#impression (érintés::napló)

Havazik. Mindent betemetett már a friss hó. A házban kilenc fok volt, amikor Ciceróval felértünk. Hat órája fűtök, de még most is sugározzák a falak a hideget. Hajnal négykor keltem, de éjszaka egy vagy kettő lesz majd, mire kifűtöm annyira a házat, hogy reggel még elviselhető legyen a hőmérséklet. Ma sem alszom sokat. Mindegy, főzök majd egy jó erős feketét, amíg megrakom a tüzet. Minden este azt várom, hogy reggel majd kávézom egyet. Itt alaposan fel kell hozzá öltözni, mert tizenhét foknál nemigen lesz melegebb a konyhában. 

November tizenhatodikán volt a születésnapja, de nem tudtam feljönni a sírjához, nem volt hozzá erőm. Kétszer indultam neki, aztán mindkétszer visszafordultam. Most olyan messzinek tűnik a múlt szombat, hogy ma végre ki tudtam sétálni a temetőbe. Csak a kereszt látszik, minden mást vastag hóréteg takar. Azt mondta, hogy azért szeretné, hogy Mátraszentimrén temessem el, mert itt folyton csicseregnek a madarak és a temetőből csodálatos látvány nyílik a Csörgő-patak völgyére, meg az Ágasvárra. Igaza volt, körben mindenhol sötétszürke hófelhők takarják a vidéket, de a völgy és a távolabbi hegyek fölött világoskéken szikrázik az ég. 

Cicero közben megszökött, végül a temetővel szemközti sík területen találtam meg, elbújt a hó alá, valami gödröt áshatott, előjött belőle a kotorék vér. 

Szinte egész éjjel fent voltam, nem tudtam aludni. Olvastam, zenét hallgattam és időközönként raktam a tűzre. Kávét se főzök most, ha álmos leszek, majd alszom egyet és folytatom a dolgomat utána, nincs semmi olyan, ami ne várhatna egy órát. 

Nem olyan már itt, mint amilyen azelőtt. Nem is lesz. A Mátra életem első felében a világ közepe volt. Amikor megvettük a házat, alig bírtam máshol lenni. Amikor beteg lett és egyik műtét követte a másikat, ide jött fel gyógyulni, én pedig innen jártam dolgozni, itt volt nekünk a legjobb. Minden nap hoztam neki valami finomságot Budapestről, imádott jókat enni. 

Aztán tavaly december nyolcadikán – vacsora közben – nagyon rosszul lett és mi másnap levittük apám kocsijával Budapestre. Sosem hagyta el magát, még akkor is a saját lábán ment ki az autóhoz. Szerintem csak én vettem észre, de út közben egyszer megállt egy pillanatra, óvatosan végigsimította a veranda falát a régi turistatérkép mellett, mint aki támaszkodni próbál, aztán rezzenéstelen arccal kicsoszogott a kertkapuhoz. Ő és én is tudtuk, hogy sosem fog többé visszajönni ide, hogy ezzel az apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal elköszönt a háztól és az élettől. Azt hiszem, belül sírt, de nem akart rámijeszteni. Most is tudom, hogy hol van a falon az az érintés. Nagyon nehéz még itt lenni. Talán ténylegesen nem is vagyok itt. 

Egész derekasan befűtöttem. Jó lenne ez a ház, csak minden annyira érintett... Nincs mese, eladni sosem fogom, tehát át kell rendeznem a magam szájíze szerint. Nem hagyhatom el magam! Viccesen, de pusztítóan rámpirítana, ha ilyen nyavalyásnak látna. Inkább mégis főzök egy kávét. Majd alszom éjszaka. 

#impression (krumpli)

„Maga egy jól funkcionáló depressziós. Ne féljen használni ezt a képességét!”

A tél után tavasz jön. Minden tavasz kopár fákkal indul. 

Az erkélyen ültem és egy pakli fekete John Player Special cigarettából próbáltam kihalászni egy szálat, de tapasztalatlan voltam, tizennégy éves, és mindjárt kettőt eltörtem, ahogy feszegettem. A pici, lakótelepi erkélyen – ami a Kelenföldi pályaudvar kocsirendezőjére nézett – apámék hatalmas faládában krumplit tartottak, ami – óramű pontossággal – minden év szilveszterére berohadt és olyan büdös volt, mint pálinkafőzőben a cefre. A doboz aljából februárra már barnás-fekete, ragadós lé csordogált a linóleumon. Azok pedig, amelyek nem rohadtak meg, a többi „humuszán” kicsíráztak; ha nagyritkán felemeltük a láda nehéz tetejét, rózsaszín hajtásaik az égnek meredeztek, mint a sündisznó tüskéi. Szüleim éveken keresztül kísérletezek hasonlókkal – mint disznóvágás, kenyérsütés, snidling termesztés –, de rémesen nagyvárosiak, kemény, értelmiségi emberek, a lakótelepi lét sem volt feltétlenül az életfelfogásuk része, de így alakult, ők meg igyekeztek mindenből a legjobbat kihozni. 

Szóval, életemben először megpróbáltam cigarettázni. Úgy tapasztaltam, hogy úriember az ilyen dolgoknak megadja a módját, ezért üvegpohárban feketekávét vittem ki magammal és elegánsan elhelyezkedtem az erjedő krumplik tetején. A harmadik szálat végre sikerült kihúznom és meggyújtanom; nagyot slukkoltam belőle, majd ugyanazzal a lendülettel kifújtam a hideg, téli levegőbe. Pöfékeltem. Ma sem tudnám eldönteni, hogy füst vagy pára borította be az arcomat, de nagyon büszke voltam magamra – ez volt az első alkalom, hogy felnőttnek éreztem magamat. Aztán életem első cigarettájától és kávéjától hánytam egy óriásit (de lehet, hogy a krumpli rettenetes szaga is segített ebben), és megfogadtam, hogy nyárig nem próbálkozom újra. 

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Az M7-es autópálya bevezető szakaszán jövök Budapest felé, Őrmező mellett araszolgatok a dugóban. Valami ormótlan irodaházat építettek a Kérő utcai tömbház mellé, teljesen megfojtották a lakótelepet a körbeépítésekkel, pedig azelőtt se volt szép helyen a pályaudvar és a Budaörsi út között. Lám-lám, még a rosszon is lehet valamit rontani. Vajon mit mondanék ma annak a kamasznak, aki az erkélyen – tervekkel és reményekkel telve – dohányozni és kávézni próbált? Hogy kispajtás, kibaszott szar ez az élet és inkább ugorj le az ötödikről, mert nincs itt semmi látnivaló, vagy azt, hogy lesz két sikeres, gyönyörű gyereked, de sosem leszel felhőtlenül boldog, mert alkalmatlan vagy rá, esetleg azt, hogy semmire se viszed, a nagy terveidet pedig most felejtsd el, mert nem vagy elég tehetséges a megvalósításukra? Vagy ezeket a gondolatokat csak az öregedés generálja bennem? Nem hiszem. Aki ötvenöt évesen nem azt látja, hogy az emberi élet a folytonos önfeladások és gigászi túlélések láncolata, az félkegyelmű vagy Isten báránykája. Aki azt hiszi, hogy megérkezett, még el sem indult. 

Egyre hidegebb van, már minden kopasz, de a csupasz fák néhány hónap múlva ismét kihajtanak. Mert kihajtanak! Ha nem undorodnék a cigarettától, vennék egy paklival és elszívnék egy szálat az erkélyen. Most mindenféle szerszámot tartok ott egy dobozban. Jókora paradoxon az is. 

#impression (Minotaurusz)

A χρόνος az ógörög nyelvben egy időszakot, időszakaszt jelöl, amelyet gyakran összekeverünk a αἰών-nal, azaz a korszakkal, és amelyeket leggyakrabban egy καιρός, vagyis [alkalmas] pillanat zár le. Az αἰών-t ugyanakkor örökkévalóságnak is fordíthatjuk, ahogy az ἀεί határozószóból képzett ἀΐδιος és ἀϊδιότης szavakat. Mi következik ebből? 

A világon semmi. Azaz mégis valami: azt hittem, hogy az életem, amelyet gyerekkorom óta átsző a klasszikus Görögország kultúrájának szeretete, inkább az αἰών szóval lesz jellemezhető vagy rokonítható, semmint a χρόνος-szal. De nem így lett. Eddigi életem – hosszabb-rövidebb – szakaszokból állt, amelyeket egyáltalán nem a „legalkalmasabb” pillanatok zártak, sokkal inkább apokaliptikus katasztrófák. 

Arra például álmomban sem gondoltam, hogy a Maritával töltött idő „csak” egy „epizód”, egy χρόνος lesz; mindig úgy éreztem, hogy ő az, aki a halálig kísér majd. Erre én kísértem őt a halálba – meg egy jókora adagot magamból is vele eresztettem Kharón billegő, korhadt ladikjába. Nem bízom semmiben, főleg a jövőben nem. Pedig kellene. Klóthó fonja az élet fonalát, Lakheszisz megméri és itt-ott megcsomózza azt, a kérlelhetetlen Atroposz pedig elvágja ott, ahol neki tetszik. 

A labirintusba zárt őrjöngő Minotaurusz lenne a mindenkori ember egyéni jövőjének rejtett allegóriája?