy szülei sírja mellett, ezt viselte fia és az unokája tejfakasztóján, és ebben jár születésnapokra, karácsonyokra és húsvétokra, meg akkor, amikor kiöltözik, mert hát meg kell mindennek adni a módját. Megint nyomom a gázt és moralizálok: miről is szól tulajdonképpen a „kiöltözés”? Arról, hogy valaminek „megadjuk a módját”, azaz megtiszteljük azt a valamit vagy valakit, aminek vagy akinek felvesszük az ünneplő ruhánkat. Ez elsősorban nem rólunk szól, hanem a környezetünkről, öltözetünket nem az egoizmus és magamutogatás parttalan dicsvágya hajtja, hanem a külső világ felé tett gesztus, kinek-kinek helyzete és ízlése szerint. Ez a férfi sehol máshol a világon nem tolhatná ezt a babakocsit olyan autentikusan, mint Kelet-Magyarországon. És mi valójában nem tiszteljük, semmibe vesszük, topisnak látjuk és megmosolyogjuk, holott ő az, aki munkájával biztosítja a mindennapok dőzsölését, a városi urizálásainkat, a luxusproblémáinkat, a nevetséges öltönyeinket és a mindennapi kenyerünket. Valami nagyon elromlott a világban, és talán ez már meg sem javítható. 

2. 

A bankban ülök, öten várnak még előttem, legalább egy órát leszek még itt. Bedugom a fülhallgatómat és a telefonomon videókat nézegetek. Lépek egyikről a másikra, mindenféle technikai bemutatókat böngészek elektromos autókról, amikor egy Afrikában készült kisfilm ugrik fel a találatok között. Rányomok. Az első képsorok három- vagy legfeljebb négyéves gyerekeket mutatnak, akik egy bányában dolgoznak, vörös szutyoktól piszkos, apró testükhöz képest hatalmas zsákokat cipelnek a nyakukban. Elborzadok a látványtól; ahogy széleslátóra kapcsol az optika látszik, hogy százával botorkálnak egy dantei pokolra emlékeztető tölcsér-tárna körül, mint a hangyák. A videó készítője elmeséli, hogy ezek a gyerekek egy afrikai bányában dolgoznak napi fél vagy egy dollárért, és az általuk bányászott anyag alapvető szükséglete a lítiumion akkumulátoroknak az egész világon. A következő képsorok a pihenőt mutatják; gyerekek guggolnak vagy ülnek a porban és ütött-kopott csajkákból nyúlós kását esznek. Nem nevetgélnek, pedig látják, hogy őket figyeli a kamera; csak fáradtan kanalazzák ezt a szörnyű valamit, amit ellátmányként kapnak. Gyerektestben élő öregemberek lettek ebben a purgatóriumban, a technikai civilizációnk elhallgatott és hallgatólagosan tudomásul vett koncentrációs táborában. 

Leállítom a filmet és percekig azon tűnődöm, hogy hány eszközöm van, amiben akkumulátor dolgozik, a fülhallgatómtól kezdve az elektromos fogkeféig. Tudtomon kívül cinkosa és haszonélvezője lettem egy aljas, kapzsi és embertelen tömeggyilkosságnak! Milyen viszonyt alakíthatok ki ezután a mindennapi életem alapvető eszközeivel?! És milyen viszonyt ezzel a gyalázatos világgal, amelyik mindezt eltűri és szenvtelenül kihasználja?! Bebújok egy barlangba, vagy elfogadom a harmadik világ totális kizsákmányolását, miközben eltakarom a szememet és becsukom a fülemet?! Fölkeveredik a gyomrom. 

3.

„Ha még ez se lenne nekik, éhen halnának” – szoktuk hallani az általános „bölcseletet” a kizsákmányolt emberekkel kapcsolatban, miközben sokezer forintos gönceinkben parádézunk egymás előtt, amelyeket alamizsnáért munkára kényszerített emberek varrnak a számunkra, fillérekből. A nyugati világ sem a kétkezi munkát, sem az emberéletet (ha csak nem a magáé vagy a szomszédjáé) nem becsüli, csak a politikai lózungok és a kenetteljes szólamok szintjén. Az érzékenyítés szó jelentéshorizontja erősen korlátozott, nem mutat semmiféle affinitást a szexuális másság és a szexuális deviancia erőszakos és mindenki számára kötelező érvényű elfogadásán túl más egyébre. A kizsákmányolt vagy a jóléti társadalom peremén élő emberek történetei kínosan érintik a nyugati kultúrán nevelkedett, elkényeztetett és elkényelmesedett érzékenységünket, ezért „meseország” mindaddig nem lehet és nem is lesz az övék, amíg a nyugati társadalom értékrendje egy méretes és kijózanító kataklizmától helyére billenve nem válik ismét emberivé, illetve az álságos közakarat nem törekszik majd mindenki számára egyként igazságossá válni.

Képek forrása: https://www.dailymail.co.uk/news/article-4764208/Child-miners-aged-four-living-hell-Earth.html

#napló (öregedés-bejegyzés)

Azt hiszem, az esszenciális öregedés valami olyan dolog, amelyet csak fokozatokban érzékel az ember, ráadásul ezt az érzékelést magát is csak fokozatokban fogjuk fel és tudatosítjuk az elménkben. Az emberi szellem észleleteit két különböző fajtára lehet osztani, benyomásokra és ideákra. Különbségüket az teszi, hogy mennyire erőteljesen és elevenen bukkannak fel a szellemben, hatolnak be elménkbe vagy tudatunkba. Azokat az észleleteket, amelyek a legerőteljesebben és a leghevesebben lépnek föl, benyomásoknak nevezhetjük; e név alá foglalok minden érzetet, szenvedélyt és emóciót, abban az állapotában, ahogyan először megjelenik a lélekben. Ideának pedig a benyomásoknak az elmében vagy gondolkodásban megjelenő halvány képmásait nevezem; miként például a jelen fejtegetés által kiváltott észleleteket is, kivéve azokat, amelyek a látásból és a tapintásból erednek, és kivéve a fejtegetésem által keltett közvetlen örömöt és rosszérzést – állítja Hume, de szerintem az öregedés mint olyan egyszerre benyomás és idea, elmosva a két fogalom közti – nem túl markáns – határvonalat.

Ülünk egymással szemben, ő a lépcsőn, én a lépcsővel szemben egy fotelban. Pontosan harminc éve vagyunk már barátok, egymás tekintetétéből is kiolvassuk, hogy mire gondol a másik. Az elmúlt években kikerekedett az arca, hosszú, gyérülő haját hátul összefogva hordja, mostanában fekete tréningalsót és egy lyukas, kapucnis felsőt hord; régi, emblematikus bőrkabátját, amely télen-nyáron rajta volt, két éve tűzre dobta, mert megkeményedett és kirepedezett, a könyveitől pedig megszabadult, mindet nekem adta, mert úgy érezte, hogy nincs már szüksége tárgyakra, megelégszik a fejében lévő tudással és emlékekkel. Most mégis ott ül a lépcső alján kiégve, szótlanul és szomorúan. Pedig azt az őrületet, ami évek óta körbeveszi, alapjában véve ő okozta a folytonos menekülésével, nyughatatlanságával, de mostanra már mindegyikük belefáradt az elválás mocskába; négy megszakadt szívű ember hadakozik a sorssal és egymással. Egy ideje nem akarok állást foglalni semmiben a gyerekek érdekében, de valójában távol szeretnék maradni a fájdalmuktól.*
Feltápászkodunk, cipőt húzunk és szótlanul bandukolva elindulunk a közeli presszóba egy kávéra. Útközben betérünk a szomszéd ház aljában lévő lekoszlott, dohos antikváriumba, mert délelőtt látott a fiának egy könyvet és megvenné, én meg amúgy is szívesen nézelődnék, így aztán elhatározzuk, hogy elidőzünk ott egy darabig, akár a régi, daliás időkben. Pár perc sem telik bele és a kezében egy lexikonnal áll már a pult előtt, akár egy tanár a katedrán, és a rá jellemző komolysággal magyarázza, hogy ezt a kötetet Váczy Péter írta, na ő tényleg egy zseni volt, és ezt érdemes megvenni, mert ilyen koraközépkori összefoglalást nem olvashat bármikor az ember, mert ez a szakma is tele van már félművelt, szervilis hülyékkel, akik nem látják a belső összefüggéseket, ezért is hagyta ott önként ezt az egészet; de ez a trottyos generáció azért még tényleg tudott gondolkodni, mert akkoriban más volt az oktatás színvonala; persze, akkor is voltak átlagos hülyék, meg inkorrekt professzorok, ez ugyanaz a történet, mint most, nézzem csak meg, hogy az egyébként egészen felkészült Kerényi mennyi eszeveszett baromságot írt össze az ókorról az első kötetben, meg Szilágyi János György útját is ő egyengette, ezen látszik igazán, hogy mégsem volt egészen normális, ha ezt a középszerű művészettörténészt érdemtelenül beajánlotta a Szépművészetibe, méghogy etruszko-korinthosi vázafestészet, ugyan már, más kutatását foglalta csak össze; na de viszont ez a Váczy-féle második kötet tényleg nagyon jó, szóval ő ezt most megveszi; én pedig megnyugszom, hogy nincs minden veszve, belül még működik, ha ilyen mélyen és elvakultan képes utálni ezt a világot.
Feltankolunk könyvekkel és jókedvűen leülünk beszélgetni a kávézóban. Ha gyakran nem is értek egyet az effajta kapitális pocskondiázással, elszórakoztat az alapossága és a vehemenciája, amellyel földbe döngöl minden tekintélyt. Felélénkül, be sem áll a szája; a középkortól hamar eljutunk az ógörög vázatipológia hibás megközelítésén át a régészettudomány zsákutcájáig, onnét meg már csak egy ugrás a Linux, a számítógépes adatfeldolgozás és a mesterséges intelligencia kérdése; fel sem néz, csak szürcsöli a zaccos és mézédes arab kávét egy díszes fémcsészéből, nekem pedig meg sem kell szólalnom, hogy beszélgessünk, mert tudjuk, hogy mire gondolok, mi a véleményem erről az egész hazug és szemét világról; ő beszél, én hallgatom, mint régen a könyvtárban, ahol délelőtt-hosszú expozékban ecsetelte a kutatásait, miközben látszólag tudomást se vett rólunk, mégis, ha segítség kellett, mindig ott volt, ismerte a bajainkat, de nem vette őket komolyan, ahogy a sajátjait se, aminek meg is lett az eredménye, de minek is vette volna: ami nincs, azzal nem érdemes foglalkozni, amiről meg nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Régi közhely, hogy az öregedés már a fogantatásunk pillanatában belénk van kódolva, a születésünkkel pedig látványossá válik, és ezt általában az életünk legnagyobb drámájaként éljük meg; én mégis örülök a végesre szabott emberéletnek és annak, hogy ennyi ideje ismerem ezt az ámokfutó, zseniális szélhámost, a nagy mizantrópot, a huszonegyedik század Apemantuszát.
 
*Ahogy az előbbi két mondatot leírtam déjà vu érzésem volt; most is, amikor ezt a mondatot írom. Tényleg igaz, hogy semmi sincs véletlenül. 

#impression (hajnal::jegyzet)

[Azt hiszem, zöld rosttollal van írva (vagy rajzolva?), szavak, mondatvégi írásjelek, tekeredő farkú macskák, bejegyzések, je me souviens, amolyan „perceptuális élmény”. Felébrednék! Ganz egal.]

