#impression (csengő-méh-rigófütty)

Szinuszos hullámzással öblöget át az öntudat, néha sziklás partomat mossa, néha önmagában interferál és csendben kioltódik. Hová legyen bennem a világ?! Meddig terjeszkedhet a bekerített végtelen?! Vihar dúl már ötvenhárom éve: Horn-fokom gyilkos tengerárja vagyok. 

Méhek donganak százával a bodzabokron, rezgő valósága a statikus világnak. Meleg van, árnyékba húzódom. Feketerigó száll le mellém, szemmel tart, de nem fél tőlem; elugrál az itatóhoz, megfürdik benne, aztán felröpül a fejem fölötti ágra és énekelni kezd. A szomszéd nyárfájáról kánont fütyül vele a párja, együtt fújják a magukét; lehunyom a szememet, érik a szamóca, ide érzem az illatát. Nyár van, nyugtalan, hazug béke. 

Álmodom? Valami megcsörren. Kint vagy bent? Hol van a hang, honnét szól? Nem tudom, sosem tudtam. Csengő, méh, rigófütty..., egyre megy ebben a melegben, ami nincs. 

#impression (res cogitans::0603)

Hétévekben mérem az életemet, a sejtek állítólag ennyi idő alatt cserélődnek ki, tehát semmi közöm a múltamhoz, és hét év múlva semmi közöm se lesz a mostani hozzám, de nem csak azért, mert az most még nem én vagyok és ebből következőleg nem is én leszek, hanem azért, mert akkor már nem is voltam, ahogy ma sem vagyok hét évvel korábbi magam. Azt mondják, hogy „telik az idő”, pedig ez hazugság, mert úgy van a most, hogy nincs is, hogy semmi sincs, hogy idő sincs, és tulajdonképpen én sem létezem. 

#impression (ár/adás)

Chagall, Mózes és az égő csipkebokor

Azt hiszem, hogy mindig velem, mindig bennem volt, csak nem vettem róla tudomást, vagy ha vettem, hát letagadtam magam előtt is, mert értelmezhetetlen és botrányos volt, most pedig, hogy napvilágra kerítettem, hogy kéz a kézben, jelent biztonságot és terhet egyaránt, viszonyt és megfelelést, igazodást és igazítást úgy is, hogy nem tudom még, mit kezdjek vele, pedig kellene, mert nagy robajjal, széllel érkezett, ahogy elröpült a Szináj felett, és lángoszlopban megállt előttem – vagy önhitten ezt csak én képzelem?

#impression (prae/venire)

álmomban egy poros könyvtárszobában álltam a polcokat néztem könyvek folyóiratok papírdobozba kupacolt jegyzetek deszkákból ácsolt világ rézkarú lámpák kopott szőnyegek egy szentkuthy prae [...] kötetben a színes falvédő felett láttam már valahol? kérdem motyogva az nem lehet! [...] de álmomban most minden megkerült, ami rég elveszett

#impression (sampon-angyal)

Marc Chagall, The Rainbow, 1963.

Állok a Széll Kálmán téri villamosmegállóban és bámulom az embereket. Már két villamost is eleresztettem, nincs még kedvem hazamenni. A metró felől hömpölygő tömegben egy húszas évei végén járó, alacsony, vékony testalkatú, hosszúhajú nőt pillantok meg; három hatalmas zsákot cipel a karján és a hátán. Ahogy közeledik egyre ápolatlanabbnak, egyre koszosabbnak tűnik. Kopott, de valaha jobb napokat látott farmer van rajta, jóval hosszabb a kelleténél, széttaposott, magassarkú csizmáját majdnem teljesen betakarja hullámokban végződő, elrongyolódott, rojtos szára. Az arcát fürkészem, élénk tekintete egyszerre tükröz értelmet és mérhetetlen fáradságot. Megáll a járda szélén és megvárja, míg a 61-es villamos komótosan kigurul a megállóból. Magán viseli az életét, ez a három zsák lehet minden dolga, amije csak van ezen a világon. Egészen közel megy el mellettem, szinte súrol, dús hajából finom, édes samponillat árad, de az arca és minden más a testén leírhatatlanul koszos. A vállára nehezedő terhek súlya alatt görnyedve csoszog el a villamosalagút irányába. Furcsa, magával ragadó tünemény, az emberi büszkeség piszokba mártogatott, illatos hajú angyala, aki a Margit és Krisztina körút közt elterülő belbudai közöny felett húzott észrevétlenül egy fakó szivárványt. Isten vigyázza csámpás lépteit! 

#impression (egy talált tárgy megtisztítása)

Mint mikor a padlást seprik, úgy poroz körülöttem a levegő – amikor a mindenség törvénye szerint cselekszem és tusakodom a mindenséggel –, mozog (mértékre) a vissza-visszatérő fel-nem-dobott kő, a le nem csapó villám, a pusztuló öröklét és egy magzati állapotba dermedt csecsemő – nyüszítve szobámba húzódom. Feltépett borítékban ásít a múlt, nincs jelen, nincs jövő, mert minden egy, minden ugyanaz, a lapokat meg sem rágja az idő (sárga volt az mindig), kortalan, időtlen; már láttam valahol, kezemben volt – elrejtem előlem. 

Jegyzet (egy törölt jegyzet margójára)

[Megpróbálok visszatalálni ahhoz a ponthoz, ahonnét kiindulni szándékoztam, de valami eltérített idő közben. Talán a mondataim. Egy-egy jó mondat leírásakor sokszor észre sem vesszük, hogy szándékunk ellen való, nem azt mondja, mint amit a megfogalmazás előtt célul tűztünk ki magunk elé, és eltereli a figyelmünket. Amikor pedig a gondolat gellert kap, minden későbbi mondatunk olyan röppályán halad, amely megjósolhatatlanul félreviszi a kezdeti terveket és mondanivalót, így rossz helyen csapódik be.]

#impression (hit-e?)

„שְׁמַ֖ע יִשְׂרָאֵ֑ל יְהֹוָ֥ה אֱלֹהֵ֖ינוּ יְהֹוָ֥ה אֶחָֽד”* Ez a pár nap most elég más volt. Máshol voltak a hangsúlyok, de hiszem, hogy a λόγος semmit sem változott. 

Amióta megszülettem és képes vagyok az összetett, elvont gondolkodásra, problémát jelent számomra annak eldöntése, hogy mi van bennem és mi a külvilágban. Ez most nem az általam annyira szeretett karteziánus gondolkodás unásig ismételt visszhangozása, hanem annál egyszerre mélyebb és felszínesebb kijelentés. Ez sokkal inkább a bennem tolakodó hit kérdése, amely egész eddigi életemet válságban tartotta, és amelyhez képest folyton közeledtem vagy távolodtam valamitől, ami vagy bennem, vagy rajtam kívül áll. Ilyenkor az ügybuzgó zsidó vagy keresztény rögtön rávágja, hogy ez egy istenélmény és ezt el kell fogadnom, de nekem az ilyen kijelentések mindig nevetségesek és felületesek, mert ha ez valóban valamilyen páli bizonyosság-féle lenne, akkor – úgy vélem – nem lenne ennyire egyszerű és könnyen hozzáférhető a számomra. A probléma ilyen módon való leegyszerűsítése tulajdonképpen annak ostobán alpári profanizálása. Az igazi kérdés számomra mindig az volt, hogy hiszek-e egyáltalán bármiben, vagy minden, amit érzek és gondolok, az az öntudat akarásának projekciója a magam által felépített és berendezett világban. Azt hiszem, hogy Isten a teremtés aktusa óta pontosan erre próbál rávezetni: nem megnyugtatni szeretne, hanem folyton, újra és újra kétségek közé vetni és magyarázatokat kerestetni mindenre, amit ismerni és tudni vélünk. Ha így van, nálam célt ért ezzel a műveltető szerkezettel.

A mátrai szálloda egyik földszinti szobájában feküdtünk az ágyban és a plafont bámultuk. Lopott idő volt ez és rettenetesen zavaros, de egy cseppet se bántam. Úgy éreztem, hogy – életemben először – őszintének kellene lennem, nem csak hozzá, hanem legfőképpen önmagamhoz. Az ember szerelemben és meghitt testmelegben hajlamos leginkább az igazság kimondására, pedig la parole est d’argent et le silence d’or! Meséltem ott mindenről nagy felindultságomban, de azt a sután őszinte vallomásomat a hit és megtapasztalás élményéről, amelyet törökülésben, a szeme közé nézve elővezettem neki, sosem fogom elfelejteni. A téma ellenére – furcsa módon – az isten szó ekkor még el sem hagyta a számat! Naivan és zaklatottan voltam őszinte az életemnek ebben a boldog, termékeny és fürkésző szakaszában, noha semmire se mentem vele a magam állította korlátok miatt – és ezzel akkor is tisztában voltam.  

A korom sötét templomban csak három gyertya égett, mi pedig egy órán keresztül zsoltárokat olvastunk hangosan; de nem tudom, hogy mire figyeltünk jobban: arra, hogy szépen olvassunk egymás előtt a nagy ügybuzgalomban, vagy arra, hogy ezt az egészet Isten miatt és Isten által tesszük. A bennem dúló folytonos megfelelés beteges vágya talán őt is megfertőzte, csak néhányszor éreztem őszinte átélést a hangunkban. Mindig érdekelt, hogy vajon mások is ennyit tépelődnek azon, hogy miben és hogyan hisznek, hogy hit-e az egyáltalán, ami bennük van, vagy az évezredes rituálék átlendítik őket ezeken az alapvető kérdéseken? A folytonos gesztusok között vajon ott van-e, bennük van-e a teremtő Isten? Tényleg képesek vagyunk helyet szorítani valaki másnak is a gondolkodásunk alatt megbúvó tudatunkban, az én-reflexión kívül? 

Napok óta azon gondolkodom, hogy elő kell vennem Kierkegaardot, mert egyre többször jut eszembe egy-egy sora a Félelem és rettegésnek. Kant viszont egyre távolabb kerül a gondolkodásomtól; azt hiszem, hogy a Tiszta ész kritikája újbóli elolvasása megerősítette bennem a korábbi gyanúmat, hogy ez az ember a saját merevségén és zárt, megingathatatlan gondolkodásán kívül a világon semmiben sem hitt; a filozófiatörténet első nárcisztikus, l’art pour l’art és pusztítóan meddő gondolkodója volt – és talán éppen nála kapott először léket a filozófia diszciplínája. 

Azt hiszem, hogy egy valódi metafizika legfontosabb és talán egyetlen kérdése úgy kell kezdődjön, hogy: Mi végre is...? Az ezután következő kijelentő mondat már biztosan a hitből ered, e pillanatban más lehetőséget nem látok.

*„Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!” (5Móz. 6,4.)

Jegyzet (időpazarlás)

Néha elszégyellem magam, hogy mennyire nem bírom a strapát, de aztán rájövök, hogy mindjárt ötvenhárom éves vagyok, igazságtalan dolog a húszas-harmincas éveimhez hasonlítgatni a teljesítményemet. A múlt hónapban túlestem az éves kivizsgáláson, kutya bajom, szóval ez csak természetes korrózió – de ma is fél ötig aludtam. Hová ez a tunyaság!? Túl rövid az élet ahhoz, hogy a felét-egyharmadát átalusszuk! Tegnap rájöttem, hogy két napom maradt a nyári konferenciára jelentkezni, és én még ki sem találtam, hogy mit akarok előadni. Este, egyetem után bedőltem a fotelba, hogy Athanasios valamelyik munkáját átnézem, de két oldal után elnyomott az álom. Végül feladtam és lefeküdtem aludni. 

Nem akarok patrológiával foglalkozni, legalábbis nem közvetlenül. Nyilvánvaló, hogy ismernem kell az ókeresztény irodalmat, de ami engem érdekel, ahhoz ez csak segédanyag. A kérdés az, hogy egy kifejezetten patrológiával foglalkozó konferencián elő lehet-e adni egy alapvetően filozófiával foglalkozó írást? Soha nem akartam olyan kutatási témát választani, amely nem rólam, hanem valaki másról szól. Nem tartom sokra azt, ha valaki hosszú évek alatt egy jeles személy életét és munkásságát dolgozza fel, mert mindig úgy éreztem, hogy ez annak a valakinek az életébe ágyazódás, az ő életének élése – megúszós, alibizős elfoglaltság. Na persze tudom én, hogy szükség van efféle kutatómunkára, nem akarok igazságtalan lenni, de ezt inkább azokra hagynám, akik nem éreznek magukban annyi tehetséget, hogy saját, egyéni produkcióval álljanak elő. Nem a végeredmény vagy annak visszahangja a lényeg – ezzel én se büszkélkedhetem –, hanem a ténye, hogy megpróbáltuk, hogy kitettük magunkat az elemek eróziójának, mert az élet lényegét ebben a küzdelemben és semmirevaló tipródásban látom. Hiába, az akarás és felvállalás nem csapatsport, hanem a hosszútávfutás magányosságával kecsegtető elszigetelődés. 

A lakást elöntötték a könyvek, amerre lépünk, mindenhol tornyokban állnak. Kedden jön egy barátunk, mert csinál néhány polcot az asztalom köré, tarthatatlan állapotok uralkodnak az otthonunkban. A múlt héten olyan könyvet vettem meg, amelyik már megvolt, ez részben a rendetlenségnek, részben a figyelmetlenségemnek köszönhető. Mostanra eljutottam oda, hogy nem tudok mindent elolvasni, amit hirtelen megveszek, tehát be kell hoznom a lemaradásomat. De dolgoznom is kell, nem érezhetek bűntudatot, ha pénzt keresek! 

Visszaolvasva ezt a jegyzetet látom csak, hogy mennyi időm elment a megírásával, és a világon semmi újat se mondtam. Tökéletesen alaptalan nagyképűséggel odaszúrtam a biográfusoknak, miközben sokszor a saját nevem se jut eszembe! Mindent akarok, de kifolyik az ujjaim között. 

Jegyzet (öreg::tavasz)

Pirkad, az ablak előtt álló fenyőfa ágai között vörösen izzik a horizont ott, ahol tegnap két turbékoló örvös galamb bizonyságot adott a szerelemről és a tavasz beköszöntéről. Napok óta egy etikáról szóló habilitációs dolgozat antik fejezeteit javítom, délután az MTA könyvtárában, kora este pedig itthon. Furcsa, hogy minden gond nélkül átment a bírálóbizottságon, mert rengeteg hiba van benne, kisebb-nagyobb tárgyi tévedések, elírások és logikai problémák. Az írója felkészült, okos és kedves ember, nem régóta ismerem, de hamar megkedveltük egymást, így elvállaltam, hogy kijavítom a dolgozatát és előkészítem kiadásra. Tulajdonképpen nagyon élvezem a munkát, ráadásul sokat tanulok belőle, kénytelen vagyok egy sor dolognak utána nézni, tele van a fejem ötletekkel, pedig az etika sosem érdekelt igazán. Legújabb kori egyetemi életem furcsa, hibrid világ, ahol egyszerre lehetek diák és tanár, anyagi jólétért, biztonságért dolgozó vállalkozó és hatalmas könyvpakkokkal rohangászó bölcsész. Úgy hiszem, egyiket se tudnám a másik nélkül elviselni; gyűlölném a szegénységet és a kiszolgáltatottságot, de hamar elvásna a lelkem, ha naphosszat csak a pénzt hajkurásznám. 

Azt tervezem, hogy a tanév végén leteszem a latin és ógörög nyelvi szigorlatokat, mert akkor a héber-arámi könnyebb lesz jövőre. Az év elején elvállaltam, hogy az Ókeresztény Írók sorozat 13., a Szent Athanasziosz munkáit bemutató kötetét kijavítom, illetve még néhány, eddig magyarul meg nem jelent írását lefordítom; felújítom a bibliográfiát és egy új, bevezető tanulmányt írok hozzá, illetve minden írás elé beillesztek egy-egy tudományos áttekintést. Két napja végeztem az első levél fordításával, mi tagadás, ha nem lett volna meg a francia és az angol kritikai kiadása, lehet, hogy nem boldogultam volna vele, de a végére egészen belejöttem, alig-alig pislogtam bele a modern kiadásokba. 

Lassan megiszom a kávémat és átlényegülök menedzserré, mert hamarosan el kell indulnom itthonról, tele vagyok tárgyalással. Néha kifejezetten zavar ez a kettős életforma, de ha nem élem bele magam abba, hogy ez „milyen megterhelő”, észre sem veszem, hogy nap mint nap szétszakad a személyiségem. Persze lehet, hogy nincs is az szétszakadva, hanem ilyen volt mindig is, csak időnként elnyomtam magamban a „skizofréniát”, mert azt hittem, hogy kényelmesebb lesz az életem, ha valamelyik oldalra leteszem a voksomat. Ma már pontosan tudom, hogy képtelen volnék dönteni, mert ahhoz először magamat kellene elfogadnom, de ez egyszerűen elképzelhetetlen, ráadásul még a gondolata is unalmas. Tavasz van, reggel van, dolgomra indulok. 

Jegyzet (a tiszta filozófia)

Keresem a helyét a filozófiának bennem, és keresem a helyemet a világban. Ebből könnyedén csinálhatnék egy arisztotelészi szillogizmust, de nem igazán érdekelnek a filozófia jelenkori nehézségei, aegroto dum anima est, spes est. Minden nappal egyre nagyobb bennem a meggyőződés, hogy a logikus gondolkodás vagy az arra való törekvés bizonyos szempontból már maga a tiszta filozófia, amennyiben nem nárcisztikus vagy önmagáért való, hanem a benne megjelenő konklúziók mindenkor egymás alapjai vagy támaszai. Elölről kell kezdeni mindent ahhoz, hogy mesterkéltség nélkül, a józanság kontrolljával és a tudomány eszközeivel egy új gondolkodási mechanizmust, egy új eszmerendszert építsünk fel: doktrínával a totális anarchia ellen! A posztmodern óta tartó dekonstrukció idejének véget kell vetni, építkezni kell, hogy premisszáink racionális és értelmes konklúziókat eredményezzenek, hogy a tiszta filozófiát művelő ember ne süllyedjen el a környezet által keltett definíciós és morális örvényben.

Jegyzet (tudat)

Vajon a karteziánus cogito ergo sum kijelentés milyen viszonyban áll a tudattal? Ugyanis a tudat definíciója számomra a freudi tudatelőtti és tudatalatti kifejezéseket teljességgel értelmetlenné teszi. 

A tudat egyetlen megfogalmazásának csak és kizárólag Descartes fenti kijelentését tudom elfogadni, mivel ez az én egyetlen olyan önreflexiója, amely birtokolja az emberi gondolkodás esszenciáját vagy szubsztanciális lényegét, függetlenül az érzékelésektől vagy bármilyen empirista tapasztalattól. A cogito ergo sum nem más, mint a tudat egyetlen olyan öndefiníciója, amely semmi egyebet sem tartalmaz vagy vesz figyelembe, mint önmaga létét (minden más már a létezéshez köti); ha úgy tetszik, ez a kijelentés az emberi tudat egyetlen metafizikai megfogalmazása. 

Ami innentől kezdve van, amiről beszélhetünk, az már a gondolat fogalmába tartozik, mert minden egyéb mögött fiziológiai mechanizmusok állnak, érzékelések, fogalomalkotások és visszacsatolások, amelyek egy tudat feletti réteget képeznek a pszichében; tehát egyszerűbb és tisztességesebb volna a tudat és a gondolat terminus technicus-okat élesen elkülöníteni egymástól még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a tudat első és egyetlen meghatározásához egy gondolaton keresztül jutunk el, sőt, ez maga a gondolkodás képességének deklarálása. 

Tehát a tudatmelletti és tudatalatti terminusokat nevezzük át inkább gondolatmellettinek és gondolatalattinak, mivel ezek minden (magam és mások számára) érzékelhető megnyilvánulása valamilyen fiziológiai (és/vagy gondolati) akció és reakció indirekt végeredményei, a tudathoz pedig csak annyi közük van, hogy egy individuum esetében tapasztalhatók meg, amely emberi lény képes elfogadni azt a magától értetődő tényt, hogy életének minden pillanatában, ébrenlétben, álmában, betegségben vagy halála pillanatában folyamatosan gondolkodik azon, ami ő maga és azon, ami valamilyen módon hat rá (külső inger), egészen a halál beálltáig. 

Könnyen belátható tehát a fentiek alapján, hogy a tudattalan kifejezés is teljességgel értelmét veszti egy (bármilyen módon) gondolkodni képes ember esetében. 

Bolondéria (naplójegyzet)

Észrevettem, hogy pár napja megint dadogok, hebegek-habogok, ha nagyon el akarok valamit mondani. Rengeteget tanulok, olvasok, írok, és ilyenkor van egy pont, amikor már annyira tele van a fejem, hogy nem jön ki belőle semmi sem. Soksávos autópálya zúg a koponyámban, de csak egyetlen lehajtón tudnak onnét kijönni a gondolatok. Ez pedig torlódáshoz, állandó dugókhoz vezet. Az ilyen belső gondolat-tumultus viszont nem tesz jót a kreativitásnak, statikus túlhevülést, entrópiát és nehezen elviselhető ingerültséget okoz. Mostanra megint oda jutottam, hogy magamat se tudom tolerálni. Ördögi kör. Hiába esik az eső, délután elkirándulok a Tót-hegyesig, az oda és vissza legalább húsz kilométer, úgy hiszem, mire visszaérek, rendben leszek, legföljebb egy szót se szólok a jövő héten. 

#impression (ratio::purificatio)

Kávézás alatti könyvtári beszélgetéseim minősége megváltozott. Nem tudnám megmondani, hogy rosszabbak lettek-e, vagy csak másmilyenek, ahogy azt sem, hogy az emberek miért mesélik el vadidegeneknek a tehetségtelenségük és mérhetetlen lustaságuk megterhelő és kiábrándító történeteit; mégis – dacára a pocsék minőségű gépi kávénak és az ambivalens megítélésű, kéretlen önfeltárásoknak – úgy érzem, hogy erkölcsi tartásunk és anyagi világunk végnapjait inkább töltöm a kivéreztetett humanizmus szellemi és tárgyi emlékei között, mint a mindent elborító embertelenség kiüresedett, halálos villódzásában. 

***

Azt hiszem, hogy szó szerint értelmezett metafizikával senki sem foglalkozott még. Noha Arisztotelész járt hozzá a legközelebb, aztán Descartes és végül talán Wittgenstein, a vizsgálódások egy adott pontján mindenki ontológiáról és fizikáról kezdett beszélni. A metafizika filozófiai meghatározásának története a mindenkori morális létmódusz direkt vagy indirekt megközelítésének története. Ez pedig körbenjárás, vagy még inkább egyhelyben topogás. Ideje volna tehát egy teljesen új kiindulásból (ha létezik ilyen bázispont) nekiveselkedni a metafizika tárgyának. Néhány éve azon töprengek, hogy vajon lehetséges-e morális aspektusok nélkül az érzéki valóságtól, a fizikai világtól független kijelentést tenni bármiről, és ha igen, akkor hogyan kellene azt csinálni. Vajon a metafizika egy speciális gyűjtőfogalom (amelybe Platón például az ideákat beleértette), azaz valamiknek a létmodusza, vagy egy entitás mentes nem-létmódusz, netán maga a vizsgált objektum, amely mindenkor azonos önmagával, egyedi, egy és oszthatatlan? Képesek lehetünk valaha is arra, hogy a kézzelfogható fizikai valóságunkból a nem-fizikára (a fizikai adottságokkal semmilyen módon sem rendelkező, ahhoz valahogyan kapcsolódó vagy attól teljesen független, elgondolhatatlan nem-létmóduszra) adekvát módon rákérdezzünk vagy reflektáljunk? Lehetséges ez egyáltalán? Létezhet a számunkra eredeti és a legszűkebb értelemben meghatározott metafizika?

Legalább huszonöt éve hangoztatom vak meggyőződéssel, hogy Leibniz kérdése (amelyet Heidegger tett igazán ismerté), a „Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi?” az egyetlen olyan mondat, amely a metafizikára kérdez. De Aquinói Szent Tamás olvasása közben rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz! Ahogy őt is, minket is eltereltek az esszenciális metafizikától azok a látszólagos, de (direkt vagy) indirekt módon megtapasztalható létezők, mint amilyen az idő vagy a téridő fogalma. A „Mi végre?” alapvetően és mindenkor egy morális kérdésfelvetés, a teremtés vagy létrejövés kauzális összefüggéseinek morális aspektusát megalapozó kérdés, és távolról sem a metafizika mint olyan firtatása. A rá adott válaszok ugyanis minden esetben két lábbal állnak a fizikában! A metafizikát tehát egyszer s mindenkorra meg kell szabadítani az ontológiától, valamint (a lét- és) a nem-létmódusz morális nézőpontjától! Kérdés persze, hogy egy ilyen, a szellemtudományok felől nézve „eretnek” dekonstrukciós kísérlet után ami megmarad, az mire lesz elég. (Wittgenstein szerint egyáltalán semmire se.) 

A fentiek alapján a legszűkebb értelemben vett metafizika zsidó vagy keresztény interpretációjának Isten teremtés előtti „állapotára” kellene reflektálnia, mivel a teremtés aktusával Isten belépett az általa alkotott fizikai valóságba, azaz indirekt szempontból, a teremtés és a megkülönböztetés által „fizikaivá”, a fizika közvetett (vagy rejtőzködő) részévé lett. A zsidó vagy keresztény metafizikának tehát nem az oksági kérdésre, hogy tudniillik „Mi végre alkotta meg Isten a világot?” kell válaszokat keresnie (hiszen az ott áll a Szentírásban), hanem arra, hogy miféle nem-létmóduszban tette mindezt. Ezen túl már csak létmódusz és morális probléma létezik. 

***

Szóval hervasztó kávézás az Akadémia könyvtárának elhagyatott büféjében, aztán hátul, a mikrofilmtár üvegbúrájánál elrévedt belebámulás a budai oldal zsúfoltságába, hamis aranykor nosztalgia, alapjárati kedvetlenség, az örök visszatérés mítoszának totális és végérvényes lerombolása: egy tipikus, huszonegyedik századi pillanat. 

#impression (lábnyomok)

Havazik, kopogva verik az ablaktáblákat a keményre fagyott hókristályok. A házban kellemes meleg van, a karácsonykor kitett apró, világító füzérek még fent vannak a beépített veranda karnisain, és verseskötetek ömlenek szét az ablakpárkányokon. Ez a ház leghűvösebb helyisége, van benne ágy, meg egy pici thonet asztal székekkel és egy sublót. Szeretek itt elheverni, mert az ágyból pont az utcára látok, ahol szinte alig van mozgás, csak egy lámpa világít a póznán, amely most a hófúvással érkezett telet világítja meg. A fejemnél reneszánsz szerzők, a balkezem ügyében pedig a nyugatosok sorjáznak, én pedig elnyúlok és naplót írok, miközben párszor kikandikálok az ablakon, hogy lustán elmerengjek a vízszintesen száguldó hópihéken. 

Napok óta nyugtalan, pszichiáter barátom szerint viszont inkább egy életkorával ambivalens kapcsolatot ápoló, fegyelmezetten elfojtott depressziós vagyok. Nem tudom, hogy melyikünknek lehet igaza, de megint nem alszom jól, sokat fent vagyok éjszakánként; fekszem és gondolkodom, pedig a farkasok órája nem jó életvezetési tanácsadó. Aztán hajnalban elnyom az álom, de ilyenkor rémséges dolgok zajlanak a fejemben, elcsigázottan és fáradtan ébredek tőlük. Ha belegondolok, hogy sokszor miféle emberek és események vesznek körül a világban, felkelni sincs kedvem. Mire a hegyen megszokom, hogy nyugalomban vagyok, már mehetek le az élhetetlen és utálatos fővárosba, hogy összeszedjem a kalácsra valót. Azt hiszem, hogy legalább tíz évig sehová se mennék innét, ha tehetném. Utána meg minek már?!

Olvastam, hogy Szent Jeromos háromszor is lefordította a Zsoltárokat, egyszer (a korábbi latint kijavítva) a görög nyelvű Septuagintából, egyszer Origenész Hexaplájából, egyszer pedig a maszoréták előtti héber corpusból. A közhiedelemmel ellentétben tehát nem is ő fordította le latinra először a Bibliát (így a Zsoltárokat sem), csak kijavította a második században, a Septuagintából megalkotott Vetus Latinát. Ez lett a Jeromos-féle, máig használatban lévő Vulgata. 

Hogy ez most miként kapcsolódik ide? Fogalmam sincs. Ez az én naplóm, azt írok bele, ami nekem tetszik! Öntörvényű vagyok; habár azt hiszem, hogy sokkal hitelesebb lenne ez az ingerültség, ha lefordítottam volna a Zsoltárokat, vagy bármi hasznosat csináltam volna az életemben. Valószínűleg se Jeromos, se szent nem leszek már, erről sajnos lemaradtam. Úgy tűnik, hogy lassan elpazaroltam egy életet és annak kintlevőségét is, felelőtlenül. 

Kint egyre jobban esik, kabátot és elégtételt veszek: kimegyek lábnyomot hagyni magam után a hóban. 

#impression (fragmentum)

Világító földgömb van a könyvespolc alatt. Vagyis inkább a két félteke, külön-külön. Szeretném egymáshoz illeszteni és összeragasztani, de nem passzolnak egymáshoz. Az egyik városokat mutat, a másik a Pangeát. A fene se érti ezt! Zavaros korban élünk, elszabadult pályán forognak a téridőben meghasadt bolygók. 

Vodka narancslével, nem hizlal, tiszta szesz, habár a gyümölcslé cukor a javából, szóval önámítás az óvatoskodás. Tudom, hogy nem ezen múlik! Egy doboz Djarum elmegy az este. Szegfűszeges illatú füstje beszorul a szobányi lakásba. Otthon, édes otthon! 

A sötétség relatív fogalom, olyan, mint a csend: viszonylagos. Az erdő zümmögése csöndnek tűnik, a város morajlása pedig elszigetelt zajnak. Rám süt a nap, de meleg fényét elnyeli a bennem kavargó sötétség. Gnosztikus kép fényszilánkkal és démiurgosszal. Kössetek az árbóchoz!

#impression (szilveszter után)

Most kéne valamit éreznem?! Nem szoktam. Idén sem. Egyik nap olyan, mint a másik, nem igen ünneplem a Gergely-naptár fordulópontjait. Ha jól belegondolok, voltaképpen mindig is érthetetlen volt számomra a bolygómozgások és az emberélet összekapcsolása, de ez valószínűleg az idővel kapcsolatos ambivalens – vagy inkább ellenséges – viszonyomból eredeztethető. Ugrik a naptár, hoppá, elseje: hová legyek?! 

Két napja tiszta az ég, hosszú perceken át bámulok a kert sötétjéből a világűrbe. Végre megint látom a Marsot, narancssárgán világít a többi bolygó és csillag között. Mindig elképedek rajta, hogy milyen jelentéktelennek érzem magam akkor, amikor az eget fürkészem. Noha tisztában vagyok a világmindenség dinamikusságával, nekem mégis mindig változatlannak, statikusnak hat a monoton mozgáspályák megismerése és megfigyelése óta. Mert hát mi változott Jób, Szókratész vagy Seneca idejétől fogva? A világon semmi! Pont ugyanazt és pont ugyanúgy látták, mint most mi; a planetárium műsora mit se változott. Nincs új a nap alatt, de az a gyanúm, hogy azon túl sem.

Az elmúlt napokban be-beugrott néhány régi emlék, de ahogy jöttek, el is tűntek egy szempillantás alatt, csak a lenyomatuk maradt meg a fejemben. Meg is próbáltam visszaemlékezni rájuk, mert pontosan tudtam, hogy valami az eszembe jutott pár másodperccel azelőtt, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem hiszem, hogy lényegtelen gondolatok lettek volna, mert éreztem, hogy felkavarnak, de azok a bizonyos neuronjaim csak egy pillanatra kapcsolódtak össze, aztán mindjárt szét is váltak, hogy ott maradjak az üresen kongó emlékbuborékok bennem kavargó árnyjátékával. Néha tényleg az az érzésem, hogy tulajdonképpen nem is létezem, csak valaki másnak a fejében vagyok egy bizarr idea. 

Nyöszörgő és fals dallamot vonyít az emberélet kíntornája, és mi sokszor érezzük úgy, hogy Isten az, aki rossz ütemben, egyenetlenül tekeri a kurblit – pedig csak mi vagyunk elviselhetetlenül hamisak. 

(Fotó forrása: https://archivum.mtva.hu/stories/Verkli)

Szilveszter elé (naplójegyzet)

Átrendeztem az asztalomat, letakarítottam róla a számítógépemet és a helyére a Géher István bácsitól örökölt, napszítta vizsolyi (reprint) Bibliát, Forró Laci barátomtól kapott Plutarkhosz görög-latin nyelvű, háromszáz éves kötetét, az első kiadású Finály latin és a klasszikus Györkösy-Kapitánffy-Tegyey-féle ógörög szótárokat, valamint a lányomtól kapott francia nyelvű, első kiadású Saint-Exupéry Lettre a un otage köteteket állítottam. Minőségi csere volt! Nem mindegy, hogy az ember munkához vagy tanuláshoz, olvasáshoz mivel veszi magát körül. Egy ideje már éreztem, hogy a hatalmas monitor egyre idegenebbül hat ebben a térben, főleg azért, mert szükségem sem igen volt már rá, mióta gyakorlatilag egyfolytában hordozható gépeket használok. A bölcsész énem huzakodott a bennem tomboló informatikussal, s végül az előbbi nyert. Meggyőztem magam, ellenemben. 

Éjszaka kihűlt a ház, már délután abba hagytam a fűtést, mert kellemes meleg volt bent, fölösleges lett volna dobni még a tűzre; aztán elaludtam a fotelban olvasás közben, és csak éjszaka kúsztam be az ágyba, mint egy éji bogár, amikor elmacskásodva felébredtem néhány percre. Most pedig hideg van, az orromat se szívesen dugom ki a takaró alól, de lassan kimászom az ágyból és begyújtok, aztán csinálok egy kávét. Pirkad, a hajnali fények ködös világot köszöntenek. Forró bögrével a kezemben zörgök a házban, konyházom, rakosgatom a karácsonyi sütemények maradékát egyik tálkából a másikba; várom a lányomékat, hogy megérkezzenek. Pár nap múlva megint Párizsba költözik fél évre, már most hiányzik, pedig még el se ment. A fiam idén nem jött fel hozzánk, mert egyedül akart lenni, sok a gondja, nyugtalan, nagy döntések és változások előtt áll, békén hagyom gondolkodni, pedig jó volna, ha ő is itt lenne. Undok időket élünk, szeretném a közelemben tudni őket, de egy ideje már felfogtam és elfogadtam, hogy a mindennapi életükhöz nincs rám szükségük. Tulajdonképpen, hála az Istennek! 

December elején befejeztem a református egyetemen a tanítást, mert besokalltam a monotonitástól, ötödikén tartottam az utolsó órámat, majd délután megtartottam életem első előadását a SOTÉ-n, természetesen nem orvosi témában. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miről beszéljek majd, végül egy elég gyenge dolog kerekedett ki belőle. Rémes érzés volt, hogy nem tudtam megfelelni az elvárásaimnak. 

Pár nappal korábban latin vizsgám volt, az is rosszul ment, egészen banális dolgok nem jutottak az eszembe, képtelen voltam szavakat tanulni; amit a teszt elején, három lappal előtte még értettem, az utolsó oldalon már nem tudtam lefordítani. Döbbenetes blamázs volt, az agyam nem volt képes fél percnél hosszabb időre a rendelkezésemre állni, csak tompán kushadt a koponyámban, mint valami zselés szaloncukor. 

Mire az orvosi egyetemről hazaértem, már magas lázam volt, a teszt is pozitív lett, és két hétig ki sem tudtam mozdulni otthonról. Nagyon megrángatott a fertőzés, a harmadik héten se voltam képes normálisan gondolkodni, úgy éreztem, hogy a vírus gyakorlatilag teljes egészében felfalta a gondolkodásomat és az emlékezőképességemet. Valószínűleg ez lehetett már az oka annak, hogy ennyire mellé nyúltam a latin vizsgával és az előadással. Utóbb készítettek egy felmérést a hallgatók között, akik közel sem értékeltek olyan rossznak, mint én saját magamat, ami egyszerre megnyugtat és megdöbbent. Ez a nyavalyás betegség a valóságérzékelésünket falja fel – a szaglásunkkal és az ízlelésünkkel egyetemben. 

Filozófiai antropológia, logika és Ószövetség vizsgákra készülök, ezeket kellett decemberben a betegségem miatt elhalasztanom, amiket pedig január elejére terveztem be, most a végére és februárra kellett átraknom. Ha mindent meg akarok rendesen tanulni, akkor közel kilencezer oldalt kellene elolvasnom. Egy részét persze már olvastam korábban, emlékszem is ezekre, de jó volna még egyszer átnézni, nem akarok többé olyan négyest kapni, ami a reputációmnak, és nem a tudásomnak szól. Más kérdés, hogy soha életemben nem tanultam még ilyen kedvvel, tehát nem érzem nyűgnek vagy nehézségnek, csak – munka mellett – irgalmatlan soknak. 

Kóczán Bandi hívott a minap, azt hiszem, hogy ő is elmaradásban van, alibizik, nagyon fáradt, nem sok ideje marad tanulni neki sem, de olyan a feje, mint a szivacs, egy pillanat alatt megjegyez mindent, amit hall vagy olvas, egészen félelmetes a memóriája. Azt azonban furcsának tartom, hogy néha mennyire rosszul vagy sehogyan sem értelmezi a megtanultakat, de ha beszélgetünk, a helyére kerül benne minden. Nagyon okos, intelligens fickó, és rettenetesen elveszett is egyben. Azt hiszem, hogy ez is közrejátszhat abban, hogy már harminc éve barátok vagyunk. 

Kinézek az ablakon, a szemben lévő ház kontúrjai látszanak csak, tejfehér ködbe burkolózott a Mátra. Fagypont fölött van, ha melegszik még egy picit, elsétálunk Galyatetőre, aztán átöltözünk és beülünk ebédelni a szemközti csárdába. Nyáron új tulajdonosa lett, egy ügyvéd házaspár, roppant szimpatikusak, sokat beszélgetünk velük. Nem értenek a vendéglátáshoz, de a lelkesedésük és az igényességük átlendítette őket az első nehézségeken, mostanra a Felső-Mátra talán legjobb éttermét hozták létre. Finom borokat és pálinkákat tartanak; nekem külön készítenek olyan fogásokat, amelyeket megehetek, Marita az étlapról szokott választani. Tegnap a húgom családjával és a szüleimmel ettünk ott, mielőtt hazautaztak volna Budapestre. 

Melegszik a ház, megittam a kávémat. Marita ébredezik; rakok még a tűzre, aztán csinálok valami reggelit és leülök tanulni. 

#impression (karácsonyi vignetták)

Négy csenevész fa. Mint a Schiele képen. A háttérben hófelhők mögött ragyogó napkorong kontúrja, az előtérben kiszáradt patakmeder. Istent keresem a sűrűben; ordasok nyüszítenek a bozótban. Fagyos világ, törnek az ágak. 

Hunyorgok. Egy-kettő, új lap, aztán még egy. Sorok, amelyek grafikává olvadnak össze. Szántás betűkből. Életlen világban tompa tudás? Kiélesednék, de nem lehet. Bármeddig képes vagyok egy pontra fókuszálni a falon anélkül, hogy beleszédülnék. Közönségem is van. Tapsolnak hozzá.  

Vivaldi mandolinkoncert, karácsonyi hangulat, mézeskalács sül a konyhában, ánizs illata lengi be a házat. Ötvenkétszer életemben, ennyiszer lettek hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák. A diófa tékából szilvalekvárt veszek elő, tíz éves, fekete, összeaszalódott befőtt, a tetején behorpadt a celofán. Déjà vu. Megint. Rákenem a meleg tésztára. Megelevenedik. 

Négy éve karórával a kezemen alszom, pedig sosem nézek rá éjszaka. Reggel sem. Egy ideje már csak az idő mérése érdekel, maga az idő egyáltalán nem. Az első kávé után kalibrálom magamat, becsületből. Kötelességek mentén élünk, felvesszük mértékre, letesszük mértékre. Nyugodtak az éjszakáim. Tikk-takk, tikk-takk, betelik az élet. 

Nincs okom kételkedni az ember jóságában, de bízni sincs. Az illúziók Janus-arcúak, pontszerűek és hullámtermészetűek egyszerre, mint a lidércfény. Hiszem, hogy emberléptékű vagyok, egy vétkektől mentes bűnös. A kor előrehaladtával megkopnak az illúziók, csak rögeszmék maradnak és kételyek. Tegnap elolvastam a Tiszta ész kritikáját, visszafelé. Sokkal érthetőbb. Megmondta.

Mit jelent a 21. században Magyarországon az életrajz műfaja?

Tulajdonképpen rossz címet adtam a bejegyzésnek, ugyanis a kérdés inkább úgy volna pontos, hogy „Mit tekintünk a 21. században magánügynek?” (lokalizálás nélkül). Az utóbbi kérdést az Európai Unió 2016. április 27-én (2016/679) rendeletében szabályozta (amelyet mozaikszóval GDPR-ként ismerünk), és amely a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szól. Ide kapcsolódik még az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról, amely a művészetek és a tudományágak alkotóinak jelent speciális jogi keretet és védelmet. 

Azaz a „közérdekű életrajz versus magánügy” kérdésben (az alapot jelentő BTK-n túl) látszólag egészen jól értelmezhető jogi környezetben mozoghatunk. A valóság azonban sokkal kiábrándítóbb, ugyanis a művészt csak életében védi az uniós és a magyar törvény, halálában már csak az életmű, illetve a jogutódok életműhöz kötődő jogainak védelme releváns, róla tulajdonképpen bármi állítható.

De ne feledjük, hogy van egy másik vetülete is az életrajz műfajának, mint minden szellemi tevékenységnek: a morális faktor; azaz, hogy kinek és hogyan akarok egy életrajzot bemutatni. Vegyük sorra.

Noha természetesen Esterházy Péter Harmonia caelestis-e előtt is létezett magyar családregény, a 20. század végét jellemző múltbarévedés és nosztalgiahullám talán ezzel a 2000-ben megjelent regénnyel kapott igazi lendületet. Boldog-boldogtalan visszaemlékezett, ha volt mire, ha nem; ősökre, hősökre, szódásszifonra és kockásterítőre – a magyar irodalom ontotta magából a merengéspróza valódi és annak tűnő virágait az elmúlt évtizedekben. Ezek a művek jobbára a rendszerváltozásban megzavarodott és megsavanyodott, elégedetlen és értékválsággal küzdő magyar értelmiségieknek szólnak, közülük is legfőképpen a városokban lakóknak, akik értik (vagy hiszik, hogy értik) még a polgári világ dekadenciáját vagy a gulyáskommunizmus hrabali bizarrságát. A mindenkori jelenről csak tónusokban, formátlan utalásokban esik szó, hiszen annak tétje, így súlya van – tehát írói állásfoglalást jelent, ha tetszik, ha nem. Voltak és vannak persze kivételek, de a fiatalabb és középgeneráció soraiban csak elvétve találni olyat, aki mellszélességgel felvállalja saját korának problémáit. 

Ezek mellett megjelentek a divatteremtő, tudományos igényességgel megszerkesztett napló-összkiadások is, mint amilyen Gyarmati Fanni vagy a Mészöly-Polcz házaspár naplója. A műfaj egyáltalán nem újkeletű, mégis, a két említett, 2018-ban megjelent kötet bizonyos szempontból új fejezetet nyitott a magyar irodalomban. Ennek nem csak az volt az oka, hogy a hazai könyvkiadás ekkorra már profi módon tudta promotálni a termékeit, és ezért olyanokhoz is eljutottak ezek a könyvek, akik talán sose hallottak volna Radnóti Miklósnéről vagy Mészölyék viharos házasságáról, így a kezükbe se fogták volna a naplókat. A siker záloga a bulvár volt, a leleplezés vágya és öröme, vagyis, hogy olyan dolgok állnak benne, amelyek harminc vagy negyven évvel ezelőtt bizonyára kimaradtak volna mindkét kötetből. És ez a legfontosabb! A szerkesztői felelősség, a piaci igények és a morális értékdeficit háromszögében valahol elveszett a jóízlés. 

Egy ország olvasóközönsége csámcsogott (fanyalogva vagy jóízűen) Gyarmati Fanni kedvesnek vagy szimpatikusnak egyáltalán nem mondható bejegyzésein és Mészöly Miklós zűrös nőügyein. Intimitás a végtelenségig; irodalmi mázzal nyakon öntött emlékkönyvek, leleplező bulvár-hullámzással. Semmi több, mint amit addigra a tartalomfogyasztási szokásaink között megszokhattunk vagy elvárhattunk, de sokkal kevesebb, mint amit a szépirodalommal, illetve az irodalmi szerkesztői attitűddel kapcsolatban megszokhattunk. Az eredmény: utánnyomás utánnyomás hátán! 

Ezek a naplók már a voyeur, 21. századi nagyközönségnek készültek, akiket Nyáry Krisztián évekkel korábban a Facebookon trenírozott hosszabb bejegyzésekkel, amelyekben bemutatta a magyar irodalom bulvártörténeteit. Félreértés ne essék, sincs ezzel semmi baj, nem Nyáry tehet róla, hogy az emberek nem olvasnak el háromszáz karakternél hosszabb szöveget, ahogy arról sem, hogy egyáltalán semmit sem olvasnak már el úgy általában. Ezek a bejegyzések inkább hasznosak voltak, mint kártékonyak. Viszont egy új műfajt teremtettek: a Facebook-érvényességű (vagy igényességű) tárcák műfaját, amely a keretezés okán igyekszik megfelelni a befogadó és az olvasói közegnek, illetve igényeknek – azaz roppant népszerű akar lenni, és ezért nem retten meg a bulvártól sem a nagyszámú pozitív visszajelzés érdekében. És ez bejött, az addig irodalmi körökben gyakorlatilag teljesen ismeretlen kommunikációs szakemberből, Nyáry Krisztiánból 2012-ben egyszeriben a 21. századi magyar irodalomtörténet elbulvárosodott Nemeskürty Istvánja, az Így szerettek ők kötetek szerzője, majd pedig a Magvető és az Athenaeum Kiadók igazgatója lett. 

Nyáry tehetsége vitán felül áll, azzal, ahogy felismerte a közösségi hálózatokon és az élet más területein kialakult kulturális pangást, és megteremtette a könnyed, magyar irodalmi Facebook-tárca műfaját, sok olvasót terelt vissza a könyvespolcok elé, és sok olyan információt mondott el, amelyek eddig rejtve maradtak a nagyközönség előtt. No de vajon miért maradtak rejtve? És ezzel a kérdéssel kanyarodunk vissza a kiindulópontunkhoz, a „Mikortól és milyen körülmények között lehet a magánügyből közügyet csinálni?” kérdéshez. 

