Talán végre el kéne fogadnom, hogy nem vagyok már fiatal. Sem a testem, sem a lelkem nincs berendezkedve hirtelen jött viszontagságokra, sokat próbált izületeimet nem kínozhatom a végtelenségig. A fizikumommal még nincs baj, erőm még lenne a sporthoz, de talán egy másik terepen kevesebb megpróbáltatás érne. Vagy akkor az már nem is lenne izgalmas? Kit érdekel az, amiben nincs valami olyan, ami túlmutat az ember saját lehetőségein, ami meghaladja a tűrőképességét?
Nem, ez is csak virtuskodás, de most a testem alulmaradt, és még csak nem is haragudhatok rá. Elmúltam harminchat, nem bánhatok kedvem szerint magammal – végül is, mire számítottam? Az akarásnak is meg vannak a korlátai.
Azért mégsem olyan rossz a helyzet. Végigment. Semmi sem volt, tét nélkül való gyakorlás, mégis végigment szakadt bokaszalaggal is. Az akarat még nem öregedett, sőt! Az öregséggel jön csak meg igazán, hogy később észrevétlenül aggkori szamársággá váljék.
Koraöregkori győzelem? Ki fölött?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése