"Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi."
Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.
Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.
Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.
Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.
Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.
Idézet Magyarország Alaptörvényéből (2011. április 25.)
Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna megérteni, hogy mit mond, mire utalnak benne a dolgok*, de ahhoz, hogy ezeket megértsük, kívülről kéne látnunk mindent, ami és ahogyan van, de ez nyilvánvalóan isteni aspektus lenne. Az istenek pedig nem közöttünk járnak, a panteista istenkép logikailag nem fér össze a történelmet irányító mindenható fogalmával. A történelmet – még ha az utóbbi évszázad meg is tanított minket a környezeti változók tiszteletben tartására, de legalábbis figyelembevételére – az ember irányítja, belülről. Éppen ezért mindig csak az utólagos, késői megértés és értelmezés lehetősége marad meg akkor, amikor a folyamatokban rejlő kauzális összefüggéseket szeretnénk megérteni és feltárni. A történelemcsináló-ember pedig megszállottja saját nagyságának, s ez a kóros tudati elváltozás ad újból és újból erőt a magabiztos, de annál drámaibb pusztulástörténetének. Az emberiség története önmagában szab határokat és önmagának tesz hamis eskütételt arra, hogy egyediségében megóvja a katasztrofális határátlépéstől, ahonnét még „nem tért meg utazó”.
 |
| Jan Vermeer "történelem allegóriája" |
Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna megérteni, hogy a jelen lényege és tulajdonságai a jövőből nézve vajon mit jelentenének. Mit jelentenek azok az események, amelyeket most elszenvedünk, amelyekben élünk, és amelyek úgy peregnek le a szemünk előtt, hogy valójában egyáltalán nem értjük, miben áll a jelentőségük. Vajon száz év múlva mit tartunk majd arról, ami most körülvesz?
Olyan a világ, akár egy hatalmas tüntetés. Rettentő sok ember gyűlik össze viszonylag kis helyen; tülekednek, kiabálnak, lökdösődnek, verekszenek, majd idővel odébbállnak, hogy máshol tegyék ugyanezt. De mi marad a tömegjelenet helyén? Eldobált kacatok, táblák, papírfecnik, vérző sebesültek vagy halottak. Amíg bent állunk az események "közepén", talán fogalmunk sincs, hogy a tömegben tőlünk tíz méterre állókkal mi történik, talán azt sem tudjuk, hogy miért vannak ott, mi motiválja őket, holott látszólag egy cél végett tülekedünk, ahogy arról sincs tudomásunk, hogy élnek-e még vagy már eltaposta őket a környezetük, akár egy tébolyult elefántcsorda. Utólag, az események lezajlását követően, amikor már csak a történelem marad a helyszínen, hirtelen értelmet nyernek a dolgok – rálátásunk lesz. Az idő az eseményekben, a történelem az események maradékaiban ragadható meg.
Az aranykor mítosz, amelyben a történelemcsináló-ember megláthatja értelmezhetetlen jelenvalóságának idealizált archetípusát, az az eszményi és eszményiségében hazug határpont, amely hamis történetiségével egyszersmind végpontja is a történelemnek mint olyannak. Az aranykor a jelenből nézve az a megfoghatatlan, fetisizált történelmi eszménykép, amely volt és amely eljövendő, de a mindenkori-jelen pillanatok számára fájóan irreleváns. Valószínűleg az emberiség aranykora és az új aranykor eljövetelének lehetősége abban a pillanatban szűnt meg, amikor – Rousseau-val szólva – az első történelemcsináló-ember, akinek eszébe jutott, hogy egy darabka földet elkerítsen, így szólt: ez az enyém. Az együgyű emberek, akik pedig ezt elhitték és azok is, akik nem, maguk is történelemcsinálókká lettek, akiket kiüldöztek, vagy még inkább, akik maguktól kisétáltak a Paradicsomból, hogy egy bármilyen társadalomban éljenek.
Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna, ha akkor értenénk meg azt, amit mond, amikor mondja, de ez képtelenség. A történelemcsináló-ember belevetettségében és elvakult magabiztosságában determinált, ebből fakad a történelem folyamatos déjà vu attitűdje. A dolgok utólagos megértése nem óv meg az ismétlődéstől. Az ez-az-enyém-típusú történelemcsináló-ember pedig garanciája annak, hogy a mindenkori emberi közösségek tovább álmodozzanak egy olyan világról, amelyben kikerülnek az ismétlődés körforgásából, képesen arra, hogy a pillanatokat megértsék és beteljesítsék.
*Írhatnánk "tényeket" is, talán helyesebb volna; lásd Wittgenstein, Logikai-filozófiai értekezésében foglaltakat.
*Írhatnánk "tényeket" is, talán helyesebb volna; lásd Wittgenstein, Logikai-filozófiai értekezésében foglaltakat.
