Kabócaciripelésre
ébredtem. A nyitott ablakon keresztül langyos szél járja át a szobát, a közeli
kaszáló felől száraz fű illata keveredik a ház mellett burjánzó friss szamócáéval. Csukva van még a
szemem, egy tengerparti szobába képzelem magam, az erdő susogása a hullámzó víz
morajlására emlékeztet. Tegnap délután Epiktétoszt fordítottam, azt gondoltam,
könnyű ujjgyakorlat lesz, de végül egyetlen sorral bajlódtam késő estig. Kisüt
a nap; felkelek. A könyvhalmok között megtalálom a bögrémet, kávét készítek és
kibotorkálok a kertbe. Valami az emberi célokról és az eredendő rossz hiányáról
még mindig kering a fejemben, de most nagyon távolinak tűnik, nagyon
megoldhatatlannak, pedig álmomban egy fehér lapra leírtam a jó mondatot,
de reggelre kelve elfelejtettem, és most megint reménytelennek tűnik, hogy teljesen
megértem és lefordítom azt a sort. Lusta esőfelhők takarják el a Napot. Tavasszal nulla fok alatt volt egyik éjjel, a
lányom rózsabokra aznap elfagyott, aztán egy hónapja mégis kihajtott az egyik megfeketedett ágból, és most virágozni kezdett. Visszamegyek a házba és addig
dolgozom, amíg le nem írom megint azt a jó mondatot*.
* "Mint ahogyan a cél elhibázása sem okkal történik, úgy a rossz lényege sem létezik a világban." Epiktétosz, Kézikönyvecske [Enchiridion] 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése