#impression (sampon-angyal)

Marc Chagall, The Rainbow, 1963.

Állok a Széll Kálmán téri villamosmegállóban és bámulom az embereket. Már két villamost is eleresztettem, nincs még kedvem hazamenni. A metró felől hömpölygő tömegben egy húszas évei végén járó, alacsony, vékony testalkatú, hosszúhajú nőt pillantok meg; három hatalmas zsákot cipel a karján és a hátán. Ahogy közeledik egyre ápolatlanabbnak, egyre koszosabbnak tűnik. Kopott, de valaha jobb napokat látott farmer van rajta, jóval hosszabb a kelleténél, széttaposott, magassarkú csizmáját majdnem teljesen betakarja hullámokban végződő, elrongyolódott, rojtos szára. Az arcát fürkészem, élénk tekintete egyszerre tükröz értelmet és mérhetetlen fáradságot. Megáll a járda szélén és megvárja, míg a 61-es villamos komótosan kigurul a megállóból. Magán viseli az életét, ez a három zsák lehet minden dolga, amije csak van ezen a világon. Egészen közel megy el mellettem, szinte súrol, dús hajából finom, édes samponillat árad, de az arca és minden más a testén leírhatatlanul koszos. A vállára nehezedő terhek súlya alatt görnyedve csoszog el a villamosalagút irányába. Furcsa, magával ragadó tünemény, az emberi büszkeség piszokba mártogatott, illatos hajú angyala, aki a Margit és Krisztina körút közt elterülő belbudai közöny felett húzott észrevétlenül egy fakó szivárványt. Isten vigyázza csámpás lépteit! 

#impression (egy talált tárgy megtisztítása)

Mint mikor a padlást seprik, úgy poroz körülöttem a levegő – amikor a mindenség törvénye szerint cselekszem és tusakodom a mindenséggel –, mozog (mértékre) a vissza-visszatérő fel-nem-dobott kő, a le nem csapó villám, a pusztuló öröklét és egy magzati állapotba dermedt csecsemő – nyüszítve szobámba húzódom. Feltépett borítékban ásít a múlt, nincs jelen, nincs jövő, mert minden egy, minden ugyanaz, a lapokat meg sem rágja az idő (sárga volt az mindig), kortalan, időtlen; már láttam valahol, kezemben volt – elrejtem előlem. 

Jegyzet (egy törölt jegyzet margójára)

[Megpróbálok visszatalálni ahhoz a ponthoz, ahonnét kiindulni szándékoztam, de valami eltérített idő közben. Talán a mondataim. Egy-egy jó mondat leírásakor sokszor észre sem vesszük, hogy szándékunk ellen való, nem azt mondja, mint amit a megfogalmazás előtt célul tűztünk ki magunk elé, és eltereli a figyelmünket. Amikor pedig a gondolat gellert kap, minden későbbi mondatunk olyan röppályán halad, amely megjósolhatatlanul félreviszi a kezdeti terveket és mondanivalót, így rossz helyen csapódik be.]

#impression (hit-e?)

„שְׁמַ֖ע יִשְׂרָאֵ֑ל יְהֹוָ֥ה אֱלֹהֵ֖ינוּ יְהֹוָ֥ה אֶחָֽד”* Ez a pár nap most elég más volt. Máshol voltak a hangsúlyok, de hiszem, hogy a λόγος semmit sem változott. 

Amióta megszülettem és képes vagyok az összetett, elvont gondolkodásra, problémát jelent számomra annak eldöntése, hogy mi van bennem és mi a külvilágban. Ez most nem az általam annyira szeretett karteziánus gondolkodás unásig ismételt visszhangozása, hanem annál egyszerre mélyebb és felszínesebb kijelentés. Ez sokkal inkább a bennem tolakodó hit kérdése, amely egész eddigi életemet válságban tartotta, és amelyhez képest folyton közeledtem vagy távolodtam valamitől, ami vagy bennem, vagy rajtam kívül áll. Ilyenkor az ügybuzgó zsidó vagy keresztény rögtön rávágja, hogy ez egy istenélmény és ezt el kell fogadnom, de nekem az ilyen kijelentések mindig nevetségesek és felületesek, mert ha ez valóban valamilyen páli bizonyosság-féle lenne, akkor – úgy vélem – nem lenne ennyire egyszerű és könnyen hozzáférhető a számomra. A probléma ilyen módon való leegyszerűsítése tulajdonképpen annak ostobán alpári profanizálása. Az igazi kérdés számomra mindig az volt, hogy hiszek-e egyáltalán bármiben, vagy minden, amit érzek és gondolok, az az öntudat akarásának projekciója a magam által felépített és berendezett világban. Azt hiszem, hogy Isten a teremtés aktusa óta pontosan erre próbál rávezetni: nem megnyugtatni szeretne, hanem folyton, újra és újra kétségek közé vetni és magyarázatokat kerestetni mindenre, amit ismerni és tudni vélünk. Ha így van, nálam célt ért ezzel a műveltető szerkezettel.

A mátrai szálloda egyik földszinti szobájában feküdtünk az ágyban és a plafont bámultuk. Lopott idő volt ez és rettenetesen zavaros, de egy cseppet se bántam. Úgy éreztem, hogy – életemben először – őszintének kellene lennem, nem csak hozzá, hanem legfőképpen önmagamhoz. Az ember szerelemben és meghitt testmelegben hajlamos leginkább az igazság kimondására, pedig la parole est d’argent et le silence d’or! Meséltem ott mindenről nagy felindultságomban, de azt a sután őszinte vallomásomat a hit és megtapasztalás élményéről, amelyet törökülésben, a szeme közé nézve elővezettem neki, sosem fogom elfelejteni. A téma ellenére – furcsa módon – az isten szó ekkor még el sem hagyta a számat! Naivan és zaklatottan voltam őszinte az életemnek ebben a boldog, termékeny és fürkésző szakaszában, noha semmire se mentem vele a magam állította korlátok miatt – és ezzel akkor is tisztában voltam.  

A korom sötét templomban csak három gyertya égett, mi pedig egy órán keresztül zsoltárokat olvastunk hangosan; de nem tudom, hogy mire figyeltünk jobban: arra, hogy szépen olvassunk egymás előtt a nagy ügybuzgalomban, vagy arra, hogy ezt az egészet Isten miatt és Isten által tesszük. A bennem dúló folytonos megfelelés beteges vágya talán őt is megfertőzte, csak néhányszor éreztem őszinte átélést a hangunkban. Mindig érdekelt, hogy vajon mások is ennyit tépelődnek azon, hogy miben és hogyan hisznek, hogy hit-e az egyáltalán, ami bennük van, vagy az évezredes rituálék átlendítik őket ezeken az alapvető kérdéseken? A folytonos gesztusok között vajon ott van-e, bennük van-e a teremtő Isten? Tényleg képesek vagyunk helyet szorítani valaki másnak is a gondolkodásunk alatt megbúvó tudatunkban, az én-reflexión kívül? 

Napok óta azon gondolkodom, hogy elő kell vennem Kierkegaardot, mert egyre többször jut eszembe egy-egy sora a Félelem és rettegésnek. Kant viszont egyre távolabb kerül a gondolkodásomtól; azt hiszem, hogy a Tiszta ész kritikája újbóli elolvasása megerősítette bennem a korábbi gyanúmat, hogy ez az ember a saját merevségén és zárt, megingathatatlan gondolkodásán kívül a világon semmiben sem hitt; a filozófiatörténet első nárcisztikus, l’art pour l’art és pusztítóan meddő gondolkodója volt – és talán éppen nála kapott először léket a filozófia diszciplínája. 

Azt hiszem, hogy egy valódi metafizika legfontosabb és talán egyetlen kérdése úgy kell kezdődjön, hogy: Mi végre is...? Az ezután következő kijelentő mondat már biztosan a hitből ered, e pillanatban más lehetőséget nem látok.

*„Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!” (5Móz. 6,4.)

Jegyzet (időpazarlás)

Néha elszégyellem magam, hogy mennyire nem bírom a strapát, de aztán rájövök, hogy mindjárt ötvenhárom éves vagyok, igazságtalan dolog a húszas-harmincas éveimhez hasonlítgatni a teljesítményemet. A múlt hónapban túlestem az éves kivizsgáláson, kutya bajom, szóval ez csak természetes korrózió – de ma is fél ötig aludtam. Hová ez a tunyaság!? Túl rövid az élet ahhoz, hogy a felét-egyharmadát átalusszuk! Tegnap rájöttem, hogy két napom maradt a nyári konferenciára jelentkezni, és én még ki sem találtam, hogy mit akarok előadni. Este, egyetem után bedőltem a fotelba, hogy Athanasios valamelyik munkáját átnézem, de két oldal után elnyomott az álom. Végül feladtam és lefeküdtem aludni. 

Nem akarok patrológiával foglalkozni, legalábbis nem közvetlenül. Nyilvánvaló, hogy ismernem kell az ókeresztény irodalmat, de ami engem érdekel, ahhoz ez csak segédanyag. A kérdés az, hogy egy kifejezetten patrológiával foglalkozó konferencián elő lehet-e adni egy alapvetően filozófiával foglalkozó írást? Soha nem akartam olyan kutatási témát választani, amely nem rólam, hanem valaki másról szól. Nem tartom sokra azt, ha valaki hosszú évek alatt egy jeles személy életét és munkásságát dolgozza fel, mert mindig úgy éreztem, hogy ez annak a valakinek az életébe ágyazódás, az ő életének élése – megúszós, alibizős elfoglaltság. Na persze tudom én, hogy szükség van efféle kutatómunkára, nem akarok igazságtalan lenni, de ezt inkább azokra hagynám, akik nem éreznek magukban annyi tehetséget, hogy saját, egyéni produkcióval álljanak elő. Nem a végeredmény vagy annak visszahangja a lényeg – ezzel én se büszkélkedhetem –, hanem a ténye, hogy megpróbáltuk, hogy kitettük magunkat az elemek eróziójának, mert az élet lényegét ebben a küzdelemben és semmirevaló tipródásban látom. Hiába, az akarás és felvállalás nem csapatsport, hanem a hosszútávfutás magányosságával kecsegtető elszigetelődés. 

A lakást elöntötték a könyvek, amerre lépünk, mindenhol tornyokban állnak. Kedden jön egy barátunk, mert csinál néhány polcot az asztalom köré, tarthatatlan állapotok uralkodnak az otthonunkban. A múlt héten olyan könyvet vettem meg, amelyik már megvolt, ez részben a rendetlenségnek, részben a figyelmetlenségemnek köszönhető. Mostanra eljutottam oda, hogy nem tudok mindent elolvasni, amit hirtelen megveszek, tehát be kell hoznom a lemaradásomat. De dolgoznom is kell, nem érezhetek bűntudatot, ha pénzt keresek! 

Visszaolvasva ezt a jegyzetet látom csak, hogy mennyi időm elment a megírásával, és a világon semmi újat se mondtam. Tökéletesen alaptalan nagyképűséggel odaszúrtam a biográfusoknak, miközben sokszor a saját nevem se jut eszembe! Mindent akarok, de kifolyik az ujjaim között.