#impression (szájbarágós)

„Mesélik, hogy volt egy tudós férfi Satanów városában, aki töprengése során egyre mélyebben ásta bele magát abba a kérdésbe, hogy miért van, ami van, és miért van egyáltalán valami. Egy pénteki napon ima után bent maradt a tanházban, hogy kicsit továbbgondolja a dolgokat, annyira belegabalyodott saját gondolataiba. Megpróbálta kibogozni a kérdést, de nem járt sikerrel. Észlelte ezt a szent Baal Sém Tóv a távolból, kocsiba ült, és csodálatos hatalmánál fogva, mellyel szinte elnyelte az utat, egy szempillantás alatt a satanówi tanházban termett. Ott találta a tudós férfiút gyötrődve. A Baal Sém így szólt hozzá: »Azon tépelődsz, hogy van-e Isten. Én bolond vagyok és hiszek.« Annyira felkavarta a kételkedő ember szívét az, hogy egy ember ismerte a titkát, hogy szíve befogadta a titkot.”*

Kopott zsebóra kattog a dobozában, néha felhúzom, az apró papírdoboz pedig felerősíti a hangot. Kint kutyák ugatnak a hidegben, a tavasz ellenére fagyott még a világ, korán behúzódtam a házba. Kopt keresztény egyházatyák emlékeit olvastam a délutáni napsütésben, Az atyák bölcsességét**, még tele van a fejem a történeteikkel. Kicsit nyers a magyar fordítás, mégis beszippantott a légköre, alig több, mint egy óra alatt kiolvastam, miközben gyakran jutottak eszembe zen buddhista szövegek és haszid históriák, amelyeket évtizedekkel ezelőtt tanítottam az egyetemen. Rövid, tömör történetek ókeresztény remetékről, akik merev dogmatika és cirádás tradícióktól mentesen, naiv egyszerűséggel értelmezték az ekkor még kanonizálatlan Szentírás könyveit és az istenhitet.
Miután kiolvastam a vékony kis kötetet, jártam egyet az erdőben, aztán itthon még egyszer elolvastam az egyik történetet, amelyiket azóta se tudom kiverni a fejemből. A IV-V. században élt pharani Dániel által hagyományozott elbeszélést kortársától, Arszeniosz atyától hallotta, miszerint élt Szkétiszben (Wadi El Natrunban) egy remete, aki egész életében szigorú, aszketikus életet élt, de úgy tartotta, hogy a kenyér és a bor transzszubsztanciációja csak szimbólum, a valóságban csak jelképesen feleltethető meg Krisztus testének és vérének. Mikor ennek két másik, tanultabb atya hírét vette, felkeresték az öreg aszkétát és kérlelni kezdték, hogy változtasson téves elképzelésén. Az öreg azonban – János evangéliuma nyomán*** – csak explicit tények láttán lett volna hajlandó módosítani teóriáján, ezért két vitapartnere és ő a következő napokban külön-külön imádkoztak Istenhez kinyilatkoztatásért. A Teremtő meghallgatta minhármójuk imáját, így amikor eljött a vasárnap és elmentek a templomba, a gyülekezetből csak ők hárman látták a kenyeret az oltáron gyermeknek. Amikor pedig a pap kinyújtotta a kezét, hogy megtörje azt, egy angyal szállt alá az égből és egy karddal leszúrta a gyermeket, majd vérét a kehelybe csorgatta. A megtört kenyeret a két atya kenyérként, az öreg remete azonban véres húsdarabként kapta a szájába, amit képtelen volt lenyelni, ezért Isten kenyérré változtatta, a vért pedig borrá. A szentség bizonyságtevő revelációja után mindhárman örömmel és megerősödött hittel tértek haza.
Egész nap nem olvastam híreket, mert felfoghatatlanok és felkavarók. Egyáltalán nem akarok véres húscafatokat kapni a számba, mert félek, hogy talán soha nem fognak kenyérré változni; főzök inkább egy kávét és bögrébe öntöm, hosszú az este, az óra pedig még határozottan ketyeg a dobozban. 

* Martin Buber, Haszid történetek I., Atlantisz Kiadó, Budapest, 1998. p. 141.

** Az atyák bölcsessége, Holnap Kiadó, Budapest, 1991. pp. 45-47.

*** Jn 20,25

#impulzus (fecnik/11:08 AM)

Elfogytak a szavak. Az elmúlt napokban egyes szám harmadik személyű lett a világ.

Kívülről és egyre távolabbról figyelem azt, amit eddig valóságosnak tartottam; mint amikor egy rossz regényt olvasok, de ha most leteszem a könyvet és felnézek, már fogalmam sincs, hogy hol vagyok.

Minden, amiben hittem vagy hinni akartam, hogy a körülöttem létező és érzékelhető valóság része, csak zavaros vibrálása a bennem pislákoló karteziánus öntudatnak.

Talán tényleg létezik keleti létforgatag, ami ebben a hamis árnyékvilágban tart, hogy újra és újra megismétlődhessenek benne a wittgensteini tények: szavak, mondatok, gesztusok, amelyek elhitetik velem, hogy élek. 

Tehát: félek.

A félelem talán a legjellemzőbb érzésünk: félünk Istentől, félünk a bűntől, félünk a fájdalomtól és félünk a haláltól. De attól félünk leginkább, hogy a félelmünket mások is felismerik.

A mások én vagyok.

Tavasz van bennem: felismerhetetlen. 

#impulzus (Duna Intercontinental)

Nyár dereka, azt hiszem, hogy a harmadik születésnapom volt, amikor a Budára néző óriási üvegablakból átbámultam a Duna fölött az Ifipark irányába. Hatalmas franciakrémest ettem átszellemülten egy kör alakú márványasztalnál – amelyet alig értem fel –, egy puha plüss fotelban ücsörögve a hajdani Intercontinental tetején. A nyolcvanhatos buszról sokszor láttam már a hotel hatalmas épületét, amikor Óbudára mentünk hétvégente apai nagyszüleimhez ebédelni; mindig valami furcsa rajongást éreztem, ha megláttam, kisgyerekként is teljesen lenyűgözött a mérete és a modernsége. 

Szüleim rettenetes anyagi helyzetben voltak a hetvenes évek elején, anyám kimaradt miattam az egyetemről, apámat meg politikai okok miatt nem vették még fel a villanykarra. Hogy megéljünk, apám munka után újságot árult a Felszabadulás-téren. Ilyenkor azt kiabálta, hogy „Itt az Esti Hírlap! Megjelent az Esti Hírlap!”, mi pedig anyámmal gyakran elé mentünk és segítettünk a maradékot eladni vagy visszavinni a kiadóba. Ácsorogtam mellettük, bámultam a téren nyüzsgő embereket, és néha selypítve én is elkurjantottam magam, hogy „Esti a híjjap!”, de arra már nem emlékszem, hogy ez lendített-e bármennyit is a forgalmunkon. Anyám terhes volt a húgommal és színes virágokat festett a kismamacipőjére, apámnak hosszú haja és szakadt farmere volt totális ellentétben származásával, én pedig pici voltam és nagymamám kötötte a ruháimat – elég furán festhettünk a tömegben. Egyáltalán nem voltunk krémesevők, se hotelok éttermében üldögélő mintacsalád, de volt sok könyvünk és rengeteg barokk lemezünk otthon, meg felelőtlen lendületünk is bőven – már ami a szüleimet illette –, amely hevület évekkel később azért mégiscsak meghozta a gyümölcsét, de akkor erre szerintem egyikünk se gondolhatott. 

