Nehezen lélegzem. A kavicsokat a cipőmön át is érzem; belenyomódnak a vékony gumitalpba, mint egy természetes lúdtalpbetét. Nem figyelek a lábamra, ezt mégis erősen az emlékezetembe vésem. Nehezen lélegzem. A sós levegő olyan irtózatos erővel csap az arcomba, hogy el kell fordítanom a fejem – háttal a szélnek talán képes leszek tele szívni a tüdőmet. A méteres hullámok újabb sós permetet lövellnek szét; belepi a hajamat és a tarkómat. Tudom, hogy a kezem is ragadni fog, mert biztos, hogy majd valamikor végig törlöm a nyakamat, vagy beletúrok a hajamba, hogy kiigazítsam, amit a szél összeborzolt. Olyan a testem most, mint egy vitorla, bármerre fordulok, mindig szélben állok, dagadó, kopott vászonruhámmal és elszabott, kirojtozott életemmel. Gondolom, ha napszemüveg lenne rajtam, legalább a szemem nem menne tele homokkal, de mert nincs, ezért csak hunyorgok és állok ott dülöngélve, mint valami régi olasz filmben a száradó lepedők. Nehezen veszem a levegőt. Fölöttem sirályok köröznek, éles hangon visítva szállnak el a hálókészítők kátrányozott faházai felé. Az egyik visszafordul, tesz fölöttem egy kört és elröpül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése