Két napja tiszta az ég, hosszú perceken át bámulok a kert sötétjéből a világűrbe. Végre megint látom a Marsot, narancssárgán világít a többi bolygó és csillag között. Mindig elképedek rajta, hogy milyen jelentéktelennek érzem magam akkor, amikor az eget fürkészem. Noha tisztában vagyok a világmindenség dinamikusságával, nekem mégis mindig változatlannak, statikusnak hat a monoton mozgáspályák megismerése és megfigyelése óta. Mert hát mi változott Jób, Szókratész vagy Seneca idejétől fogva? A világon semmi! Pont ugyanazt és pont ugyanúgy látták, mint most mi; a planetárium műsora mit se változott. Nincs új a nap alatt, de az a gyanúm, hogy azon túl sem.
Az elmúlt napokban be-beugrott néhány régi emlék, de ahogy jöttek, el is tűntek egy szempillantás alatt, csak a lenyomatuk maradt meg a fejemben. Meg is próbáltam visszaemlékezni rájuk, mert pontosan tudtam, hogy valami az eszembe jutott pár másodperccel azelőtt, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem hiszem, hogy lényegtelen gondolatok lettek volna, mert éreztem, hogy felkavarnak, de azok a bizonyos neuronjaim csak egy pillanatra kapcsolódtak össze, aztán mindjárt szét is váltak, hogy ott maradjak az üresen kongó emlékbuborékok bennem kavargó árnyjátékával. Néha tényleg az az érzésem, hogy tulajdonképpen nem is létezem, csak valaki másnak a fejében vagyok egy bizarr idea.
Nyöszörgő és fals dallamot vonyít az emberélet kíntornája, és mi sokszor érezzük úgy, hogy Isten az, aki rossz ütemben, egyenetlenül tekeri a kurblit – pedig csak mi vagyunk elviselhetetlenül hamisak.
(Fotó forrása: https://archivum.mtva.hu/stories/Verkli)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése