Úgy látom, a ravatalozó körüli fagyalok sárgábbak, mint máshol. Talán a hideg miatt van, talán Mozart Requiemje lehet az oka, hogy még meleg téli napokon is siralmasan fest minden, ami húsz méteren belül van. A temetéshez kopogó jég, dermedt, fagyott föld és metsző-északi szél dukál; a napsütés csak Isten ajándéka, amellyel a gyászolókat örvendezteti meg, afféle jelképként, mint a szivárvány, amelyet Noé kapott az özönvíz után. Állok és idegesen pödröm a friss, sárga leveleket, igyekszem távol tartani magam a beszédektől, nehogy magával ragadjon a halál közelsége és a hallgatóság hullámzó szomorúsága, a talpamon hintázok előre és hátra, a mozgásomat figyelem lehajtott fejjel, az ima nem érdekel, monoton recitativo, csak tömeg-morgás, megszokás, egy könnycsepp a szemüvegem mögött, ami megtöri a himbálózást. Mellettem idős nő áll virággal a kezében, a szemében üres fény, egy emlék, már nem itt van, talán feltámadni készül éppen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése