Itt fent a hegyen egy hónappal lemaradt az évszak, a reggelek hidegek, két kávét is megiszom, mire átmelegszem. Új barátra leltem; egy feketerigó hetek óta egyre közelebb merészkedik hozzám. Ha kinyújtanám a karomat, elérném, de nem akarom elijeszteni. Minden nap meglátogat reggel és délután, amikor bögrével a kezemben kiülök a kertbe. Ilyenkor szórok neki magokat, elcsipegeti, majd teli torokkal elfütyüli a háláját. Van, hogy mire kisétálok a házból, ő már ott ácsorog a fűben és várja a jussát, de kanti szigorral betartom a sorrendet: kiviszem a széket, aztán a kávét, leülök, megiszom, nézegetjük egymást, utána visszasétálok a magokért, szórok neki, ő csipeget és utána elfütyüli a nótáját. Se ő, se én nem türelmetlenkedünk, ahogy a Prédikátorok könyve mondja: megvan mindennek az ideje, megvan a kávézásnak és megvan a csipegetésnek, megvan a hallgatásnak és megvan a csivitelésnek.
Egyre furcsább érzés a Bibliáról tudományos igénnyel írott szöveget olvasnom, mivel legtöbbször egyáltalán nem értek már egyet az ilyen dolgozatok munkahipotézisével sem. Ezek az írások ugyanis abból indulnak ki, hogy a Biblia (ma már Harry Potter után) a második legnépszerűbb könyv - azaz "olvasnivaló" - a világon; kulturális jelentősége vizsgálat tárgyává tehető, miközben észrevétlenül, de megállíthatatlanul deszakralizálódik: irodalommá válik. Ma reggel a kezembe került Fröhlich Ida tanulmánya, az Újraírt szövegek, amelyben a Henok-hagyományt dolgozza fel (In: Az utókor hatalma, Új Mandátum Kiadó, 2005. pp. 7-36. szerk.: Fröhlich Ida). Részletes filológiai elemzés kapunk a szöveghagyományozásról, a közel-keleti és az antik görög mitológia szinkretizmusáról, miközben teljesen - és műfajából adódóan szükségszerűen - háttérbe szorul a vizsgált szöveg valódi szubsztanciája: a kinyilatkoztatás ereje és egyedisége. Vajon segít-e közelebb kerülni a Bibliához, ha ízekre szedjük, tudományos módszerekkel az eredetét kutatjuk, demitologizáljuk? Vagy másképpen (ha úgy tetszik provokatívan) feltéve a kérdést: mi célból születnek szövegkritikai elemzések a Szentírásról?
Az emberiség történetében ritkán lehettek olyan korszakok, amikor ennyire távol állt a transzcendencia megélésétől és megértésétől, mint napjainkban. Nem tudom, hogy jó-e ez így, ahogy most van, de azt tudom, hogy istentelen korokban a technikai fejlődéssel egyenes arányban nőtt az emberek közötti erőszak, s ez most sincs másképpen. A felvilágosodás vívmánya volt, hogy az addigi "Mi az, amit Istentől tudunk?" exegetikus kérdést felváltotta a "Mi az, amit Istenről tudunk?" tudományos igényű, szövegkritikai kérdésfelvetés. Választ azonban nem kaptunk rá, a Teremtőre jelenleg nincs szüksége a világnak; ahogy Laplace fogalmazta meg ennek okát: "Teleszkópommal átkutattam az ég minden zugát, de Istennek semmi nyomára nem leltem". Azt hiszem, ez a szarkasztikus gondolkodás lehet főként az oka annak, hogy az emberiség (túlnyomó része) kiábrándítóan magányos és frusztrált.
A magam részéről inkább megmaradok Rási, azaz Rabbi Slomo Itzhaki Tóra-kommentárjánál; az önmagából-értelmezés művészete ugyanis sokkal közelebb áll ma már hozzám, mint az öncélú, tudományos virtuskodás. Ez persze nem volt mindig így, úgy látszik, a korral megváltoztam. Idővel kiszeretünk magunkból.
Közben kisütött a nap, ezért főzök egy kávét, és megnézem, hátha itt van már a feketerigó. Megnyúlt ujjaimmal átfonom a bögrét és befejezem végre a könyvet, ha már előkerült a polcról. Nem lehetek bigott, az olyan ócska, inkvizítor-tempó.