A faluba vezető kanyargós hegyi utat már jól ismerem, kisgyerekkorom óta erre járok, sokszor elképzeltem, hogy buszt vezetek, ilyenkor a húgom sárga hulahopp karikájával a kezemben az összes kanyart és egyenest emlékezetből végig követtem, amíg gondolatban fel nem értem a végállomásig. Az elmúlt negyvenöt év alatt a régi irtásokat benőtték a fák, többnyire gyorsan növő fenyvesek, amelyeket faanyagnak és karácsonyfának telepítettek, máshol pedig újakat vágtak. Ezeken a helyeken messze ellátni a völgyekbe, túl a hegységen, egészen a távoli városokig. Gondolatban a tarvágásoknál mindig lelassítottam, hogy az utasaim belebámulhassanak a látványba, visszaváltottam, felbőgettem a motort, és képzeletbeli buszom mélyen hörögve, lassan tovább kapaszkodott az aszfalton. Ha jól emlékszem, legtöbbször farmotoros Ikarus-t vezettem, az tetszett a legjobban, nagyanyámmal éveken keresztül ilyenekkel utaztunk a közeli falvak között vagy jöttünk fel a fővárosból nyaralni. Ma is ott lassítok le, ahol a régi irtások voltak, nem az újaknál, amikor feljövök a házhoz, de most egy valódi, halk és erős autót vezetek, amitől valahogy semmi sem ugyanaz, mint régen, de ez egy cseppet sem zavar; leeresztem az ablakokat, hagyom, hogy a párás erdei levegő átszellőztesse a kocsit és a fejemet, nem sietek, lassan, megfontoltan, ahogy régen a busszal, boldogan kanyargok az úton, eltűnnek az évek mögöttem: itt vagyok otthon, itt vezetek.