Arany János példájával szeretném illusztrálni, hogy mi a legnagyobb probléma az irodalmi bulvárral. Aranyról a magyar irodalomtörténet kutatói már régóta tudták, hogy sokat betegeskedett, illetve azt, hogy ennek hosszútávú és kellemetlen következményei voltak, melyekkel a költőnek haláláig együtt kellett élnie. Erről tudományos publikációk nem születtek, mert már a reformkor óta minden tudós tisztában volt azzal, hogy ez a szerencsétlen tény semmilyen befolyással sincs Arany életművére; ennek kivesézése mindössze olyan intim részleteket mondana el Aranyról, amihez a világon semmi köze sincs senkinek, csak és kizárólag Arany családjának vagy leszármazottjainak. És ez a fajta személyes adatokkal való bánásmód GDPR nélkül is működött százegynéhány éve. Másképpen fogalmazva: Toldi Miklós történetét semmiféle módon se befolyásolja az a tény, hogy Arany beteges ember volt, akár ismerem a kórtörténetét, akár nem. Azaz a lényeg az alkotásban van, semmi egyéb, amit a művészről vagy a mű teremtéstörténetéről megtudhatunk, nem sértheti a személyiségi jogait, márpedig az olyan dolgok, mint egy ember betegsége, világnézeti elköteleződése vagy szexuális beállítottsága (hacsak maga erről nyilatkozatot nem tesz) teljességgel magánügynek minősül. És slussz! Egy író, egy költő, egy képzőművész, egy zeneszerző – jogi értelemben véve – nem közszereplő, nem politikus, nem tartozik senkinek sem magyarázattal a viselt dolgai miatt, hacsak nem bűncselekmények azok. Azaz, Arany János halálával sírba szállt titka maradjon is titok mindenki előtt; aki pedig mégis találkozik e titokkal, az az emberiség morális alapelveinek és a mindenkori jóízlésnek megfelelően hallgasson róla. Tehát mindenkor van egy megfontolás, amelynek alapját és motorját a morális értékeink adják. Önkényesen parafrazeálva Wittgenstein ontológiai kijelentését erre a morális problémára: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell! 

Mármost, sajnos sem a GDPR, sem pedig a szerzői jogi törvény nem rendelkezik régen meghalt művészek titkairól, tehát ezek – különböző elfogadhatatlan igényekből kifolyólag – gyakran kerülnek napvilágra „életrajzi adatok” besorolással. Így került elő legutóbb Szabó Lőrinc és (Illyés Gyuláné) Kozmutza Flóra állítólagos titkos kapcsolata. Ezt a feltevést egy „tudományos elfogulatlansággal” igazán nem vádolható szegedi kutató korábban már publikálta, de szerencsére nem kapta fel az irodalomtörténeti fősodor, idén novemberben azonban Nyáry Krisztián egy tőle megszokott formájú és színvonalú Facebook-posztban bedobta a köztudatba. Állítható, hogy sem Szabó Lőrinc, sem Illyés Gyula életműve lényegét ez a pikáns feltételezés (ha igaz, ha nem) semmiben sem befolyásolja, viszont olyan bulvárerővel bír, amelyből alattomos módon ismét előkúszhat József Attila „rejtélyes” halála vagy Kozmutza Flóra „kikezdhető” erkölcsisége, amely „következtetések” nyilvánvalóan elfogadhatatlanok és dehonesztálók; nem beszélve arról, hogy maga az alapfeltevés egy másokra egyáltalán nem tartozó ügy (lenne), azaz titok, legbensőbb magánügy – akár Arany János betegsége. 

És akkor még nem beszéltünk a poszt alá írt kommentszekció ostoba és alpári stílusáról, amelyek a jóízlés minimumával sem rendelkeznek. Vajon mi volt Nyáry Krisztián célja a poszt megírásával? Mit gondolt, hogy ez a „kultúrmisszió” milyen többlettudással gazdagítja majd a magyar irodalomtörténetet? Mert lássuk be, két (művész)házaspár lelki vagy szexuális élete (mivel maguk – ha volt mit – kínos diszkrécióval kezelték) szigorú magánügy; utólagos kiteregetése a jelenkor morális ürességéből és zavartságából fakad. 

A magánügy akkor is sérthetetlen, ha tudok róla, vagy akkor is, ha egy ismert művész féltve őrzött titka. Annak megítélése – jogi szabályozás hiányában –, hogy egy tény (vagy ténynek tűnő dolog) mikor tekinthető titoknak egy régen meghalt ember életrajzában, sajnos mindenkor a titok felfedezőjének személyiségén múlik. Ez a mai, önkorlátozásra képtelen világunkban – úgy látszik – megoldhatatlan probléma. 

Kép forrása: itt

#impression (pőrén)

Ilyennek képzeltem az otthonát. Nagy terek, könyvespolcok, néhány fotel és kanapé a helyiségekben, ízléses rendezetlenségben. Kedvesen beinvitál, kávéval kínál, de nem kérek, este van már. Leülünk egymással szembe; zuhogó eső veri az ablakpárkányt. Kérdez, én válaszolgatok, aztán belekezdek a mondókámba és egyvégtében elmesélem az életemet. Nagyon unom magamat hallgatni; olyan ez, mint valami színdarab monológja, amit százszor vagy ezerszer előadtam már. Leginkább szánalmasnak mondanám, de úgy hozzászoktam az évek alatt a múltbarévedéshez, hogy fel sem tűnik, milyen sokat beszélek róla. Azaz feltűnik, de egy ideje már nem is akarok ezen változtatni. Meghallgat, közben a pólóját hol a bal-, hol pedig a jobboldali hóna alá tűri szórakozottan, mint valami kényszerzubbonyt. Besétált a csapdámba, lehet, hogy unja, de én csak mesélek, mint aki sose fejezi be, ő meg gyűrögeti a pólóját és fészkelődik a foteljában. Aztán befejezem és elhallgatok. Mindketten hallgatunk. Feloldozás vagy elkárhozás? Pár másodperc csend, aztán felsóhajt és mosolyogva beszélni kezd. Feloldoz. Legalább ő. Én úgysem tudok senkinek sem hinni, csak a magam értékítéletének, az pedig elkárhoztat mindenért, amit elkövettem. Miközben kitárgyaljuk a dolgaimat, azon töprengek, hogy minek jöttem ide, ha úgysem vagyok képes egy másik ember, egy szakember véleményét elfogadni, mert továbbra is vezekelni fogok. Erre egy ideje már keresem a választ. Talán élvezem, hogy megszánnak? Vagy az elborzasztás szórakoztat, amit a történeteim váltanak ki a hallgatóságomból? Tényleg nem tudom. 

Végül ad néhány könyvet, amit nem vinne át az új otthonukba, baráti, kedves gesztus, zavarba is ejt vele. Lett egy Bacon Novum Organumom latin, kritikai kiadásban, aminek nagyon örülök; dobozba rakjuk a többivel együtt, aztán elindulok hazafelé. Az autónál megállok egy pillanatra; átgondolom, ami az elmúlt két órában történt: semmi új. Velem van a baj.

Egyre többet és egyre tisztább fejjel tudok visszagondolni az első házasságomra. Azt hiszem, hogy idő kell még hozzá, hogy minden a helyére kerüljön, hogy se bűnösnek, se áldozatnak ne érezzem magamat. Ugyanis mind a kettő hamis képet festene azokról a dolgokról, amelyek megestek velünk. A szakemberek szerint nincs is értelme ma már ezen rágódni, de ők nem én vagyok, tehát fogalmuk sem lehet arról, hogy mi van bennem, még akkor sem, ha sokukat megörvendeztettem már a történetemmel. A morális, belső vívódásokat az embernek magának kell elrendeznie a saját mércéje szerint, mert ez elsősorban nem tudományos kérdés, hanem egy viszonyrendszer önmagunk és a világ dolgai között.

És akkor még nem beszéltem arról a mindent elsöprő párhuzamosságról, amely olyanná tett, mint amilyen most vagyok, fiatal felnőtt korom boldogságos pokoljárásáról. Férfivá ekkor váltam, mindjárt egy hazug csalóvá, ahogy ez általában lenni szokott ilyen ügyekben, pedig sosem akartam, hogy így legyen. Nem is éreztem kényelmesnek, csak elementárisnak; azt hiszem, hogy akkor szoktam hozzá a bűntudathoz, mint valami lelki droghoz, ami ma is a motorját adja az életemnek. 

(Amikor idén nyáron a Géher-Kállay konferenciára készültem, sokkal alaposabban olvastam Géher István verseit, mint régebben, és ezért sokkal közelebb kerültem a szövegekhez, mint azelőtt bármikor. Az az intellektuális hullámzás, ami ezeket a verseket átjárja, bennem is tajtékokat kelt. Ma már mindent értek a verseiből; értem a szerelmet és a dilemmát, a döntéseket és a döntésekkel járó felelősséget és fájdalmat, a kárhozatot és a feloldozás vágyát. De önpusztításban jócskán alulmaradok.) 

Az ember nem sokszor érezhet valódi szerelmet, nekem háromszor volt, illetve van szerencsém megtapasztalni. Most tulajdonképpen felhőtlenül boldog vagyok, de azért az nyilvánvaló, hogy ma is van miért bűntudatomnak lennie; enélkül már mozdulni se tudnék, ez már velem marad. Így legalább lesz miről beszélnem boldog-boldogtalannak. 

Pseudo-Hérakleitos töredék

Azért hát igaznak mondjuk, hogy a meder ugyanaz, a folyó neve sem változik, de a mindent elsodró, örvénylő víz mindig más lesz, megismételhetetlenül.

*Kép eredeti forrása: https://pixabay.com/photos/trees-water-reflection-nature-3956633/ 

#impression (-apemantus-)

...] Nem haragudhatok tovább a világra azért, mert olyan, amilyen. A haragvás elveszi az időmet és semmin se változtat. Maradjunk annyiban, hogy van miért gyűlölni (és szeretni) a világot, de átállok inkább a passzív oldalra, és nem fektetek több energiát abba, hogy azokat a dolgokat, amelyeket helyesnek vagy normálisnak tartok, másokra nézve is kötelezőnek és betarthatónak ítéljem meg. A mások foglalkozzanak azzal, amivel akarnak, én viszont – amíg kibírom – elbújok az elefántcsonttornyomban, becsukom az ablakait és a magam dolgát csinálom a továbbiakban. Ötvenkét és fél évesen – indokolatlanul és talán ijesztően későn – rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni a világot, hiába szeretném eszem és tapasztalataim szerint a környezetemet jobb belátásra bírni, mert ez teljességgel lehetetlen. Talán igazam sincs – csak meggyőződésem.

Eltűntek a világból azok a morális tájékozódási pontok, amelyek segítették az emberiséget az eligazodásban évezredeken keresztül, és amelyek örökérvényű – vagy inkább annak hitt – útjelzők voltak vérzivataros időkben. A fékevesztett egoizmus a világ pusztulásához vezet, a mindenek felett álló egyéni önbeteljesítés alaptalanul magabiztossá és gőgössé tette az összekapaszkodni képtelen társadalmakat, népeket, csoportokat, családokat. Nem pusztán az emberi kultúra esett szét, hanem annak alapegysége, az ember-ember közötti kapcsolatok szűntek meg vagy váltak kimódolt, kényszeredett jogi formulává. Ebből következően emberi kultúráról mint olyanról – a dolgok jelen állása szerint – nem is beszélhetünk; helyette inkább a hangyaboly-életforma volna a legpontosabb meghatározás. Ki gondolta volna, hogy a szabadság jelképévé vált felvilágosodás kora kultúránk szétzilálásának kezdőpontja lesz majd, és vezet a posztmodern okoskodó kotkodácsolásán át a poszthumanizmus bizarr élet- és emberidegenségéig? Miért van az, hogy az ember a kiszenvedett szabadságát rövid időn belül öntudatos szabatosságra cseréli? Honnét ered a bennünk lappangó és mindent felhígító ízléstelenség? Ezekre a kérdésekre kerestem eddig a válaszokat, de már nem érdekelnek a felszínes, ostoba magyarázatok. Ma reggel különbékét és egységet kötöttem önmagammal: timonizálódtam. [...

#impression (california coffee company)

[A Múzeum utca zsúfolásig tele munkába vagy egyetemre igyekvő emberekkel. Beülök a kávézóba, maradt egy kis időm a tárgyalásig. Az amerikai hosszúkávé igazából egy ízléstelenségig felvizezett eszpresszó, amit bögrében adnak, és semmivel se gyengébb, mint hígítás előtt. Egy fekete, vacak lé. Leülök az ablaknál és nézem a Múzeumkert fáit. Fiatalok jönnek be, egy fiú és három lány, a pulthoz állnak, két lány adja le a rendelést, a fiú és a harmadik lány nevetgélnek, a lány átkarolja a fiú vállát és finoman beleszippant a tarkójába, aztán szétrebbennek megint. Reggeli héjanász. Kosztümös, csinos nő lép be az ajtón, aktatáskáját a földre teszi, sorára vár, a telefonjával babrál, fáradt és ideges. A fiatalok elcsendesülnek, a macskaköves utcán kisteherautó zötyög végig, lehörpintem az utolsó kortyot és kinyújtózom a fotelban. 

 

Ebben a pillanatban mindenkinél idősebb vagyok a kávézóban. A kor: felelősség. Érzem, rámnehezedik. Gyorsan megtörök a súlya alatt. Nem akarok nosztalgiázni! Igyekszem elterelni a gondolataimat. 

Milyen minőségemben vagyok jelen? Torokköszörülök: menedzser, tanár, egyetemista? Ez ma mind vagyok és leszek! Kinőttem belőlem, nehezemre esek! Az önérzethez legalább valamiféle hamis biztonságérzetre kellene szert tennem. Vagy igazira. Ez a hajó elment! Egyébként is, mit kezdenék a túlburjánzó önbizalommal? Bármilyen önbizalommal…? Élemet venné. 

 

Végül megcsináltam. A konferencia jól sikerült, az előadásom is. Megtapsoltak. Nádasdy ébren maradt. Meg vagyok becsülve. Ha kiadják, átírom; szándékosan elnagyoltam a végét. A konklúziót, amit a dolgozat implikált, felolvashatatlannak ítéltem. Leírva más: az szöveg; a szövegben pedig őszintének kell lenni, különben semmit sem ér. Nem sokat érhettem ott. Aztán előkerült Szabó T. Anna megemlékezése, és rájöttem, hogy még annyit se. Az idő mindent átalakít, „tomorrow, and tomorrow, and tomorrow” – egy bekezdés alatt... 

 

Idős házaspár áll a pulthoz, átadom a stafétát, dolgomra indulok. Egyre melegebb a levegő, ősz van, ennek nem így kéne lennie. Nyílik a kapu. Belépek.]

#impression (semmi::jegyzet)

[Nem értem, hogy miért nem tudok megszabadulni végre a múlttól. Másoknál ez már az öregedés, rosszabb esetben a demencia jele, és nosztalgiázásnak vagy rögeszmének szokták nevezni, az én esetemben viszont egy kontinuus belerévülés a középkorom elejébe, egyetemi életem csodálatos és őrületes delelőjébe, amelyben egyszerre lehettem boldog és elveszett. Valaki azt mondta, hogy ez egy függőség, és akkor ez igaznak is tűnt, de később rájöttem, hogy nincs pontosan meghatározva: az alany vagy a tárgy hiányzik a mondatból. Ma sem tudom. 

Tegnap az Akadémia könyvtárában igyekeztem befejezni a konferenciaanyagomat. Nem sikerült, de attól még nagyon jó volt beülni és belemerülni egy egészen másfajta munkába, mint amivel mindennap foglalkozom. Amióta nem érdekel a bölcsészkarrier és boldog jólétben élek, egyre-másra kapom a lehetőségeket, felkéréseket tanításra, konferencia részvételre vagy olyan munkákra, amelyekről korábban nem is álmodhattam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök ezeknek, de egyre fáradtabb vagyok a rengeteg féle feladattól, amelyeket nap mint nap igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel és tisztességgel elvégezni. Munka, egyetem, tanítások, konferencia, fordítás…, elértem a teljesítőképességem határára. De ez most egyáltalán nem probléma, sőt! Túl rövid az élet ahhoz, hogy lustán, álmos szemmel hagyjuk leperegni magunk előtt! Nem is hagyom!

Koczó a hetvenes, én a hetvenötös asztalhoz ültem le, egymással szemben. Régen is ide kértem helyet, közel a szótárakhoz. A köztünk lévő üvegparavánról visszatükröződött a tükörképem, szemüveges, öregedő arcom beleolvadt Koczó barátom rákból felgyógyult, elgyötört, borostás képmásába. Emlékszem, egyszer Forsi és Kájé ültek egymással szemben ugyanígy, aztán Forsi odajött hozzám és elmondta, hogy a frász töri ki, mert az arca az üvegen keresztül beleolvad Kájé tekintetébe, és ettől neki egyáltalán nincs jó érzése, pedig a világon semmi baja sincs Kájéval, de azért ezt már túlzásnak érzi, főleg az előzmények tükrében... Feldúlt volt, amit akkor egyáltalán nem értettem és érzéketlen lezserséggel kiröhögtem.

Az elhagyott büfé sarkába állított asztalnál kávéztunk és eszegettünk, majd egy hirtelen ötlettől hajtva Koczó lefotózott minket. Na, mi is jó szarul nézünk ki, barátom! – mondtam elcsigázottan, mire Koczó önérzetesen kihúzta magát, Öregem, én nagyon jól nézek ki! – válaszolta, és egy hatalmas harapással betolta a szájába a csokis croissant háromnegyed részét. Ő jóízűen nyeldekelt, én a kerek presszó asztalt bámulva emlékeztem, és megnyugvással állapítottam meg, hogy vannak még dolgok, amelyek nem változtak egy fikarcnyit sem ebben az elbaszott, rohadék világban.] 

Kinek tegyek: milyen panaszt?

#impression (semmi::ásítás)

[Korán van, hűvös őszi hajnal, a Rózsadomb fölött vörösen izzik az ég, napfelkelte, kongatják a pasaréti templom harangját, morog a város, autók suhannak el a Hűvösvölgyi úton, egy mókus szalad fel fürgén az erkély előtti fenyőfa törzsén – minden egyszerre szép és nyomasztó, féltem ezt az egészet; van mit elveszíteni. Ásítok.]

#impression (Bátyja)

Bátyja egy hatalmas flaska sörrel a kezében, félmeztelenül, klottgatyában és bakancsban lépdel előttünk a koraőszi napsütésben. Egész nyáron így jár gyógynövények és gombák után kutatva az erdőben, vagy kaszál füvet a jószágoknak a mezőn; háta és lába koromfekete, kopasz feje foltos az erős naptól. Egyik térdét évekkel ezelőtt szétroncsolta, amikor egy pallóról a patakba esett, ezért furcsán, egyenes lábbal, dülöngélve jár, mégis messze előttünk csörtet a gazban, gyorsabb mindannyiunknál. Alig-alig megyünk kitaposott úton, legtöbbször a sűrűben követjük, minden fát, bokrot és vadcsapást ismer az erdőben. Ha olyan növényt vagy alig észrevehető vadnyomot talál, amelyikről el akar mondani valamit, bevár minket; hatalmas hasát végig simítva kortyol egy nagyon a söréből, amíg beérjük. Ilyenkor leginkább egy csuhájától megfosztott ferences szerzetesnek tűnik, természettől övezett jóságos erdei remetének.

