[Az alsó lakó rettenetesen köhög, minden áldott reggel a hörgésére ébredek. Állítólag nem beteg, csak évek óta harákol hajnalonként, mint valami tüdőbajos, aki az utolsókat rúgja. Tavasz van, a nyitott ablakon át gerlepár burukkolását hallgatom, és ezt az éktelen, nikotinos krákogást. Lent megindul a város, autók és villamos zaját veri vissza a szomszédos házfal. A plafont bámulom, falevelek játszanak árnyjátékot a felkelő nap első sugaraiban. Ki tudok-e mászni páros lábbal, urasan az ágyból, se jobbal, se ballal? Meztelen talppal, a nyikorgó parkettán csattogva - hálószobából a konyhába és vissza - retúr jegyet veszek a kávémhoz. Visszabújok az ágyba, ember és drapéria. Cigaretta füstje száll be az ablakon, az Idő ötvenegy éve szétnyitotta galambszárnyait, hogy eltakarjon. Nagyon jól tudom: apám vonásai hullámzanak az arcomon; a szomszéd meghal, a gerlék kirepülnek, én álmos vagyok, s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése