#impression (lábnyomok)

Havazik, kopogva verik az ablaktáblákat a keményre fagyott hókristályok. A házban kellemes meleg van, a karácsonykor kitett apró, világító füzérek még fent vannak a beépített veranda karnisain, és verseskötetek ömlenek szét az ablakpárkányokon. Ez a ház leghűvösebb helyisége, van benne ágy, meg egy pici thonet asztal székekkel és egy sublót. Szeretek itt elheverni, mert az ágyból pont az utcára látok, ahol szinte alig van mozgás, csak egy lámpa világít a póznán, amely most a hófúvással érkezett telet világítja meg. A fejemnél reneszánsz szerzők, a balkezem ügyében pedig a nyugatosok sorjáznak, én pedig elnyúlok és naplót írok, miközben párszor kikandikálok az ablakon, hogy lustán elmerengjek a vízszintesen száguldó hópihéken. 

Napok óta nyugtalan, pszichiáter barátom szerint viszont inkább egy életkorával ambivalens kapcsolatot ápoló, fegyelmezetten elfojtott depressziós vagyok. Nem tudom, hogy melyikünknek lehet igaza, de megint nem alszom jól, sokat fent vagyok éjszakánként; fekszem és gondolkodom, pedig a farkasok órája nem jó életvezetési tanácsadó. Aztán hajnalban elnyom az álom, de ilyenkor rémséges dolgok zajlanak a fejemben, elcsigázottan és fáradtan ébredek tőlük. Ha belegondolok, hogy sokszor miféle emberek és események vesznek körül a világban, felkelni sincs kedvem. Mire a hegyen megszokom, hogy nyugalomban vagyok, már mehetek le az élhetetlen és utálatos fővárosba, hogy összeszedjem a kalácsra valót. Azt hiszem, hogy legalább tíz évig sehová se mennék innét, ha tehetném. Utána meg minek már?!

Olvastam, hogy Szent Jeromos háromszor is lefordította a Zsoltárokat, egyszer (a korábbi latint kijavítva) a görög nyelvű Septuagintából, egyszer Origenész Hexaplájából, egyszer pedig a maszoréták előtti héber corpusból. A közhiedelemmel ellentétben tehát nem is ő fordította le latinra először a Bibliát (így a Zsoltárokat sem), csak kijavította a második században, a Septuagintából megalkotott Vetus Latinát. Ez lett a Jeromos-féle, máig használatban lévő Vulgata. 

Hogy ez most miként kapcsolódik ide? Fogalmam sincs. Ez az én naplóm, azt írok bele, ami nekem tetszik! Öntörvényű vagyok; habár azt hiszem, hogy sokkal hitelesebb lenne ez az ingerültség, ha lefordítottam volna a Zsoltárokat, vagy bármi hasznosat csináltam volna az életemben. Valószínűleg se Jeromos, se szent nem leszek már, erről sajnos lemaradtam. Úgy tűnik, hogy lassan elpazaroltam egy életet és annak kintlevőségét is, felelőtlenül. 

Kint egyre jobban esik, kabátot és elégtételt veszek: kimegyek lábnyomot hagyni magam után a hóban. 

#impression (fragmentum)

Világító földgömb van a könyvespolc alatt. Vagyis inkább a két félteke, külön-külön. Szeretném egymáshoz illeszteni és összeragasztani, de nem passzolnak egymáshoz. Az egyik városokat mutat, a másik a Pangeát. A fene se érti ezt! Zavaros korban élünk, elszabadult pályán forognak a téridőben meghasadt bolygók. 

Vodka narancslével, nem hizlal, tiszta szesz, habár a gyümölcslé cukor a javából, szóval önámítás az óvatoskodás. Tudom, hogy nem ezen múlik! Egy doboz Djarum elmegy az este. Szegfűszeges illatú füstje beszorul a szobányi lakásba. Otthon, édes otthon! 

A sötétség relatív fogalom, olyan, mint a csend: viszonylagos. Az erdő zümmögése csöndnek tűnik, a város morajlása pedig elszigetelt zajnak. Rám süt a nap, de meleg fényét elnyeli a bennem kavargó sötétség. Gnosztikus kép fényszilánkkal és démiurgosszal. Kössetek az árbóchoz!

#impression (szilveszter után)

Most kéne valamit éreznem?! Nem szoktam. Idén sem. Egyik nap olyan, mint a másik, nem igen ünneplem a Gergely-naptár fordulópontjait. Ha jól belegondolok, voltaképpen mindig is érthetetlen volt számomra a bolygómozgások és az emberélet összekapcsolása, de ez valószínűleg az idővel kapcsolatos ambivalens – vagy inkább ellenséges – viszonyomból eredeztethető. Ugrik a naptár, hoppá, elseje: hová legyek?! 

Két napja tiszta az ég, hosszú perceken át bámulok a kert sötétjéből a világűrbe. Végre megint látom a Marsot, narancssárgán világít a többi bolygó és csillag között. Mindig elképedek rajta, hogy milyen jelentéktelennek érzem magam akkor, amikor az eget fürkészem. Noha tisztában vagyok a világmindenség dinamikusságával, nekem mégis mindig változatlannak, statikusnak hat a monoton mozgáspályák megismerése és megfigyelése óta. Mert hát mi változott Jób, Szókratész vagy Seneca idejétől fogva? A világon semmi! Pont ugyanazt és pont ugyanúgy látták, mint most mi; a planetárium műsora mit se változott. Nincs új a nap alatt, de az a gyanúm, hogy azon túl sem.

Az elmúlt napokban be-beugrott néhány régi emlék, de ahogy jöttek, el is tűntek egy szempillantás alatt, csak a lenyomatuk maradt meg a fejemben. Meg is próbáltam visszaemlékezni rájuk, mert pontosan tudtam, hogy valami az eszembe jutott pár másodperccel azelőtt, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem hiszem, hogy lényegtelen gondolatok lettek volna, mert éreztem, hogy felkavarnak, de azok a bizonyos neuronjaim csak egy pillanatra kapcsolódtak össze, aztán mindjárt szét is váltak, hogy ott maradjak az üresen kongó emlékbuborékok bennem kavargó árnyjátékával. Néha tényleg az az érzésem, hogy tulajdonképpen nem is létezem, csak valaki másnak a fejében vagyok egy bizarr idea. 

Nyöszörgő és fals dallamot vonyít az emberélet kíntornája, és mi sokszor érezzük úgy, hogy Isten az, aki rossz ütemben, egyenetlenül tekeri a kurblit – pedig csak mi vagyunk elviselhetetlenül hamisak. 

(Fotó forrása: https://archivum.mtva.hu/stories/Verkli)