Gyakran járjuk az erdőt, de most sokkal gyorsabbnak tűnik a mászás, folyton be kell várnia minket. Az ott egy borzlyuk. Ni, mutat arrébb, oda löködi ki a csontokat. Hörpint egyet, majd a hüvelykujjával eltorlaszolja a flaska száját, nehogy darázs szálljon belé. Gyerekkoromban még voltak madarak, sasok, ölyvek, sólymok, meg varjak is, most még verebet se látni. A nemzeti park miatt azt a kidőlt, korhadt fát se lehet eltüzelni, mert kell a hangyáknak! De hol vannak a hangyák?! Régen egymást érték a hangyabolyok, abba raktuk az agancsot, másnapra meg ott feküdtek lepucolva. Most egyetlen hangyaboly sincs, miről beszélnek ezek?! Á! Legyint és bosszúsan húz egyet a sörből. Olyan a nemzeti park, mint nyárfán a fagyöngy: élősködő! Azzal nekilódult az előttünk magasodó meredélynek. Fent még áll a kilátó, de a deszkákra már nem szabad ráállni, mert beszakadnak. Csak az acélszerkezetre. A tetejéről szépen körbe lehet látni, egész messzire. Senki nem tudja, hogy kié, ezért inkább hagyják szétrohadni, de ha megcsinálná valaki, a nemzeti park rögtön megbüntetné. Már húsz-harminc méterrel előttünk jár. Mi mászunk, ő megy. Elhallgat.

Tíz perccel később elérjük a barlang bejáratát; öles, korhadt deszkákkal torlaszolták el, két oldalról páfrányokkal teli meredek hegyoldal veszi körül. Olyan, mintha az anyaméhbe másznánk vissza. Bent sötét van, fentről denevérek lógnak fürtökben. Kint maradok, sosem szerettem szűk helyre bemászni, és az anyám méhébe se kívánkozom vissza. Á! Nem is kell bemennie annak, aki nem szereti, már én se voltam bent évek óta. Jártam ide eleget gyerekként; apám még a nevét is belevéste a sziklába. Ott van most is vagy harminc méter mélyen a nagyterem felé. Leül egy mohos kőtömbre és lesimogatja a szúnyogokat a lábszáráról. Az elemlámpák hamar kiégnek bent, vigyázni kell, mert mesterséges fény nélkül gyorsan pórul jár az ember! Néhányan bemásznak a barlangba; én Bátyja mellé telepszem, együtt hallgatjuk csendben az erdőt.

A barlang szájától felfelé mászva indulunk a kilátó felé. Mennyi az út, Bátyja? – kérdem. Ó, kétszáz méter sincs, semmise, mondja. Itt minden út kétszáz méter, tehát bármennyi is lehet, de nem zavar, csak hallani akartam, hogy „kétszáz méter”. Az ott jobbra fent a Béla-fája, a IV. Béláé, mármint az, ami megmaradt belőle. Azt mondják az öregek, hogy ezalatt pihent meg a tatárok elől menekülve. Elgondolkodom. De Béla délre, Zára felé menekült, nem északra! Mit keresett volna itt egy fa alatt?! – akadékoskodom. Megáll és megfordul. Mit tudom én azt! Csak erre járt és kész. Biztos dolga volt itten, lehet, hogy már a renoválás idejében. Aztán, hogy mutassa, a vitát lezárta, megfordul és tovább mászik a páfrányok között. Alig bírjuk szusszal követni. Marhaság ez, Bátyja! Ha a tatár idejében erre menekült volna Béla, hát egy-kettőre elfogják. Ez csak amolyan szóbeszéd, szerintem. Talán egy másik Béla lehetett. Azt hiszem, hogy nem is neki beszélek, csak magamat győzködöm mászás közben. Mire felnézek, már sehol sincs, legalább ötven méterre előttünk áll a domb tetején. Pár perc múlva mi is felérünk.

Tanultad ezt, gondolom. Hát, lehet, hogy igazad van, de ez nekünk akkor is a Béla-fája marad. Tényleg tanultam, de már bánom, hogy a fatörzs maradékát is felégettem a tudálékoskodásommal. Nincs mit mondanom, csak ácsorgunk ott és a tájat vizsgáljuk. Az aszály sújtotta erdő sárgásbarna színben pompázik alattunk, az égen gomolyfelhők gyülekeznek. Nem lesz eső, meglásd! Még egy hétig biztosan nem esik. Kedvesen megveregeti a hátamat. Hallgatok. A tények makacs dolgok, nincsenek ellenérveim.

#impression (korabarokk melodráma)*

Jól lennem kéne, de nem vagyok! Körülöttem halott vagy hullócsillagok. Semmi-sötétben perdül az időtlen-tér, lármás magányba ájulok; nincs sehol egy pont, amit kiforgathatok! 

* Ezt a három mondatot ma éjszaka, 2:14-kor írtam a telefonomba (csak a kurziválás utólagos), miközben nyilvánvalóan aludhattam, mert egyáltalán nem emlékszem rá. Lefekvés előtt kiültem a kertbe és hosszan belebámultam a Tejútba, talán ez lehet az oka. A szöveg csetlik-botlik, egyáltalán nem jó, de - a lejegyzés körülményeire való tekintettel - (talán) érdekes. 

#impulzus ("tükör elé tisztán állok")*

Az elmúlt hetekben – konferenciára készülve – Géher István verseit olvasom a még életében megjelent köteteiből, de ma reggel nem volt kedvem kicipelni a kertbe mindet, hanem lustaságból a 2019-ben kiadott Minden minden összkiadással ültem a kerti asztalhoz dolgozni. És milyen jól tettem! Ugyanis kiment a fejemből, hogy ebbe olyan versek is belekerültek, amelyek hét évig a hagyatékban lapultak, korábban sehol sem jelentek meg. Az alábbi is egy ilyen: 

DER VON NÜRNBERG: CARMINA SUBMERSA

1

Lázas vagyok. Hideg lel. Ég a bőröm.

Mint szalmában a disznó, perzselődöm.

Pokollá lettem.

Fuldoklom emlékedben.

2

Te ott,      én itt – 

én itt,       te ott:

a távolság növekszik.

3

Mint akiben a nyílhegy bentszakadt,

s megbújva /évekig/ a bőr alatt

nem fáj, de érzik – ott van, idegen:

emlékednek még nyomát viselem.

Évszám nem került a költemény mellé, elsőre úgy tűnt, hogy valamikor az Anakreóni dalok megjelenésekor keletkezhetett, aztán a sokadik elolvasásra már Mondom: szerencséd előttinek éreztem inkább. Végül felhívtam Géher fiát, Istvánt, és megkérdeztem, hogy mit tud a versről. Meglepve hallottam a hangján, hogy nem igazán emlékszik a szövegre, pedig az égvilágon mindenre szokott emlékezni. Elővette ő is a kötetet, elolvasta, aztán kérődzve rajta egy picit megállapítottuk, hogy ez tulajdonképpen egy jó vers.

***

Nem is igen érdekel már, hogy kinek szólt, teljesen mindegy, csak az, hogy bennem milyen érzéseket és gondolatokat ébreszt. Egy családos ember verse egy nőhöz, aki nem a felesége, de aki megbabonázta, akibe beleszeretett, és akinek kendőzetlen őszinteséggel vall szerelmet a távolból – és hagyja utána a fiókjában. Egyszerre banális, közhelyes és mocskos történet, de kevés olyan férfit ismerek, aki ne értené a vers belső dinamikáját, lélekfacsaró reménytelenségét és megoldhatatlan dilemmáit. Az, amit Géher itt leírt, félreérthetetlen, bántó és felesleges – de univerzális.

Sosem tesz jót a szerelemnek egy harmadik ember – mondta nekem egyszer Géher István, amikor a magam lelki pokoljárásában megtébolyulva felkerestem, hogy tanácsot kérjek tőle. Ez a mondata bevésődött az emlékezetembe, pedig akkor még nem tudtam, hogy ez nem csak úgy általában, hanem az ő esetében különösen is kétértelmű kijelentés volt. Sajnos, nem is úgy értettem (meg) akkor.

Most már persze világos, hogy miért nem kerülhetett bele egyetlen megjelent kötetébe vagy folyóiratba sem ez a vers. Idővel sokan megtanuljuk, hogy a szerelem a hit egyik megnyilvánulása, a hitet pedig mindig nehéz kibeszélni. Pláne akkor, ha el kell rejtenünk a világ elől, mert univerzalitásában korszerűtlen vagy szentségében tisztátalan. A döntéseket mi hozzuk, de az érzéseinket Istentől kapjuk, és mi nem berzenkedhetünk ellene, csak nyomát viseljük bentszakadt nyílhegyének, halálunkig. 

Géher már az első kötetében vallott hitéről, szerelméről, de nem tette nyíltabban, mint bármikor és bármivel kapcsolatban én tettem a blogomon. Ezt minden szándékosság nélkül, ösztönösen tanultam meg tőle: rejtjelekkel, pőrén kitárulkozni önmagunk előtt. Az avantgárd, széttördelt szövegek intellektuális zavarodottsággal fedik el azt, amit az ember kimondani fél, vagy amit nem lehet kimondani. Mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ez a vers azonban megtöri a hallgatás gyáva csendjét, és őszinte, szívszorító nyüszítéssel suttogja bele a világba a hit örökkévalóságát és reménytelenségét. 

Már ezért a versért érdemes volt belevágnom a konferenciázásba.

 

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét