Jegyzet, 2007. december 26.

A falióra egyet üt, aztán még hatot. Este hét óra, kint szitál a hó, mindent egyenletes jégréteg borít. Egy Rembrandt-kötetet lapozgatok, amit karácsonyra kaptam, amolyan téli olvasnivaló forralt bor és mézeskalács mellé; szép kötet, tele jobbnál jobb reprodukciókkal. Üldögélek a fotelban és a képeket nézem. A bor már elfogyott, finom lett, jó sok fahéjjal és szegfűszeggel, a mézeskalácsokból is sokat elropogtattam.

Lapozgatom a könyvet. Izsák megkötözése, 1655-ös rézkarc Amszterdamból. Annyi dinamika van a rajzon, mint egy mozgóképen. Izsák lehajtott fejjel és letakart szemmel vár a sorsára, miközben tébolyult tekintetű apját egy kiterjesztett szárnyú angyal fékezi meg. Nyilvánvaló, hogy a munka befejezetlen, csak egy vázlat, mégis gyönyörű, pár vonal és tónus mesteri tökéletességgel. Kant jut eszembe és a Fakultások vitája, meg a kétely, hogy szabad-e hinni, hogy lehet-e egyáltalán hinni egy hangnak, a hangnak? Cselekedhetünk-e morális értékrendünkkel szemben, ha nem akarunk, nem szeretnénk? Képesek vagyunk rá?
A történelem nem egyszer bizonyította, hogy képesek vagyunk szögre akasztani etikai normáinkat, hogy egy másik rendszer szabályait vagy egy másik szabályrendszert kövessünk józan meggyőződésünk és ízlésünk ellenében. Pedig Isten szabályrendszere a szabályrendszer – mondaná Platón – minden más emberi szabály csak szabályszerűség, csak ennek torz átértelmezése.
Kísértésbe csak Isten vihet, ahogy Ábrahámot is vitte... Csak Isten?

Forralt borba áztatott gondolatok ezek, nincsenek rendben, végiggondolatlanok és blaszfémek.

Egy vidám Solnay Eszter libben a szobába és beszélni kezd, mosolyog, mórikálja magát, miközben a folytonos nyüzsgéstől álomba szenderült Dani rajzát nézem a falon, amit karácsonyra rajzolt: egy Hundertwasser-imitáció, az iskolában készítették. Csigavonalak és házikók, optimista, szerethető elrendezésben. Rembrandt-nak ez miért nem ment? Vagy másképpen feltéve a kérdést: vajon Izsák képes lett volna egy gyermeki ihletettségű Hundertwassert rajzolni a Mórija-hegyén történt inzultus után, Isten szavának elhaló visszhangjában?

Amíg csak tehetem, vigyázni fogok a gyerekeim gégéjére!

#impression (föl-földobott echád)

Úgy vélem, pontosabban úgy érzem, hogy csak egyetlen igazságot vagyok képes maradéktalanul elfogadni tényleges és mindenre kiható igazság gyanánt: a gravitációt; hogy tudniillik minden dolog egyre lejjebb és lejjebb hullik addig, amíg be nem esik Thomas Mann feneketlen kútjába, és úgy el nem tűnik benne, mintha sosem lett volna ezen a világon. Ez pedig addig tart, amíg el nem nyeli az egész mindenséget a múlt, s nem marad más hátra, csak egy örvénylő fekete lyuk, amiből semmi, de semmi ki nem szivároghat; ahol a jó és a rossz egy pontban egyesülve örvénylik saját ellenmondásaiban, de erről a semmi soha nem fog már tudomást szerezni. Vagyis, egyszer megint minden egyé lesz, de megint olyan egyé, ami sem nem stabil, sem nem nyugalmas, hanem fellobban mértékre és elalszik mértékre, akár az örökké élő, el nem hamvasztó tűz.

#impression (Borzsák)

A minap Borzsák István összegyűjtött munkáinak negyedik kötetét olvasva jutottam el Szemerényi Oszvald emlékezetéig, a kötet vége felé. Ez is csak egy megemlékezés, gondoltam, és tényleg, a szöveg nem hozott semmi újat a már megszokott klisékhez képest; "...tanultunk együtt, ...ő volt az egyik legjobb, ...tanár úr óráit hallgatva, ...már akkor kitűnt", etc. A cikk vége felé haladva azonban az a furcsa érzésem támadt, hogy valamit sosem vettem észre akkor, amikor ilyen, vagy ehhez hasonló dolgokról olvastam! Az idő szerepét! Az időét, ami látszólag oly evidens módon van jelen a megemlékezésekben, a mindennapjainkban, hogy fel sem tűnik néha, milyen kegyetlenül bánik velünk.

"...aztán, negyed évszázad múltán ismét találkoztunk" – írja a szerző. Negyed évszázad! Az huszonöt év! Na persze, van, akivel én is jóban voltam huszonkét évesen és azóta se láttam, de ez nyilván azért van, mert nem is érdekelt az illető, tehát nem kerestem, s ez az érdektelenség kölcsönös lehetett. Na de huszonöt év barátok között már nagy idő!

Visszagondolva, micsoda óriási távolságnak tűntek akkor az évek, amikor éppen bennük éltem a problémáimmal, gyötrelmeimmel, kétségeimmel, vagy éppen az örömeimmel, szép napjaimmal, boldogságommal. Aztán leperegtek "azok az évek" és észrevétlenül átadták helyüket "ezeknek az éveknek", ahogy majd ezek is elmúlnak egyszer, hogy később egyetlen bekezdéssel csak annyit mondhassak vagy írhassak róluk, hogy "...aztán, negyed évszázad múltán ismét...", vagy csak annyit, hogy "...és akkor, azokban az években" ezt meg ezt csináltam, s már idegenként, kívülállóként fogom látni mindazt, amit akkor régen olyan hatalmas elánnal megéltem, megtettem és bevégeztem. Elborzaszt az a tudat, hogy majd egyszer az, ami most történik velem, és amiről nem tudok és nem is akarok beszélni, mert "benne állok két lábbal", csak egy odavetett mondat lesz talán, egy mondat, ami érzelmek nélkül kimondható - puszta narratíva.

Az ember alapvetően lelki túlélésre rendezkedett be, az érzések csupán csak impressziók?

#impression (tartalmi megjegyzés)

[Kandalló-meleg. Öt méterre pincehideg, kicsit állott lépcsőház-, de lehet, hogy padlásszag. Mindkettő jellegzetes. A hátam fázik, a mellkasom forró. Pár napja valamit olvastam Hemingway-ről vagy Hemingway-től, nem tudom már, mert a fáradságtól nem tiszta a fejem, de halál volt benne, tisztességes és bátor. Pusztán csak tartalmi megjegyzés, hogy bor jár a halál mellé, testes vörös, akár üvegből is. Ha megfordulnék, nem fázna a hátam, csak a mellkasom. Nem lehet a kedvemre tenni! Nem is akarnak.]

#impression (Entscheidung)

Az élet döntések sorozata, döntéseké, amelyeket meghozunk, vagy döntéseké, amelyeket egy döntés folytán nem hozunk meg. Amikor úgy döntünk, hogy nem hozunk meg egy döntést, akkor minden esetben negatív módon állunk az adott pillanathoz (amelyben a döntést hozzuk) és úgy véljük, hogy ez az a pillanat, amelyik alapja lesz a jövőben egy másik pillanatnak, amely mint metafizikai, mint pedig egzisztenciális értelemben örököse emennek. A tétovázás minden esetben abból az evolucionista magabiztosságból ered, hogy a dolgok mindig valahonnét valahová tartanak és ezt valamiféle kauzális monotóniában teszik. Lássuk be, a bizonytalankodás, a döntésképtelenség nem más, mint Isten és az általa alkotott világ megtagadása!

Heideggert olvasok napok óta, a Lét és időt, amit tulajdonképpen már évek óta a kezembe se vettem. Kétszer olvastam el az egész könyvet, először elejétől a végéig egyvégtében, majd a 45. §.-tól a végéig és utána úgy az első negyvenötöt. Ez az a munka, amit nem tudtam még kétszer ugyanúgy érteni, nem beszélve az olvasás alatti kósza asszociációkról, amelyek hol Heidelbergbe, hol valahová Baden-Württemberg erdeibe vittek. Évek óta a kezembe se fogtam Heideggert, ez egy döntés volt, ahogy a mostani kampányolvasás is egy döntés eredménye. A kérdés ugyanakkor még továbbra is nyitott: feltehető-e kérdés bármire úgy, hogy az releváns módon közelítse meg az adott pillanatot, az adott pillanatban rejlő egzisztenciális állapotot és döntést, miközben nincs meg benne a kérdést feltevő remegése és reszketése, amelyet Kierkegaard oly nagy kajánsággal kötelezővé tett számunkra?

Heidegger gondolkodása olyan, mint a rossz szex: gigantikusan hosszú előjáték után végtelennek tűnő vegytiszta maszatolás és a végéről hiányzik a katarzis! Valószínűleg erre már évekkel ezelőtt is rájöttem, csak elfelejtettem.

#impression (a semmi órájában)

Higgs-bozon, szuperszimmetria, húrelmélet, párhuzamos világegyetem – szemben a napi rutinnal, ami annyira monotonná teszi az ismert és kihasznált dimenziókat. Az emberiség végtelen ciklusba keveredett önmagával, vagy hiszi csak, hogy végtelenszer megcsinálja ugyanazt, de valójában a dialektika spiráljában pörögve, újabb és újabb téridőket szennyez be jelenlétével. Olyan ez, mint az áradó folyó: néha egy-egy valódi gondolat bukik a felszínre, mint uszadékfák a hömpölygő vízben, majd elnyeli a mindennapiság sodrása, sokszor nyomot sem hagyva maga után. Talán nincs is ciklikusság, talán hamis az örök visszatérés mítosza. Talán csak a gondolatok elhalványuló, semmibe vesző fénysugara pislákol fel néhány pillanatra, megvilágítva az emberi tudás lehetőség-horizontjának piciny részleteit. Talán csak semmi sincs és sosem volt. Miért van egyáltalán valami, miért nincsen inkább a semmi?!

#impression (asztma-mantra Kierkegaard-ra)

||: ...a garatom görcsösen megfeszül, miközben erőből próbálom felköhögni a tüdőmbe szorult, elhasznált levegő maradékát. Vagy-vagy: lélegezni kell és nem akarni. Amíg akarom, fulladok. A fulladást legyőzni pedig csak egyenletes, nyugodt légzéssel lehet. Ha kell, hát veszek egy mély lélegzetet... :||

#impression (Henry sorsa)

A múlt héten Londonban sikerült végre vennem egy John Berryman The Dream Songs kötetet. Azt hiszem, már régen örültem könyvnek ennyire, évek óta vágytam rá. Pedig nagyon szomorúan indult a könyv-túrám. 

A Trafalgar felől a Charing Cross Roadon felfelé egymást követik a jóféle, obskúrus antikváriumok, jártam bennük évekkel ezelőtt többször is, így aztán jó esélyekkel vágtam neki a felkutatásuknak; biztos voltam a sikerben. Bevallom, Berryman ugyan nem volt az eszemben, de egy évekkel ezelőtt látott, az Artúr-legenda irodalmi hagyományait feldolgozó oxfordi monográfia annál inkább - elvágyódás térben és időben az inzuláris kelta kultúrába, igazi téli olvasmánynak ígérkezett. 

Már az első antikváriumnál kezdett valami fura rosszérzés kerülgetni; a polcok feltűnően üresek, viszont olyan kiadványok, amelyek diákkoromban még kuriózumnak számítottak, most rogyásig állnak a polcokon: antik szerzők kétnyelvű, kritikai kiadásai, átfogó művészettörténeti  monográfiák, középkori keresztény és zsidó filozófusok munkái - csupa olyan csemege, amelyekre régen vadászni kellett még Londonban is. A levegő áporodott, az ajtót csak igen ritkán nyithatják ki. 

A második antikvárium, amelyben annak idején a keresett kötetet forgattam, és amelyik a föld alatt egy hatalmas labirintusban teljesedett ki, most negyedakkora sincs, a pincerészt pár éve leválasztották és a mellette álló bolthoz kapcsolták. Arra azért figyeltek, hogy az antik nyomdagép beépített részét megtartsák, ahol régen egy szamovárból teát szürcsölhetett néhány mocskos bögréből a szomjas vásárló, de a polcok többnyire üresek, a kínálat pedig siralmas; olcsó ponyvákkal és tucatárú Shakespeare-kiadásokkal igyekeznek leplezni az érdektelenség okozta döbbent tanácstalanságot - ráadásul már teát se kínálnak, igaz, nem is igen lenne kinek. 

Ezután már azon sem csodálkoztam, hogy feljebb az úton, a hatalmas könyváruház helyén ruhabolt áll. Csalódottan kullogtam át a túloldalra, miközben egy furgon kis híján elgázolt, mert rossz irányba pislogtam, és éppen azon filóztam, hogy megvigasztalom magam egy bögre kávéval, amikor a Charing Cross 107 alatt megláttam a Foyles könyváruház bejáratát. 

Azt hiszem, Rabbi Akibán valami hasonló érzés lehetett úrrá, amikor az Édenkert bejáratát meglátta, amikor bement, amikor körülnézett, és amikor ép elmével kijött onnét. A nyomasztóan nem várt szellemi sivárság közepén a Foyles maga a Paradicsom! 

A többszintes áruház tematikus rendben sorjázza a könyveket, az ember azt sem tudja, hová legyen örömében! Azok a vásárlók, akik az antikváriumból hiányoztak, itt ülnek a polcok között a földön és olvasnak a mindent betöltő új kötetek illatában. 

Artúrról elfelejtkeztem, igazából már nem kerestem semmit, csak úsztam az árral, hagytam magam sodortatni a bőség okozta eufóriával. Ekkor akadtam Berrymanre és a régóta vágyott kötetre egy olyan polcon, amelyiket háromnegyed részt azonnal hazavittem volna, de választanom kellett, így fél óra idegtépő gyötrődés és komikus téblábolás után Sylvia Plath maradt, “Henry” jött velem. Most itt van a táskámban, a Duna se fagyott be, mégis, annyi dolog van, ami felszakad bennem, ha olvasom.