Nagynéném intett a pincérnek, hogy hozzon még egy málnaszörpöt. Úgy nyammogtam, mint akinek nem ízlik a sütemény, pedig nagyon is ízlett, csak spóroltam vele. Igyál egy kortyot, akkor könnyebben csúszik – mondta mosolyogva, én meg ittam az édes üdítőt, és esküszöm, hogy abban a pillanatban valami kinyílott bennem, valami, amit talán ma optimizmusnak neveznék, és amely érzés azóta is elkísér, bárminek is hívják. Kint hétágra sütött a nap, én pedig életemben először találkoztam azzal a kiváltságos állapottal, hogy milyen dolog úri módon lenni, tulajdonképpen milyen egyszerű is ez, csak az adott pillanatot kell szőröstül-bőröstül átereszteni magamon, és akkor az „Esti a híjjap!” se ciki, meg a filléres anyagi gondok se. Szüleim valószínűleg ezt már jóval korábban megtanulhatták, mert olyan eleganciával voltak csórók, hogy az tulajdonképpen fel sem tűnt senkinek, néha talán még nekik se.

Fotó: Fortepan, 60116, 1973.

#impulzus (fecnik/3:26 AM)

Éjszaka. Mire menjek? Eltékozlom? Mit?
Felkelek. Sötét van. Idő. Nem jó tanácsadó.
Hajnali szentháromság: kávé, könyv, kétely.
Olvasok. Kint éjszaka van. Órák óta.
Első villamos. Csikorgás. Pirkadás. Fúj a szél.
Lassan megnyugszom. Mitől? Miért? Van?

#napló (Sylvester & Balázs János)

Szantálfa illata lengi be a házat. Semmi sem történik. Teát szürcsölök a fotelomban és álmosan bámulok ki az ablakon. Nem állt meg az idő, most mégis úgy tűnik, mintha ebbe a pillanatba koncentrálódna minden, ami valaha volt, van és lesz. Az üresség semmivel telik meg, de el is illan egy szempillantás alatt, amint kortyolok egyet a forró teából. 
 
A humanizmusról olvasok; Balázs János 1958-ban kiadott Sylvester János és kora című könyvét. Letehetetlen! Olyan filológusi műgonddal és alapossággal nyúl a témához, ahogy kevesen. Egyszerűen zseniális munka! Korábbi tanulmányaim során találkoztam már Sylvester János nevével, de az első teljes, magyar nyelvű Újszövetség-fordításán kívül semmi egyebet sem tudtam róla. Pedig igazán érdekes ember volt, egy igazán érdekes – Tacitusszal szólva „sorsfordulatokban gazdag” – korban. Az 1989-ben elhunyt nyelvész-filológus, Balázs János tudományos precizitással és a legapróbb kultúrtörténeti részletig leásva vizsgálja meg a korszakot, olyan direkt és indirekt bizonyítékokat hozva Sylvester János személyével kapcsolatban, amelyek által egy XVI. századi ember teljes életét szinte tökéletesen be lehet mutatni.* Külön gyönyörűséget okoz a könyv litográfiája és állapota is: vastag, félfamentes, megsárgult papíron, Codex betűvel szedett szöveg, A5-ös formátumban, (fekete-fehér) monochrome fotókkal és (sárga-fekete) kétszínnyomásos korabeli könyvlapokkal illusztrált, keményfedeles kiadás.

 
Rajongással teli örömmel nézem a könyvemet, lapozgatom, és közben azon gondolkodom, hogy tényleg nem létezik a semmi, metafizikai értelemben talán igen, de fizikai valóságunkban biztosan nem. Leégett a füstölő, kint egyre melegebb van, a teámat is megittam; ma a kedvenc mátrai éttermünkbe megyünk rántotthúst enni, ideje elindulni, ha előtte még kirándulni is akarunk a furcsa, tavaszias időben. 

*Ehhez hasonló, mindenre kiterjedő „nyomozást” végzett hajdani egyetemi tanárom és barátom is, Sarkady János professzor egy Rómáról szóló fél éves, lenyűgöző előadás-sorozat keretében, ahol a korai köztársaság ismertetése mellett – mint egy mellékesen – az ókori feliratok, források és indirekt bizonyítékok segítségével mutatta be Publius Valesius Poplicola (P. Valerius Publicola) konzul kevéssé ismert életét.