“Talán abban áll a görög mitológia és történelem frissessége, hogy képes (és erre egyfolytában képes) saját magát válságba hozni, saját magára kérdezni, és akár szkeptikus válaszokat adni” - olvasom egy 2006-os naplóbejegyzésemet. Tudálékos és ma már kissé idegenül hangzó mondatom több szempontból is aggályos. Egyfelől - és talán a leginkább feltűnő módon - azért, mert amiről és ahogyan beszél, az ma már értelmezhetetlen és éppen ebből következően nem is probléma; másfelől azért, mert ez - ebben a formában - már 2006-ban sem volt igaz. Ha őszinte akarok lenni, mély szomorúságot és zavart érzek, hiszen sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen sután megfogalmazott, problémafelvetésében erőltetett mondat - amelyet letisztázva, sok más fontos jegyzet közé írtam be az egyik, vegyes tartalmú Moleskine füzetembe - világosít majd meg arról, hogy ami nap mint nap körülvesz, teljesen elszakadt a studia humanitatis ideájától, holott látszólag (vagy még inkább történetileg) folyton arra apellál.
Mindennek dacára kötődésem van ehhez a mondathoz, talán sokkal több is, mint azt az előbb, a megtalálása pillanatában gondoltam. Tegnap, a tavaszba öltözött februári Mátrában, sok év után ismét a Hegyi-Kertész-Németh-Sarkady féle Görög történelem tankönyvet olvastam a ház tövében egy napozószékben, miközben - hogy ezzel a fentebb leírt fenomenológiai terminus technicus-szal éljek - észrevétlenül “válságba hoztam” magamat, pedig akkor még meg sem találtam az inkriminált naplóidézetet. Olvasás közben rájöttem ugyanis, hogy - a környezet minden igyekezete ellenére - a mai napig kellemes feszültséget okoz az ókori világ történetének, kultúrájának tanulmányozása. Azt persze nem állítom, hogy az antik történettudomány vagy episztemológia és reflexiói “egyfolytában frissen” élnének bennem, de a világ jelen állására adott szkeptikus válaszaim valóban ebből a tudásból, illetve az általa implikált, ráépült új ismeretekből eredeztethetők. A ma közkeletű, Hawking által és óta mondogatott, sületlen, természettudomány-marketingbe mártott Nietzsche-parafrázissal, “a filozófia halott” kijelentéssel egyáltalán nem értek egyet; azzal viszont már sokkal inkább, hogy a 2006-ban még adekvátnak tűnő klasszikafilológiai vagy ontológiai kérdésfelvetések mára fájóan üresek és mesterkéltek lettek, illetve azzal is, hogy a felvilágosodás és a nyomában járó technikai fejlődés fokozatosan “kiszervezte” a természettudományokat a filozófia érdekköréből, ezért a filozófiának egy mindenre kiterjedő, belső igényből fakadó revideáláson kell keresztül esnie ez idő tájt. Az eredmény szerintem borítékolható: a filozófia vissza fog térni oda, ahol az antikot jól ismerő és használó kartezianizmus befejezte, mert a kvantumugrás technikai eszközei és következményei olyan ontológikus kérdésfelvetéseket indukálnak már most is, amelyeket a műszaki tudomány eszközeivel egyelőre nem fogunk tudni megválaszolni. Visszatérve azonban a naív kiinduláshoz, a görög mitológia és történelem ebben a pillanatban nem “friss”, nem élő, viszont holtában képes “válságba hozni”, és reményeim szerint életre kelteni “saját magát”. Ha ez nem így van, nem így lesz, a robbanásszerű technikai fejlődés és ezáltal az ezt gerjesztő, használó vagy elszenvedő, különböző fejlettségi fokon álló társadalmak egyre embertelenebbé, életidegenebbé válnak majd, mivel pont az a tudás vész ki belőlük teljesen, vagy válik az örök felejtés áldozatává, amely a létezésük és a fejlődésük alapját adja, és amely tudás búvópatakként csörgedezett az emberiség gondolkodásában a legkorábbi időktől fogva egészen a legújabb korig.